17. fejezet - Viszontlátás

Hi!:)
Meghoztam a következő részt. Szeretném megköszönni a pipákat!:)
Ez a rész most egy kicsit letargikusra sikerült, és általában nem engedem, hogy a hangulatom befolyásolja a részeket, de most sajnos így történt. Bár kell ilyen is, hiszen nem lehet mindig vidámság és boldogság, mert az élet sem olyan. Na mindegy is... remélem azért tetszeni fog legalább pár embernek.:)
Jó olvasást! xx 

Beautiful People

Bő négy hónap telt el, hogy utoljára a fiúk társaságában voltam. Immáron februárt írunk, és talán életemben nem voltam még ennyire padlón. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy a szobámba zárkózva, mindenkit eltaszítva magamtól, tisztázzam magamban az érzéseimet. Hanna az elején próbálkozott bármifajta kapcsolatot részesíteni velem, de mivel nem reagáltam inkább átcuccolt Abigail és Carol közös lakásába, amit teljesen megértek. Én kértem, hogy hagyjon magamra, és megtette, aminek akkor még szívből örültem. A lakáson kívül csak a koncertekre jártam, bár volt olyan időszakom, amikor úgy voltam, hogy kész, vége, én ezt abbahagyom. Ilyenkor apu kicsit erélyesebben észhez térített és folytattam tovább, miközben látszólag tökéletes életet éltem. Ám én koránt sem éreztem így. Viszont pozitívumként fogom fel, hogy már nem vágyom kétségbeesetten Zayn szeretetére, sőt egyáltalán nem vágyom az ő szeretetére. Görcsösen kapaszkodtam abba az érzésbe, de idővel rájöttem, hogy semmi értelme. Ami elmúlt, az már nem jön vissza, így elengedtem. Miután biztos voltam magamban az első utam Perriehez vezetett, akinek szinte esedeztem a bocsánatáért, hiszen ennyit megérdemelt, azok után, amit tettem. A bocsánatomat elfogadta, ám ezek után már nem lesz ugyanolyan a kapcsolatunk, de ez várható volt. Harrynek ugyanúgy tartoztam volna egy bocsánatkéréssel, de nem ment. Időközben sikerült rájönnöm, hogy az a srác, akit tényleg szerettem az mindvégig az orrom előtt volt és elérhető volt, de túl vak voltam, hogy észrevegyem. Egyszerűen nem volt erőm a szemébe nézni, hiszen rettegtem, hogy olyat látnék, ami nem tetszene. Így vele nem beszéltem, ahogy mással se. Ezek után sorba jöttek a problémáim, amikről csakis én tehetek. Talán túlságosan is a padlóra kerülhettem, mert folyamatos önértékelési zavarokkal küszködtem. Úgy éreztem, soha nem vagyok elég jó, elég vékony, elég tehetséges. Ezért talán a legdrasztikusabb módját választottam a fogyásnak. Volt, hogy napokig nem ettem egy falatot se, csupán cigin, kávén és energiaitalon éltem. Mindezzel csak annyit értem el, hogy kórházba kerültem. De én ezek után se tanultam a saját hibáimból. Még mindig nem láttam magam elég vékonynak. Anorexiás lettem. A fájdalom levezetése képpen különböző helyeken ejtettem vágásokat magamon. Nem kellett sok idő, hogy apunak feltűnjön. Emiatt pszichológushoz kellett járnom, bár leginkább csendben bámultam magam elé, és vártam, hogy leteljen az idő, miközben különböző negatív gondolatokkal sanyargattam magam. Egy idő után viszont megnyíltam. Ha nem is teljesen, de beszéltem a problémáim nagy részéről, és talán kicsit sikerült észhez térítenie. Nem mondanám, hogy most már rendesen eszek, vagy meg vagyok elégedve magammal, mert nem. De már nem éheztetem, vagy vagdosom magam, ami jelenlegi helyzetemben elég nagy haladás. És, hogy mi is a problémám? A saját életemet csesztem el, a saját hibámból, és ennek a nyomai örökre megmaradnak. Sajnos a kisebb-nagyobb problémáimra előbb-utóbb a média is felfigyelt, és volt elég információjuk, amivel sikerült befeketíteniük, még akkor is, ha a fele igaz sem volt. Nem kevés utálkozó üzenetet kaptam, de ennél is több pozitívat a rajongóimtól. Igyekeztem minél több üzenetre válaszolni, még akkor is, ha ramaty állapotban voltam. Hiszen felüdülés volt olvasni, hogy néhányan mennyire boldogok voltak, csupán azért, mert visszakövettem őket, vagy válaszoltam.

Jelenleg egy újabb koncerten vagyok túl, és most éppen próbálok kifelé furakodni, úgy, hogy lehetőleg minél több fannal beszélhessek, készíthessek képet, vagy bármi. Tekintetem megakadt, egy talán 7 év körüli kislányon, akit a mellette állók, szinte eltapostak. Mosolygott, miközben arcáról patakokban folytak a könnyek, és csillogó szemekkel nézett rám. Egyből felé vettem az irányt. El volt kerítve a helység - legnagyobb bánatomra - ezért szóltam az egyik biztonságinak, hogy emelje át a kislányt. Ő nem igazán értette, hogy mi történik, ám, mikor meglátta, hogy én is felé tartok egyből felém rohant. Szorosan ölelte át csípőmet, miközben szipogott.

- Megtudhatnám a nevedet? - kérdeztem tőle mosolyogva, miközben leguggoltam elé.
- Elizabeth - motyogta halkan. - De a barátaim inkább csak Lizynek szoktak hívni.
- Gyönyörű neved van.
- Köszönöm - mosolyodott el édesen, ami melegséggel töltötte el a szívemet. - Szeretném, hogy tudd anyukámmal felolvastattam az összes rólad szóló cikket és nem hittem el semmi rosszat rólad. Te vagy a példaképem, és ha felnőtt leszek, majd olyan szép szeretnék lenni, mint te.

Szemem könnyektől kezdett csillogni, miközben szorosan átöleltem a Lizyt. Anyukája már várta, így mennie kellett, mégis ezzel az egész napomat szebbé tette. Egy kislány, akinek én vagyok a példaképe. Sok rajongóval nyílt alkalmam beszélni, akik egytől-egyig csodálatosak voltak. Fáradt voltam, de ennek ellenére még vagy órákig osztogattam a képeket és aláírásokat, amikor egy ismerős arcot pillantottam meg a tömegben. Értetlenül vizslattam barátnőmet, és fogalmam sem volt, hogy mit keres itt. Elnézést kérve távoztam a helyszínről, és egyenesen Hanna felé indultam. Mosoly kerekedett az arcára, amikor meglátott és pedig futva rohantam oda hozzá és a nyakába ugrottam. Hirtelen lendülettől kicsit megtántorodott és a földre zuhantunk. Hosszú hónapok után őszintén nevettem, barátnőm pedig szerintem belerokkant a viszontlátásomba. Még mindig mosolyogva másztam le róla, miközben észleltem, hogy mellettünk jó pár vaku villant, de jelenleg nem érdekelt. Az autóban csend volt, még sem volt kínos. Viszont miután megérkeztünk szinte egyszerre kezdtünk beszélni.

- Annyira, de annyira sajnálok mindent - esedeztem azonnal, mire Hanna csak leintett azzal a tipikus „hagyjál már” fejével.
- Az egyetlen, akinek bármit is sajnálnia kell az én vagyok. Itt hagytalak, amikor a legmélyebb gödörben voltál, csak azért, mert erre kértél. Nem voltam melletted, hogy megakadályozzam, hogy vagdosd magad, nem voltam itt, akkor sem, amikor anorexiával küszködtél, vagy amikor kilátástalannak érezted a helyzetet. Az az igazság, hogy szörnyű barátnő vagyok. A legrosszabb, de tudnod kell, hogy ezek után, ha akarod, ha nem, akkor is itt leszek, és ha kell, akkor beléd tömöm a kaját, és esküszöm, ha egy újabb vágást meglátok rajtad, akkor veled fogok még a fürdőbe is menni, sőt még wc-re se mehetsz akkor egyedül, és a legapróbb problémádról is beszámolót kérek, mert nem hagyom, hogy ezt tedd magaddal.
- Az istenért is, már megint bőgök, te szerencsétlen! - bár a könnyeim ömlöttek, mégis igaz mosoly volt az arcomon, miközben vállba vágtam barátnőmet.

Hanna szorosan karjai közé zárt, miközben én még mindig bőgtem. Sokadszorra is bebizonyította, hogy nála jobb barátnőt keresve se találnék. Régi rossz szokásunkat azért mindketten megőriztük, így az erkélyen cigizve beszéltük át az elmúlt hónapok eseményeit. Miután én elmeséltem mindent, Hannán volt a sor.

- Nos, miután elküldtél Carolékhez költöztem, aztán Niall felvetette, hogy ha már úgyis csak aludni járok haza, vagy éppen azt se, akkor költözzek hozzá. Így történt, hogy már vagy két hónapja boldogítom a társaságommal. Rendszeresen összejártunk a többiekkel valamelyik fiú házában - kezdett bele, én pedig tűkön ülve vártam, hogy folytassa. - Nos, téged valószínűleg a göndör fiú jobban izgat... Egy barátnője volt ez alatt a pár hónap alatt, de vele sem tartott sokáig, talán egy hónapig. Először cseszettül szarul volt, és a hallottak alapján nagyjából ugyanolyan helyzetben volt, mint te. Mostanában úgy tűnik valamennyit javult a kedély állapota, bár így se olyan, mint régen. Nem beszéli meg velünk a problémáit, így semmit nem tudok róla. Tudom, hogy jelenleg egy kérdés fogalmazódott meg benned, mégpedig, hogy szeret-e még. Őszintén? Fogalmam sincs. Vannak pillanatok, amikor elfeledkezik magáról és szomorúan bambul maga elé, de nem tudom. Viszont ma este szokás szerint összejövünk, most Niallnél, és te is velem jössz - parancsolta, ellentmondást nemtűrő hangon, amin elmosolyodtam.

A szekrényemben kutakodtam valami elviselhető ruha után, de semmit nem találtam, ami rám illett volna, az összes hatalmasnak látszott vézna testemen, amiről szintén csak én tehetek.

- Um, nos az a nagy helyzet, hogy az összes ruhámból kifogytam - motyogtam halkan.

Hanna a szekrény elé állva mérte fel a helyzetet, miközben hozzám mérte a ruhákat. Szomorúan látta be igazamat. Végül felvettem egy sima csőfarmert, amelybe betűrtem sötétkék ingemet, és rávettem imádott, és jó meleg kötött pulcsimat, majd csizmába bújtattam a lábamat és indulhattunk is. Így február végén már a hátam közepére sem kívánom a telet, de általában az idő ilyenkor még bekeményít egy kicsit. Persze én ez ellen hevesen tiltakozok, így csupán egy pulcsit viseltem. Úgyis kocsival mentünk, tehát annyira nem fontos. Az ajtó előtt állva görcsbe rándult a gyomrom. Több hónapos kihagyás után újra találkozom velük. És egyszerre mindenkivel. Hanna persze a karomnál fogva húzott befelé. Úgy látszik érkezésemre a többiek nem számítottak, én pedig lefagyva álltam ott, miközben ők végig néztek rajtam. Az első, aki felocsúdott Eleanor volt.

- Szent ég! Hová fogysz még te lány? Istenem, Rony, hogy te mennyire hiányoztál! El sem hiszed hányszor kerestelek, de soha nem vetted fel - nézett rám megrovóan, miután kibújtam öleléséből.
- Sajnálom, kellett egy kis idő... - szabadkoztam, aztán üdvözöltem a többieket is.

Harry közömbös tekintettel köszönt, ami kissé szívem ütött, de próbáltam a legkevésbé mutatni ezt. Mindenki próbált hozzám beszélni, én pedig próbáltam mindenkinek kielégítő válaszokat adni. Az elmúlt hónapokat inkább nem részleteztem. Egyrészt, mert ne vagyok rá büszke, másrészt semmi szükségem a sajnálatukra. Egy kis idő elteltével már valamivel felszabadultabban éreztem magam a társaságukba. Eleanor és Car persze szigorúan kérdőre vontak, így kénytelen voltam elmesélni nekik mindent. Hüledezve hallgattak végig, és nem akarták elhinni. Igazából elmesélve én sem akarom elhinni, de ott vannak a sebhelyek a karjaimon és a combjaimon, aminek saját magamnak okoztam, és, amik örökké ott is lesznek emlékeztetőül, hogy mit tettem magammal. Zayn és Perrie hamar lelépett, őket követte a többi páros is, akiknek más esti programjuk volt - amiről inkább nem akarok tudni - így Niall, Harry, Hanna és én maradtunk. Indulni készültem, amikor Hanna közölte, hogy nem megyek sehova, mert ott alszok, így maradtam. Beszélni szerettem volna Harryvel, legalább bocsánatot kérni, de sehogy nem volt hozzá bátorságom. Hanna viszont gyilkos tekintetével utalt arra, hogy lépjek már valamit. Ah, ha nem vette volna észre, akkor próbálok, csak éppen az önbizalom hiányos énem visszatart. Barátnőm megunta és lökött rajtam egyet, amitől kissé megindultam, és szinte Harry előtt kötöttem ki, aki felvont szemöldökkel nézett rám.

- Um, beszélhetnénk? - néztem rá félve, mire a másik szemöldöke is felszaladt homlokán.
- Mondd - válaszolt közömbösen, én pedig úgy éreztem, hogy helyben meghalok.
- Úgy értettem, hogy kettesben - motyogtam szemlesütve, és azt kívántam, hogy nyíljon meg alattam a föld.
- Mondhatod. Elvileg semmi titkunk egymás előtt - utalt Hannékra, akik inkább elhagyták a helyiséget. - Tessék, most már viszont csak ketten vagyunk - mosolyodott el gúnyosan, én pedig nem ismertem rá.
Hová tűnt az a kedves, aranyos fiú, akit megismertem? Ah, mindegy is. Itt áll előttem, talán túl közel is, és nem tudok egy normális mondatot kinyögni. Szemébe néztem, ami kár volt, mert azonnal megbabonázott gyönyörű zöld szemeivel, aztán ajkára vezettem tekintetem. Megráztam a fejem, ezzel elhessegetve gondolataimat, miközben az arcán egy önelégült vigyor foglalt helyet.

Tizennyolcadik rész: 2013. 10. 12