24. fejezet - Képes lettél volna eltitkolni előlem!?

Nobody compares

Egész nap egy emlékre vagy egy képre vártam. És be is ugrott, ahogy Harryre néztem.

- Ez alatt a pár óra alatt végig magamban őrlődtem, hogy mi a fenéért van olyan szar érzésem. Ezidáig azt hittem, hogy sikerült valami hülyeséget csinálnom. De nem. Ezúttal nem én csináltam ostobaságot.

Láttam a többiek értetlen tekintetét, mégis egyedül Harry leforrázott tekintete érdekelt. Tehát ő tisztán emlékezett mindenre. Ha nem ugrik be, akkor képes lett volna eltitkolni?

- Komolyan, képes lettél volna ezt eltitkolni előlem? Úgy velem lenni, hogy ezt nem mondod el? - hangom még mindig teljesen nyugodtan csengett, de belül már háromszor kinyírtam magamban.
- Rony, én el akartam mondani... - kezdett mentegetőzni azonnal.
- Hát persze, hogy el akartad - néztem rá gúnyosan.

Gyors hátraarcot vettem és a szobámba futottam. Harry cuccai össze-vissza hevertek a földön. Sírógörcsöm támadt. Egyik probléma megoldódik jön a másik. Féltékeny volt két fiúra, akiket a legjobb barátomként szeretek évek óta. Erre tessék. Pont ő csal meg! Olyan tökéletes volt minden. Befejeztem a turném, ami sikeres volt, a visszajelzésekből ítélve. A Párizsban töltött napokat vele töltöttem, most meg megleptek, hogy ideutaztak miattam. Annyira meseszerű volt ez az egész. De tönkre ment. Hát persze, hiszen a mesékben se boldog mindig minden, az életben meg főleg nem. Ha valami elromlik azt megjavítjuk, de a helyére jön más, ami javítást igényel. Na, de egy összetört szívet nem ilyen egyszerű „megjavítani”. Nem akartam mást csak sírni és a szobámba zárkózni. Miért csalt meg!? Mi volt abba a másik lányba, ami bennem nem volt meg? Miért nem érezhetem végre azt, hogy elég vagyok valakinek, hogy azért szeret, aki vagyok? Nem értem. Semmit nem értek.

Hangosan zokogtam bele a párnámba. Az ajtó kinyílt, én pedig átkoztam magam, amiért nem zártam be. A szemeim már vörösek lehettek a sok sírástól, de most ez érdekelt a legkevésbé. Fájdalmas arccal néztem fel a belépő fiúra.

- Kérlek, Rony, beszéljük meg! - könyörgött elém állva.
- Nem! Nem akarok erről beszélni! Nem akarom hallani, hogy leittad magad és csak azért volt, nem akarom hallgatni a hülye kifogásokat - ráztam meg a fejem lemondóan.
- Kérlek, csak hallgass meg!
- Mi mást tudnál mondani? Részeg voltál, nem voltál magadnál. Ez nem mentség. Emiatt nem kéne az első bögyös szőkére ráhajtani, miközben egész este téged kerestelek. Csak menj el. Könyörgöm!
- Én... - kezdett bele, de nem folytatta.

Szomorú tekintettel sétált ki a szobából. Tudtam, hogy nem fog visszajönni. Elment és magával vitt egy darabot belőlem is. Forró könnyek áztatták az arcomat és egy értelmes gondolatot nem bírtam összerakni. Nem tudtam, mi lesz ezután. Biztos voltam benne, hogy Harry visszamegy Londonban. Így lesz a legjobb. Egy részem vadul ordibál velem, hogy szaladjak utána, amíg nem késő és bocsássak meg neki. A másik felem viszont hangosabban ellenkezik és valamely részről megkönnyebbülést érez a tudat miatt, hogy Harry nem fog itt maradni. Nem is tudom, hogy melyik énem a mazochistább. Egy pillanatig elgondolkozok, mi lenne, ha utána mennék? Valószínűleg megbocsátanék neki. Na, de tudnék én így együtt lenni vele? Valószínűleg nem. Minden egymástól távol töltött percben az lebegne a szemem előtt, hogy ha egyszer megcsalt, akkor másodszorra is megteheti. Még csak belegondolni és fáj abba, hogy már nem bízom benne. Egy órával ezelőtt még az életemet is rámertem volna bízni, most meg már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg szeretett-e.

Hanna idegbeteg állapotban rontott be a szobámba. Nem volt kedvem társalogni. Nem volt szükségem se a sajnálatra, se a „majd jobb lesz” dumára.

- Kiherélem, megölöm! - morgott idegesen, közben pedig szorosan átölelt.

Nem öleltem vissza, nem toltam el magamtól, csupán ültem mellette, mint egy darab fa. Hangos zokogásba kezdtem, ahogy hajamat kezdte simogatni.

- Miért csinálta ez velem? - bőgtem artikulátlanul.
- Nem tudom, Rony. Nem tudom - motyogta és szorosabban tartott.

Nem tudom mennyi ideig zokogtam a karjai között, de a végére már elfogytak a könnyeim. Csak belül fájt. De ott nagyon. Az órámra néztem, ami csak hét órát mutatott. Ennek ellenére nem vágytam másra, mint az alvásra.

- Hanna, köszönöm. Köszönök mindent – öleltem meg gyengén, aztán megkértem, hogy menjen ki.
- Rony, kérlek, ne csinálj hülyeséget!

Kérésére bólintottam. Tudtam mire célzott. Megfordult a fejemben, nem is egyszer ez alatt a pár óra alatt, de nem. Ha most megteszem, akkor legközelebb is és azután is. Ami nem történhet meg. Így muszáj elviselnem a belülről felemésztő fájdalmat. Harry cuccai még mindig szerteszét hevernek a szobámban. Az se segít a helyzeten, hogy az ágyneműnek is olyan illata van, mint neki. Valahogy most minden rá emlékeztet itt. Nem bírok itt maradni. Ebben a szobában biztosan nem. Hannáékat nem zargatom, ahogy a többi párost se. A fenébe! A saját kis gondjaim miatt teljesen kiment a fejemből, hogy Abigailnek ma délután ment a gépe. Mérgesen vágtam a kezemet a falba, ami nem volt jó ötlet. Szörnyen fájt, de nem foglalkoztam vele. Harryt nem találtam sehol, ami nem is baj, nem bírnám most látni. Egy ember maradt, aki áttudja érezni a helyzetem és egyedül is van. Sietős léptekkel indulok Zayn szobája felé reménykedve, hogy ott találom. Halkan kopogtam, mire a szobaajtó kitárult. A fiú látva összetört ábrázatomat magához szorított. Az ajtót visszacsukta, majd az ágy felé vezetett, amire leültetett. Nem hittem volna, hogy még van könnyem, de hamar rájöttem, hogy valahol még van tartalékban pár könnycseppnyi. Vagy inkább egy kiadós bőgésnyi.

- Sajnálom, hogy idejöttem sírni. Tudom, hogy nélkülem is van elég gondod - kértem bocsánatot miután rájöttem, hogy ő talán még rosszabb helyzetben is van, mint én.
- Kettőnk helyzete merőben különbözik. És a tiéd súlyosabb - simított végig lágyan az arcomon, letörölve egy kósza könnycseppet.
- Ezt hogy érted? - néztem rá kisírt szemekkel.
- Te szereted Harryt - mosolyodott el kínosan.
- Nem értelek, Zayn - ráztam meg a fejem, nyomatékosítva.
- Nézd, közel se szerettem vagy éppen szeretem Perriet annyira, mint amennyire te Harryt.

Tágra nyílt szemekkel hallgattam. Ezek szerint nem is szerette Perriet? Nem, biztos, hogy szerette, valamilyen szinten. Akkor miért kérte meg a kezét? Miért maradt vele annak ellenére, amiket nekem mondott, amik közöttünk történtek?

- Rony, szinte látom, ahogy pörögnek az agyadban a kerekek, miközben gondolkodsz. De ne tedd. Ne próbálj egyetlen normális okot sem találni a viselkedésemre, a cselekedeteimre, csak fogadd el őket - mosolyodott el halványan, hüvelykujjával végigsimítva az alsó ajkamon.

Te jó ég! Hatalmasat nyeltem, miközben a torkomban gombóc keletkezett.

- Nem foglak megcsókolni, ne félj. Nem, amíg te nem kéred - suttogta lágyan, és közben mosolygott.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni a megjegyzését.

- Igazából csak azért jöttem, hogy alhatok-e nálad. Nem bírok a szobámban maradni - motyogtam halkan.
- Abban az esetben ha nem zavar, hogy velem kell aludnod, akkor természetesen.
- Köszönöm – erőltettem magamra egy hálás mosolyt és lágy csókot leheltem az arcára.

Fáradtan kuporodtam az ágy fal felőli részébe. Zayn gondosan húzza fel a takarót az államig, az utolsó emlékem pedig, hogy kilépett a szobából.

Reggel szörnyű kéz és fejfájással keltem, ráadásul a sok sírástól be is lázasodtam. Előfordult, hogy úgy ébredtem meg valamikor az éjszaka közepén, hogy bőgök. Az első ilyen valamikor éjfél körül fordult elő, aztán szinte óránként. Zayn fogalmam sincs, hogy mikor feküdt be mellém, de amikor másodszorra keltem fel bőgve, akkor már ott feküdt, háttal nekem. Nem tudom, hogy a sírásom miatt, vagy más miatt, de egyszer csak a kezeit éreztem magam körül, miközben a mellkasa a hátamnak nyomódott. Más esetben valószínűleg melegséggel töltött volna el, ám most nem más helyzet volt. Most éppen a padlón voltam.

Reggelre úgy néztem ki, mint aki a sárgaföldig itta magát előző éjjel, ráadásul szépen bedagadt és be is lilult a falba vágott öklöm. Kell nekem ennyire szerencsétlennek és meggondolatlannak lennem! Zayn még mindig körbeölelt karjaival. Mozgolódni kezdtem, hogy szembe fordulhassak vele. Szorítása engedett, így meg tudtam fordulni.

- Jó reggelt - köszönt halvány mosollyal.
- Jobbat - biccentettem bágyadtan.
- Mit csináltál a kezeddel? - ült fel, hogy szemügyre vehesse a bedagadt kezemet.
- Ja, ez? Um, ideges voltam - vontam vállat nem törődően.

Sóhajtva megrázta a fejét és valószínűleg azon gondolkozott, hogy mit kezdjen velem.

- Öltözz fel, beviszlek a kórházba! - hangja ellentmondást nem tűrő volt.

Na, nem mintha annyira ellenkezni akartam volna.

- Értékelem ezt a lovagias gesztust, de csak úgy megjegyzem, hogy nincs jogsid, ráadásul itt nem olyan a közlekedés, mint Angliában - vigyorodtam el, mire megforgatta a szemeit.
- Jó, akkor öltözz fel, és megkérem anyádat, hogy vigyen el minket a kórházba - javasolta a B tervet.
- Sajnálom, nem nyert. Dolgozik.
- Akkor hívunk egy taxit, csak menj öltözni és ne kötekedj! - lökdösött „idegesen” az ajtó felé.

Jót derültem rajta. Viszonylag jó kedvvel indultam el a szobámba, ám egyből el is tűnt, amikor egy rendben lévő szobát láttam. Az ágy bevetve, Harry ruhái eltűntek, csupán a Ramones pólója maradt itt, ami már inkább az én tulajdonom, mint az övé. Bár valószínűleg most a szekrényem legalján fogja végezni. Megráztam a fejem, valamennyire elterelve a gondolataimat.

A házban csend volt, amikor átöltözve leértem, csupán csak Zayn szürcsölte a kávéját, rám várva.

- Hé! Az az én kávém! - ripakodott rám, amikor kikaptam a kezéből, a még félig teli poharat.
- Csak volt - vigyorogtam rá édesen és lehúztam a maradékot.
- Mikor ettél utoljára?
- Um, tegnap délután valamikor - gondolkoztam el egy pillanatra.
- Akkor egyél! Addig nem megyünk sehova - szögezte le.
- Ha nem tudnám, hogy csak egy kitalált személy, akkor simán lehetnél Christian Grey - forgattam a szemeim, utalva egyik kedvenc könyvem főszereplőjére, aki szerencsétlen Anát állandóan az evéssel traktálta.
- És akkor te lennél Anastasia? - zökkentett ki, igencsak meglepő kérdésével.
- Olvastad? - néztem rá kérdően.
- Csak egy kis részletet - rántotta meg a vállát.

Valamivel mindig meg tud lepni. 

Öt percen belül már a taxiban ültünk. Nincs messze a kórház, így hamar odaértünk. Ismerős orvos volt, elég sokat láttam az itt eltöltött idők során régebben. Szinte havonta volt valami komolyabb vagy kevésbé komolyabb bajom. Ráadásul szerencséjére, vagy éppen szerencsétlenségére mindig ő volt a beosztott orvos akkor. Elhadartam, hogy mi történt. Mosolyra kunkorodott a szája, aztán kaptam egy beutalót röntgenre.

- Na? - kíváncsiskodott Zayn, ahogy kiléptem.
- Röntgen – mutattam a folyosó túloldalára. - Hazamehetsz ám, ez hosszú lesz - sóhajtottam és belegondoltam, hogy legutoljára három órát szobroztam itt.
- Egyrészt nem tudok egy mukkot se magyarul, így taxit nem tudnék hívni, gyalog pedig nem találok vissza, másrészt viszont nem hagylak itt.

Érvelésének első fele mosolygásra késztetett.

Szerencsénk volt, mert alig egy óra alatt sorra kerültem. Elkészült a röntgen, utána mehettem vissza a pulthoz, ahol kiadják a leletet, ami ha gáz, akkor mehetek vissza a dokihoz. Hála istennek ezt hamar letudtam. Egy kis zúzódás. Nem gipszelték, csak azt az utasítást kaptam, hogy vigyázzak a falakkal.

A haza út csendesen telt. Részemről mindenképpen. Eszembe jutott a reggeli kép, ami fogadott a szobámban. Már nem voltak ott a cuccai, hűlt helye volt. Ahogy a szobámból, úgy a szívemből is hiányzott Harry. Hatalmas űrt éreztem, amit nem hinném, hogy egyhamar sikerülne betölteni.

Nem bírtam várni, hoztam egy újabb részt. Az utolsó holnapra marad, ahogy az epilógus is. Remélem elnyerte a tetszéseteket!:)xxx