10. fejezet - Sajnálom

Földbegyökerezett lábakkal állok, és egy tapodtat sem mozdulok.

- Nincs az az isten, hogy én ide betegyem a lábamat! - rázom a fejem, hogy nyomatékosítsam magamat.

- Oh, dehogynem!

Hope rám vigyorog, és a csuklómnál fogva kezd befelé húzni, míg Eleanor hátulról lökdös, hogy menjek már. Megforgatom a szememet. Nem akarok bemenni. Nem akarok találkozni vele.

- Minek kellett idejönnünk, amikor pontosan tudjátok, hogy mi van!?

Azonban egy szót se szólnak, én pedig felháborodva sétálok tovább. A szívem a torkomban dobog, amikor belépünk az ajtón. Liam kivételével mindenki lent ökörködik, a tévé pedig éppen valamelyik zene csatorna adását játssza. Fél füllel a folyamatosan ismétlődő számot hallgatom, másfelől pedig a fiúkra koncentrálok. Apró, de annál hamisabb mosollyal köszöntök mindenkit, majd nővérem Liam szobájához lökdös, amin bekopog és otthagy. Leesett állal és összeráncolt szemöldökkel nézek utána a lépcsőn. De amint az ajtó nyílik rendezem az arcvonásaimat, próbálva közömbösnek maradni. Liam meglepődik, de azonnal beljebb invitál. Leülök az ágya szélére, és ő is követi a példámat. Egy pár percig egyikőnk se szólal meg, és kezdem kínosnak érezni a csendet, amikor végre elkezd beszélni.

- Destiny, én sajnálom. Nem akartam, hogy az egész úgy tűnjön, hogy csak szórakoztam veled.

- Pedig nagyon úgy tűnt - szólok közbe.

- Tudom, amit szörnyen sajnálok.

Vállat vonva bámulok tovább magam elé. Sajnálja, és nem akarta, hogy így tűnjön. Hát persze, hogy nem akarta... Ugyan már. Akkor minek csinálta? Szólásra nyitom a számat, de inkább be is csukom. Nincs kedvem belemenni a részletekbe, hogy miért tette akkor. Pontosabban kedvem lenne, csak a válaszoktól félek. Nem hiszem, hogy képes lennék végighallgatni, amint elmondja, hogy nem kellek neki, mert nem szeret, vagy még csak nem is tetszem neki. Csupán csak pár perc telik el néma csöndben, de az iszonyúan kínos. Nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Valljam be neki, hogy szeretem? A francokat! Ő a fiú. Ha bármit is akarna tőlem már régen lépett volna, így feleslegesen nem fogom leégetni magam és tönkretenni a barátságunkat. Bár ezt valószínűleg Liam már tönkretette a múltkori esettel. Ajkamat harapdálva kelek fel mellőle. Nem érzem úgy, hogy maradnom kéne, hiszen semmi értelme. Liam úgy látszik, elmondta, amit akart, én pedig nem szeretnék bármit is mondani. Rám néz, de nem szól semmit, nem marasztal. Csendesen, és kicsit talán összetörtebben lépkedek lefelé. Ha nem is akarom bevallani, de valahol legbelül arra számítottam, hogy majd szerelmet vall, és boldogan éljük tovább az életünket. De ez nem következett be. Mindenki felém kapja a fejét, amikor a nappalihoz érek. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Itt maradni és eljátszani, hogy minden rendben, vagy hazamenni és átbőgni az egész napot. Hiába döntök a második mellett, El és Hope megakadályoz. Szinte szó szerint vonszolnak be a szobába. Szó nélkül hagyom, és helyet foglalok Niall mellett. Félmosolyra húzza a száját, amit egy műmosollyal viszonozok. Bár ez inkább hasonlít egy vicsorhoz, de ez érdekel a legkevésbé.

- Minden rendben? - kérdi Louis.

- Um, nem igazán - fejemet rázva vallom be.

Felesleges lenne tagadnom, rám van írva, hogy valami bajom van. Ők pedig nem hülyék, ezért egyből rájöttek. Mielőtt bárki mondhatna bármit is a fürdőbe indulok. Hideg vízzel öblítem le az arcom, ami segít tisztán gondolkodni. Az utóbbi két hétben eleget ostromoltam magamat a gondolataimmal, és a reménykedéssel, de ennek éppen ideje van véget vetni. Ha eddig nem voltam benne teljesen biztos, hogy Liam semmit nem érez irántam, akkor most biztos lehetek benne. Már hiába a reménykedés, az összes kis bugyuta álomkép, amit szőttem, hogy majd felkeres és happy end. Nem, ilyen maximum a mesékben létezik. Az egyetlen dolog, amit jelen pillanatban tenni tudok, hogy élem tovább az életem, a lehető legkevesebb önsanyargatással és szomorkodással. Igen, ez egy tökéletes terv. Ám ezt annál nehezebb lesz megvalósítani. Hiszen könnyebb az önsajnálatba és a sírásba menekülni, de rohadt nehéz emelt fejjel, mosolyogva felállni a padlóról, mintha semmi sem fájna. Viszont meg kell tennem. Nem csak magamért, a környezetemért is. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal lépek ki a fürdőszobából, és egy apró mosoly játszik ajkaimon. Apró ugyan, de annál elszántabb és őszintébb.

A kezdeti lelkesedés és erő nagyjából addig tart, amíg le nem zuhanyzok. Utána fáradtan zuhanok be az ágyba és már kezdeném is újra a fájdalmas gondolkodást, ám El éppen ekkor ront be a szobámba. Felvont szemöldökkel nézek rá, ő pedig vigyorogva rángat ki a nappaliba. A kis dohányzóasztal tele van pakolva nassolni valóval és egy halom DVD-vel. Az összes szerelmes, vagy olyan, amit már vagy ötezerszer láttam, így inkább a szobámba szaladok, hogy előkutassam a nemrég kiírt sorozatot, aminek neki akartam állni. Hosszas keresgélés után akadok csak rá és azonnal vissza is megyek a nővéremhez.

- Mit nézünk?

- American Horror Story - vigyorgok, miközben ő a száját húzza.

Éjfél felé jár az idő, de még csak az első évad harmadik részén vagyunk túl, amikor valaki csenget. Értetlenül bámuljuk egymást a nővéremmel, és eszünkbe sincs megmozdulni. Ám a kint álló valaki, igencsak be szeretne jutni, ezért másodszorra is csenget. Nagyot sóhajtva állok fel, El pedig követ. A házban sötét van, így Eleanor felbukik valamiben, magával rántva engem is. Vihogásban törünk ki, mire harmadszorra is csengetnek. Kinyújtott kézzel kapálózok a kilincs felé, még mindig nevetve, ám az zárva van. Kénytelen vagyok felállni és úgy kinyitni. Hope áll az ajtó előtt.

- Hány óra van? Mit keresel itt? Nem mintha zavarnál, csak érdeklődöm - magyarázkodok azonnal, de ő csak vigyorog.

- Ojaj, ezt a vigyort már ismerem! - kezd el mutogatni nővérem.

Nos, igen. Ez az tipikus Hope vigyor, ami csak akkor jön elő, ha készül valamire.

- Olyan régen voltunk már csak hárman együtt. Mindig itt volt vagy Louis, vagy valaki, vagy éppen az összes fiú. Aminek nem mondom, hogy nem örülök, de hiányoznak a csajos esték. Ráadásul az a szemét, alig egy hónapnyi találkozgatás után már félre is lépett - látványosan fel van háborodva.

Jellemző. Nem sír, nem szomorkodik, csak dühöng. Ami megmerem kockáztatni, hogy rosszabb, mintha az első kettőt tenné. Alig két perc múlva már elő is áll az ötlettel, miszerint menjünk bulizni.

- Drága, egyetlen, Hope. Nem szeretnélek elkeseríteni, de lassan éjfél lesz. Mire Eleanorral elkészülünk lesz vagy egy óra is.

- Na és? Volt, hogy később indultunk. Eddig soha nem zavart. Naaa, csak egy kis buli. Úgy gondolom, hogy mindkettőnkre rá fér - győzköd engem, hiszen El már a szobájában készülődik.

Végül beadom a derekam, így mehetek készülődni. Barátnőm pedig velem tart asszisztálni. Aztán végül a kezembe nyom egy neki tetsző ruhát és elküld átöltözni. Hiába mondom neki, hogy nem akarok szoknyát venni, hajthatatlan. Szememet forgatva veszem fel a választott összeállítását. Kiérve leültet a fésülködőasztalom elé és a hajammal kezd babrálni. Miután végez vele, a hajam lágy hullámokban omlik le a vállamon, és jöhet a smink. Semmi extra, csak a szokásos fekete füstös szemek. Bár ezt most egy szoknyám színéhez passzoló bordós rúzzsal dobja fel, ami miatt idősebbnek nézek ki egy kicsivel. Az ágyam előtt már ott hever az általa választott cipő, ami nem más, mint egy fekete magassarkú. Nem igazán szeretem a magassarkúkat. Szörnyen kényelmetlenek, de egy estébe nem halok bele.

Alig egy óra alatt a választott szórakozó helyen is vagyunk. Fiúk nélkül, csak hárman, kissé már spiccesen. Eleanor és Hope is elég rendesen eleresztik magukat, és én is ezt teszem, közbe fél szemmel figyelek a nővéremre, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Nem jellemző rá, de inkább szemmel tartom. Aha, ez két percig tart, utána eltűnik valamerre és a tömeg miatt nem is látom. Rendelek még egy italt a pultostól, aminek az utolsónak kéne már lennie. Megiszom és a táncolók közé furakszom. Pontosabban csak furakodnék, mert valakibe belemegyek. Felnézve egy igencsak helyes fiúval találom magam szembe, aki elég látványosan, zavartalanul mér végig. Sötét hajával, és rosszfiús mosolyával azonnal elnyeri a figyelmemet. Ebben valószínűleg a lenyelt alkohol mennyiség is közrejátszik, de hidegen hagy. Két pillanat múlva, már a karjaiban táncolok, és egyáltalán nem bánom, vagy érzem magam kényelmetlenül. Egy jó ideje az első este, hogy nem szomorkodom Liam miatt, és nem töröm a fejem rajta és azokon a dolgokon, amiket mondott vagy csinált. Az ismeretlen srác mellkasára rakom a kezeimet, míg ő a csípőmet fogja és közelebb von magához. Bár egész jól érzem magam vele, mégsem fogadom el az ajánlatát, hogy hazamenjek vele. Egyrészt Eleanor kinyírna. Engem is, és a srácot is. Másrészt nem ismerem, szóval esélytelen. Elbúcsúzok tőle és nővéreméket keresem. Már elég sok idő eltelt mióta megérkeztünk, nekem pedig fájnak a lábaim a magassarkúban, így remélem, hogy minél előbb megtalálom őket. Hál' istennek Elt a pultnál találom. Társaságunk harmadik, egyben utolsó tagja is megérkezik, igencsak támolyogva. Ahogy én és Eleanor is elég ingatagan állunk. Már a szórakozó hely előtt vagyunk, amikor észreveszem, hogy nincs meg a táskám. Lemondóan sóhajtok, hiszen ennek már úgy is mindegy. Viszont a két szerencsecsomag nem hozott magával telefont, pont az ilyen eshetőségek miatt. El nyavalyog, hogy rosszul van, Hope fáradt, én pedig alig állok a lábamon. Viszont telefon nélkül esélytelen, hogy taxit tudjunk hívni, gyalog pedig igencsak hosszú az a másfél óra gyaloglás. Hajnalban és részegen.

- Destiny! - szólal meg egy kis idő után Hope. - Legutóbb a fiúkkal jártunk itt, és ha jól emlékszem, akkor nem laknak innét messze, hiszen taxival öt perc volt - nehezen formálja a szavakat normális mondattá, de a végén sikerül neki.

Én viszont fejbe csapom magam. Hogy nekem ez eddig nem jutott eszembe! Hiszen alig negyed órányi sétára laknak innét. Nővérem igazán rosszul van, így barátnőmmel ketten támogatjuk, miközben mi is alig bírunk egyenesen menni. Ha anyuék ezt látná, valószínűleg sokkot kapnának. Amit teljesen meg is értenék.

A nap már felkelőben van, de nem vagyok elég józan ahhoz, hogy kitaláljam, hogy akkor hány óra lehet. Ám akármennyi is az idő, a fiúk nagy valószínűséggel nem fognak ugrálni örömükben, hogy ilyenkor állítunk be. Ilyen állapotban. És igazam van. Háromszor nyomom meg a csengőt, mire Niall fáradtan lecsoszog és ajtót nyit. Szemei egyből kipattannak, amikor meglát minket. Azonnal beljebb invitál és kérdezősködni kezd.

- Csak Elt vigyük el legalább a kanapéig, és esküszöm neked, hogy bármire válaszolok.

Könyörgő tekintetem meghallgatásra talál, így Eleanort a kanapéra fektetjük. Amint le ér a feje már alszik is. Hope közbe befoglalja a vendégszobát, én pedig egy pohár vízért sóvárgok, amit Niall jóvoltából meg is kapok.

Szóval, minek köszönhetjük a hajnali látogatást?

- Azt hiszem, kicsit jobban elengedtük magunkat az éjjel, mint kellett volna – sütöm le a szemem szégyenkezve. - A táskámat sikeresen elhagytam, a telefonommal együtt. A két jómadárnál pedig nem is volt telefon. Így legközelebbi lehetőségként ti voltatok - elneveti magát.

- Értem. Eleanornak majd én szerzek valami takarót meg párnát, te menj csak aludni.

- Köszönöm - egy puszit nyomok az arcára.

Fáradtan, magassarkúimtól megszabadulva mászok fel a lépcsőn a vendégszobáig. De azt zárva találom, amikor lenyomom a kilincset. Fáradtan döntöm a fejemet az ajtónak. Niall még nem jött fel, így újra visszamentem a nappaliba, ahol a srác éppen nővéremre terített egy takarót.

- Mondtam, hogy nyugodtan menj aludni - néz rám mosolyogva.

- Az igaz, de Hope kizárt. Így nincs hol aludnom.

- Egye-fene. Egy estére befogadlak - nevet fel és félkarjával átölelve lépkedünk a szobája felé.

Kölcsön adja az egyik pólóját, ami combközépig ér, így nem érezem magam annyira zavarban. Egy jó ideig veszekszünk a takaró miatt, hiszen szinte az egészet magam köré tekerem. Végül én a takaró egyik felét húzom, míg ő a másik végén áll. Nevetve rángatjuk, egészen addig, amíg el nem engedem. Niall felborul és a takarót kiejti a kezéből. Nevetve szedem fel a földről. Mármint a takarót, nem Niallt. Kinyújtom rá a nyelvem és bebugyolálom magam. Nem telik bele két percbe, Niall már mellettem fekszik és kiskutya szemekkel bámul. Égnek emelem a tekintetem és nagylelkűen megengedem neki, hogy bebújjon a meleget nyújtó tárgy alá. Persze az egészet magára húzza egyből.

- Niall, fáradt vagyok, fázok, aludni szeretnék - nyávogok.

Kinevet, de egyből megesik rajtam a szíve. Szorosan magához húz, így bőven jut mindkettőnknek a melegségből. Valójában elég félreérthető ez az egész, mégis mellette valahogy olyan természetes. Hiszen az egyik legjobb barátommá nőtte magát, és egyikőnk se érez a másik iránt többet, így nem is foglalkozom a gondolattal. Niall mellkasára hajtom a fejem, és végre elaludhatok.  

Twitcam

Halihó!:)
Mint tegnap írtam, ma csinálunk twticam-et. Bár a létszám háromról kettőre csökkent, de azért, aki gondolja, az nézheti ITT. :) xxx

9. fejezet - Igazam van?

Halihó!:) 
Kicsit előbb érkeztem a résszel. Nem lett a legvidámabb rész, de ettől függetlenül bízom benne, hogy tetszeni fog nektek. 
A történettől és a blogtól kicsit eltérve... holnap barátnőimmel tartunk twitcam-et (három kamasz unatkozik, te jó isten!) és, ha gondoljátok, akkor nézzétek majd. A linket holnap délután kirakom.:)
Hagyjatok jelet magatok után, jó olvasását! xx

Lullaby

Végre túl vagyunk a díjátadón. Soha nem szerettem a túlzott figyelmet, de most bőven kaptam belőle, hiszen Liam oldalán én voltam, és nem Sophia. Szóval kijárt a figyelemből elég rendesen. Alkalmam nyílt találkozni olyan emberekkel, akiknek szeretem a zenéit. Bár valószínűleg ez Liam érdeme, hiszen ha rajtam múlik, akkor távolról csodálom őket. De Liamnek hála mindenkivel tudtam váltani egy pár szót és ennyi nekem tőlük elég is volt. A srácok is felléptek, ami persze eszméletlen volt, emellett az összes kategóriát megnyerték, amelyben jelöltek voltak, így mindenképpen jó élményekkel záródott a díjátadó. Ám azt elfelejtették velem közölni, hogy ők ezt meg is akarják ünnepelni. Így kerülök most már a saját szobámba, idegbajosan, mert közölték velem, hogy van fél órám mindenre. Átöltözni, sminket és hajat igazítani. Eleanor nem idegeskedik csupán elővesz egy másik szettet a szekrényéből és már készen is van. Nekem már nem ennyire egyszerű. Kicsit több, mint fél óra múlva mégis sikeresen elkészülök, így akár mehetünk is, hiszen mindenki rám vár.

Egy kevésbé zsúfolt szórakozó helyen vagyunk. A zene kellemesen hangos, a bárpultnál nem olyan hatalmas a tömeg és van egy külön részleg, asztalokkal, fotelekkel és egy átlagos ülőgarnitúrával. A színes fények miatt nem igazán tudom megállapítani a hely színét, de az biztos, hogy minden más vöröses árnyalatban játszik. Így nem is csoda, hogy a hely már elsőre elnyeri a tetszésemet. Az este eseménytelenül telik, és nagy részben csak a bárpultnál, vagy éppen a kihelyezett fotelek egyikénél ücsörgök. Pár srác próbálkozik, hogy elhívjon táncolni, vagy ki tudja, miegymást csinálni, de kedvesen visszautasítok mindenkit. Egyetlen srác karjai között szeretnék ma este lenni, de őt túlságosan lefoglalják a gondolatai. Bár jelentős részben az én társaságomban van, mégse beszélgetünk. Mindketten a gondolatainkba mélyülünk. Ezúttal egy korty alkoholt sem iszok, de a többiek elég szépén a pohár aljára néznek, így én vagyok az egyetlen józan közülünk. Már bőven hajnal felé járunk, amikor a srácok úgy gondolják, hogy haza szeretnének menni. Teljes mértékben támogatom az ötletüket. Egy óra múlva már meg is érkezünk hozzájuk. Mindenki sietve akarja elfoglalni a fürdőt, ám ez egyedül Eleanornak sikerül, mert ő a legszemfülesebb és leggyorsabb. Én teljesen ráérek. Nem vagyok fáradt, se részeg, szóval kivárom a soromat. Ám a fiúk már nem ennyire türelmesek és Liam kivételével minden úgy döntenek, hogy inkább lefekszenek és reggel veszekednek a fürdőért. Az esti kakaómat iszom, amikor Liam slattyog be a helységbe. Kissé fáradt, és nem kissé részeg. Nem szólal meg, nem csinál semmit. Csupán csak csendben, vigyorogva bámul, ami elég zavarba ejtő.

- Megtennéd, hogy nem bámulsz? Vagy legalább nem ennyire feltűnően? - kérdezem fülig pirulva.

Bugyuta vigyorral csóválja meg a fejét, jelezve ezáltal, hogy eszébe sincs megtenni. Lemondóan sóhajtok és inkább az édes italnak szentelem a figyelmem. A még mindig szüntelenül figyelő fiú közelebb lép, és kiveszi a kezemből a bögrét, majd a pultra rakja. Összeráncolt szemöldökkel figyelem. Kezeit a derekamra rakja, és közelebb húz magához. Testünk már teljesen összeér. Szívem olyan gyorsan dobog, hogy egy pillanatra azt hiszem, hogy kikalimpál a helyéről.

- Destiny, néha vegyél levegőt is! - szól rám vigyorogva.

Fel sem tűnik, hogy meglepődöttségemben még levegőt venni is elfelejtek. Eleget teszek a kérésének és kifújom a benntartott levegőt, ám lélegzésem szapora. Amit nem is csodálok, hiszen nagyjából két centi választ el Liamtől. Ajkait sebtében az enyémekre nyomja és mohón csókol. Pár pillanat habozás után visszacsókolom. Másabb volt, mint az előző. Bár nem sok viszonyítási alapon van. Rákvörös leszek, gyomrom liftezik és a bent lapuló pillangók fele kinyírta magát. Annyira tökéletes ez a pillanat. Liam kezei a derekamon, míg én körbekulcsolom a nyakát és fél kezemmel tökéletesen beállított hajába túrok. Ám valaki ezt nem így gondolja, a köhintéseiből ítélve. Sietősen válok el Liamtől, azonban akadályba ütközöm. Fel sem tűnt, hogy a csók közben végig a konyhaszekrényhez voltam nyomva Liam által. Így én nem tudok mozdulni, ő meg nem is igazán akar. Átnézek a válla felett és látom, hogy El jött be. Ajkamba harapva lököm meg egy kicsit Liamet, aki így végre hátrébb lép. Nővérem arca nem árul el semmit, ami talán jobb is, hiszen máskor minden az arcára van írva. Szótlanul tölt magának egy pohár vizet és el is tűnik. Mindketten értetlenül nézünk utána, majd egymásra. A még mindig előttem álló fiú nem habozik sokat, édes ajkait újra az enyémekre nyomja. Azonnal visszacsókolom, miközben felültet a konyhapultra. Kezeivel a ruhám alját kezdi el felhúzni, amikor észbe kapok. Megpróbálom eltolni magamtól, de ő sokkal erősebbnek bizonyul. Ajkai most nyakamat kényeztetik, ám én csak szabadulni szeretnék. Hiába ez minden vágyam, de nem így. Nem úgy, hogy Liam magáról se tud, annyira részeg. Erősebb próbálkozással sikerül egy kicsit eltolnom magamtól. Felvont szemöldökkel néz rám. Próbálom légzésemet egyenletessé tenni, és csak utána állok neki beszélni.

- Miért csinálod ezt velem? Miért csak akkor, ha részeg vagy? Liam, nem vagyok a játékszered, amit kedvedre használhatsz, ha éppen nem vagy józan. Egy lány vagyok, és vannak érzéseim. Amik neked nyilván nincsenek. Irántam biztos nem. Igazam van?

Kérdő tekintettel nézek rá, és reménykedem, hogy a válaszában ne értsem velem egyet. Reménykedem, hogy azt mondja, érez valamit irántam, bármit, és nem csak az alkohol miatt teszi. Az előttem álló fiú hátrébb lép, és elkapja rólam a tekintetét. Nem válaszol, de talán jobb is így. Tehát igazam van. Fáj, de ha kimondta volna, talán még fájdalmasabb lenne. Ajkamba harapva bólintok, és próbálom nem elsírni magam. Szapora léptekkel hagyom el a konyhát és szaladok a szobámba. Összepakolom az itt maradt dolgaimat és ügyet sem vetek arra, hogy éppen hány óra van. Az előszobában levetett cipőmet a lábamra húzom és már kint is vagyok. Teljesen sötét van, csupán csak az autók fényszórói és a közúti lámpák adnak fényt. Gyorsan sétálok, már amennyire a magassarkúm engedi. Rajtam kívül, csak pár, velem nagyjából egykorú srác járkál. Amikor elkezdenek fütyülgetni és baromságokat ordibálni, inkább gyorsítok a tempómon. Előhalászom a telefonomat, és bár látom, hogy éjjel három van, mégis felhívom barátnőmet. Többszörös csengés után se veszi fel, bár ezt nem is várom tőle, hiszen késő van. Vagy éppen korán. Zenét akarok hallgatni, de nem hinném, hogy egy kihalt utcán tanácsos lenne üvöltő fülhallgatóval mászkálni, így nem teszem. Így viszont marad az utcák zaja és az elmélkedés. Aminek hála egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit ezer másik követ. A házunkhoz közeli park előtt járok, amikor már nem bírok tovább menni. Egy közeli fába támaszkodom, miközben lehajolok, hogy levegőhöz jussak. Kapkodva szedem a levegőt és a könnyeim elhomályosítják a látásomat. Lerogyok a fa tövébe, és annak dőlve zokogok tovább. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet elrohanni, de akkor még ez tűnt okos döntésnek. Nem bírtam volna Liammel egy házban maradni. Képtelenség lett volna, hogy ott maradjak, miközben teljesen belé vagyok zúgva, ő pedig nyilvánvalóan semmit nem érez irántam. Egy lány vagyok neki a sok közül, akivel szórakozott egy kicsit részegen, de semmi többet nem érek neki. Bár az évek alatt hozzászokhattam volna, hogy mindig csak a második vagyok mindenkinek, vagy talán még az se. Percek, vagy akár órák telhetnek el, mire bőgésem csillapodik és felkelek. A parktól már negyed óra alatt hazaérek. Miután belépek a lakásba az első dolgom, hogy bezárom az ajtót, majd az összes villanyt felkapcsolom, és ledobom magamról a kényelmetlen cipőmet. Bár az egész sarka nem magasabb 5-6 centinél, mégis kész kínzás volt ebben haza sétálni. Ijesztően csendes az egész lakás, és rá kell, jöjjek, hogy soha nem töltöttem még teljesen egyedül az éjszakát. Nem foglalkozok a gondolattal, csak gyorsan lezuhanyzok. Magamat nem meghazudtolóan miután lekapcsolom az összes lámpát a szobámba sprintelek. Beérve a szobaajtót is bezárom és behúzom a sötétítőt. Egy óra forgolódás után feladom az alvási próbálkozásomat és a laptopomért nyúlok. System of A Down Lonely Day számát indítom el. Szomorú zene, csak hogy még inkább taccsra vágjam magam lelkileg. Az egész hajnalom és reggelem ebből állt. Tumbliztam, szomorú zenét hallgattam és az ócsároló tweeteket olvastam. Pacsit nekem! Így nem is csoda, hogy reggel 10 van és már úgy érzem magam, mint akin legalább háromszor átment az úthenger, majd megtaposta egy egész elefánt csorda. A tükörbe nézve nem fogad igazán bizalomgerjesztő látvány. Hideg vízzel lemosom az arcom és letusolok. A forró víz feloldja feszült izmaimat, és valamennyire még talán a fájdalmamon is enyhít. Törölközőbe csavarva megyek a konyhába, a koffein dús italom pótlásáért, amelyet legalább fél napja nem fogyasztottam. Eleanor szerint már káros ennyire függőnek lennem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy igaza van, de ez ellen nem teszek semmit. Azonban a sors igen. Nem hogy kávét, de még energiaitalt sem találok itthon. Nagyot sóhajtva huppanok le a pult előtti székre, bár törölközőben ez igazán nehézkesen megy. Tenyerembe temetem az arcom, és próbálok nem sírni. Na, nem a kávé hiánya miatt. Sokkal inkább Liam miatt.

- Meg sem próbált utánam jönni - suttogom magamnak.

Akaratlanul is eszembe jutott kedvenc könyvem egyik kedvenc idézete. „Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt – az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és a megkeseredett várakozásimat.” Igazán gondolkoznék tovább is, de valaki mindenképpen elszeretne érni engem telefonon. Bár én kevésbé akarok bárkivel is beszélni. Miután látom, hogy El hív, még inkább elmegy a kedvem a beszélgetéstől. Nem akarom azt hallgatni, mégis, hogy képzeltem, hogy csak úgy szó nélkül lelépek, szóval nem veszem fel, csak megvárom, amíg lerakja. Ám utána egyből jön egy sms-em. Szintén nővéremtől.

„Destiny, fogalmam sincs, hogy hol vagy, és nem tudom, miért nem vagy itt, de legalább írj vissza, kérlek. Nagyon aggódom.”

Nagyot sóhajtva gépelem be az üzenetet miszerint jól vagyok és jelenleg itthon tartózkodom. Erre nővérem azonnal újra hívogatni kezd, majd megunva inkább üzenetekkel bombáz. Egyiket se nézem meg, és nem is írok vissza, inkább felöltözök. A Csontvárost nézem, amikor valaki szinte kitépi a helyéről az ajtót, úgy ront be a lakásba. Fél perccel később viszont megjelenik a szobámba El és Louis. Megszeppenve nézek rájuk, míg Eleanor dühösen néz vissza rám. Leállítom a filmet és félreteszem a laptopot.

- Mégis, hogy gondolat, hogy szó nélkül lelépsz? Senki nem tudta, hogy hol vagy, vagy, hogy egyáltalán minek mentél el. Fel sem tudod fogni, hogy mennyire aggódtam érted.

A nyakamba ugrik és megölel. Habozás nélkül ölelem vissza. Louis apró mosollyal az arcán néz minket.

- Miért nem szóltál, hogy hozzunk haza? Vagy legalább, hogy elmész? Hogy jöttél haza? - bombáz kérdéseivel.
- Nem hiszem, hogy örültetek volna, hogy ha hajnali háromkor beállítok, hogy vigyetek haza, vagy csak szimplán, hogy közöljem veletek, hogy hazamegyek. Amúgy hazagyalogoltam - vonok vállat.

El szemei kikerekednek, és tudom, hogy dühös rám. Nagyon dühös. Louis is összeráncolt szemöldökkel bámul rám. Ne már! Azért mert idősebbek nem ér úgy nézni rám, mintha egy bolond öt éves lennék! Még akkor se, ha néha úgy viselkedem.

- Mi volt az a szörnyen fontos, ami miatt haza kellett jönnöd hajnalok hajnalán? - El tetetett nyugodtsággal kérdezi, de tudom, hogy belülről majd szétveti az ideg.
- Liam - sziszegem a fogaim között, és próbálom nem elsírni magam.

Mindketten értetlenül merednek rám. Hosszas noszogatás után színt vallok. Jó érzés, hogy elmondhattam valakinek, még akkor is, ha Louis is itt volt. Ám ettől függetlenül még mindig fáj. De hát, ki a fenének ne fájna a tudat, hogy csak egy volt a sok közül? A végére érve pár könnycsepp kigördül, miközben Eleanor dühösen mered maga elé, Louis pedig vigasztalásképpen átölel. Pár másodperccel később El is csatlakozik, így már ketten ölelnek.

*

Kicsit több, mint két hete szinte ki sem teszem a lábam a lakásból. Persze voltak alkalmak, amikor Hope és a nővérem közösen kirángattak otthonról, vagy ha ők nem értek rá, akkor Louis vagy Niall ugrott be. De egyszer megfordult nálam Zayn is, és Harry is. Bár ő kicsit többször. Mégis túlnyomó többségben az először említett négy ember tette tiszteletét. Liam egyszer sem keresett, bár erre nem is számítottam. Azért a lelkem mélyén kicsit reménykedtem, de nem hívott.

Most éppen Hope és Eleanor próbál elcibálni valahová. Amihez semmi kedvem, de ahogy látom, semmi esélyem, így inkább indulok öltözni és sminkelni. Helyeslően bólintanak, én pedig eltűnök. Május elejét koptatjuk, ezért már kezd melegedni az idő. Emiatt egy lenge összeállítást vettem fel, egy vékony pulcsit pedig a kezembe fogtam, arra az estre, ha hűvösebb lenne.

- Hova megyünk? - kérdezem, miután El leint egy taxit.
- Majd meglátod - mosolyognak mindketten.

Vállat vonok és bedugom a fülesem. Fejemet az ablak üvegének hajtom, és becsukott szemmel élvezem Nickelback Lullaby számát, ami jelenleg folyamatos lejátszásra volt beállítva. Csak az tűnik fel, hogy megáll a kocsi. Kiszállok a taxiból, ám azzal a lendülettel szállnék is vissza, de Eleanor és Hope nem engedik. 

8. fejezet - Mi van köztetek?

Halihó!:)
Ez valamivel rövidebb rész lett, mint az előzőek. Szeretném megköszönni a pipákat és a hihetetlenül kedves kommentet. Hagyjatok jelet magatok után! :)
Jó hétvégét & jó olvasást! xxx

Egyik kezével még mindig az én kezemet szorongatja, ám a másikat derekamra rakva húz közelebb magához. Lefagyva nézem, ahogy az arcával közelít. Már-már azt hiszem, hogy megcsókol, amikor egy lágy puszit nyom az arcomra és elenged. Csalódottan nézek magam elé, és várom, hogy szívverésem visszaálljon a normális ütembe. Nem kérdezek, hogy miért csinálta. Inkább nem akarom tudni a választ. Nem nézek rá, mégis szinte lyukat éget a tekintete az arcomba. Egyikőnk se szólal meg, majd Liam egy pár perc múlva úgy dönt, hogy távozik. Egyedül maradok. Teljesen összezavar. De nem érek rá gondolkodni, mert a telefonom csörögni kezd.

- Hogy bírod a fiúkkal? - kérdezi El nevetve, köszönés nélkül.
- Egész jól.
- Eszel rendesen?
- Liam megetetett - szemem forgatom.
- Elmondtad neki?

Meglepődik. Nem csodálom. Bólintok, aztán rájövök, hogy nem látja, így válaszolok normálisan. Mást nem említek neki, úgy döntök, hogy majd ha hazajönnek mindent elmesélek, telefonon amúgy sem lenne kényelmes. Már vagy húsz perce faggat, mire végre elköszön.

- Vigyázz magadra! És kérlek, ne legyél ostoba. Ja, és holnapután érkezünk. Szeretlek, szia.
- Szia, El.

Lerakom a telefont és azon gondolkozok, hogy értette azt, hogy ne legyek ostoba. Vállat rántok, ezt már úgysem fogom megtudni. A telefonom órájára nézve szomorúan konstatálom, hogy még csak kilenc óra van. Nem tudok mit kezdeni magammal. A könyv nem köt le, a zene hallgatásból elegem van, ahogy a magam elé bambulásból is. Kétségtelen, nálam unalmasabb ember nincs. Bárki eltudja foglalni magát, ha nincsen semmi terve másnapra vagy akár aznap késő estére, de én nem. Ötletem sincs, mit csinálhatnék, így inkább lenézek a nappaliba, hátha ott találom a fiúkat. Niall ül egyedül a hatalmas kanapén, a többiek eltűntek valamerre. Csendben telepszek le Niall mellé, aki mosolyogva dobja át az egyik kezét a vállamon, és úgy nézzük tovább a filmet. Nem is igazán figyelek a tévére, sokkal inkább lekötnek a gondolataim, egészen addig, amíg álomba nem merülök Niall vállán.

Reggel a kanapén kelek. Ám nem egyedül. Niall még mindig mellettem van. Csupán annyi különbséggel, hogy a fejem az ölében van, ő pedig valamilyen lehetetlen pózban fekszik, miközben az egyik kezét a hajamon pihenteti. A tévé még mindig megy, így gondolom mindketten elaludhattunk. Kényelmesen fekszek, így semmi kedvem felni, de nagyon fázok. Óvatosan kászálódok le a kanapéról, hogy ne keltsem fel Niallt. Ám, amikor ülőhelyzetbe tornázom magam, látom, hogy már ő is ébren van. Rám mosolyog. Viszonozom, bár annyira nyomottnak érzem magam, hogy ez most nehézséget okoz.

- Jól aludtál? - kérdezi még mindig mosolyogva.
- Én igen, de neked nem volt kényelmetlen?
- Ennél kényelmesebben még nem aludtam - elneveti magát.

Őszinte mosoly játszik ajkaimon. Mindketten a konyhába megyünk, ahol a többiek halkan csacsognak. Meglepetten pillantok rájuk, ők pedig vigyorogva néznek ránk.

- Mit csináltatok ti este? - teszi fel a kérdést Harry, egy perverz vigyorral.
- Filmeztünk. Aztán Destiny kidőlt, nekem pedig nem volt szívem felkelteni, olyan aranyosan aludt.

Érzem, ahogyan fülig pirulok, amikor Niall beszámol a fiúknak. Utálom ha néznek alvás közben! Liam kivételével, Harryék kajánul vigyorognak, mintha egy szavát se hinnék el. Liam viszont dühösen fürkészi a szőke fiút, aki alvótársam volt este. Niallnek is feltűnik, ezért szemöldök ráncolva nézünk egymásra és vállat vonunk. Liam szó nélkül felpattan és kiviharzik a konyhából. Mindenki értetlenül néz utána. Senki nem mozdul meg, ezért úgy döntök, hogy majd én utána megyek. Tegnap este még semmi gondja nem volt. A szobaajtón kopogok, ami ki is nyílik. Fejével biccent, hogy fáradjak beljebb.

- Mi a baj? - kérdezem, miután becsukom magam mögött az ajtót.
- Semmi.
- Liam, nem vagyok hülye. Látom, hogy van valami. Kérlek, mondd el!
- Mi van közted és Niall között?

Váratlanul vált témát. Értetlenül meredek rá. Mégis mi lenne köztünk?

- Barátok vagyunk, semmi más. Ha pedig a reggeli miatt kérdezed... akkor Niall elmondta, hogy mi történt.

Bólint, bár nem vagyok biztos benne, hogy elhiszi nekem. Égnek emelem a tekintetem. Néha igazán kiborító tud lenni. Amúgy is... ha lenne is közöttünk valami, akkor mi köze lenne hozzá? Mi a fene baja van egyáltalán? Leülök mellé az ágyra és felé fordulok, késztetve arra, hogy mondja el, mi a probléma. Nagyot sóhajtva kezd bele.

- Nem tudom, hogy mi érez irántam az a lány. Semmi jelét nem adja, hogy ugyanúgy érezne, ahogyan én.
- Arra nem gondoltál egy percig sem, hogy lehet, csak fél elmondani vagy kimutatni, mert ő meg azt hiszi, hogy te nem szereted? Te vagy a fiú. Ha akarsz valamit, akkor neked kell lépned.

Valószínűleg ezzel most magam ellen dolgozok, de ha tényleg ennyire maga alatt van emiatt, akkor nem lehetek önző, nem nézhetem a saját érdekeimet. Bólint. Erőltetek egy mosolyt az arcomra és otthagyom.

Akárki is az a lány, egyszerűen nem lenne épeszű, ha pont Liamet visszautasítaná. Nem azért mert híres vagy, mert gazdag. Hanem azért, mert Liam egy különleges fiú. Nem csak az őrjítő külseje miatt, hisz ez mind elhalványul számomra amellett, hogy mennyire megnyerő a természete, a személyisége.

Megrázom fejem, elhessegetve a Liamet magasztaló gondolataimat. Visszamegyek a többiekhez, akiket már a nappaliban ülve találok. Éppen valamit bohóckodnak, majd felém kapják a fejüket, amikor belépek.

- Mi a baja? - támad le egyből Harry.
- Nem kaptam felhatalmazást, hogy elmondjam. Kérdezd tőle - vonok vállat.

Harry hozzám vág egy díszpárnát, amit azzal a lendülettel dobok is vissza. Ám célt tévesztek és a békésen tévét bámuló Niallt találom el. A szőkeség meglepődve néz aztán visszadobja. És így kezdődik a párnacsata, aminek Zayn egyre hangosabban csörgő telefonja vet véget pár perccel később. Mindannyian abbahagyjuk a dobálózást, míg Zayn kisétál a szobából. Niall lelép a konyha felé, én pedig a dobálózástól kócos hajammal próbálok kezdeni bármit is. Valljuk be, nem sok sikerrel.

- Hagyd, így is dögös vagy - mondja Harry egy perverz vigyorral az arcán.

Fülig pirulok és az alsó ajkamba harapok. Harry vigyora még hatalmasabb lesz reakcióm láttán, mire a szememet forgatom.

*

Gyorsan eltelt két nap, és csak azt veszem észre, hogy tűkön ülve várom, hogy El és Louis belépjen az ajtón. Na, nem Louis érkezése dob fel ennyire, sokkal inkább Eleanort várom. Hope az utóbbi két napban egyszerűen elérhetetlen volt, akárhányszor próbáltam hívni. Pedig szükségem lett volna egy baráti csevejre, akár semmiségekről is. Még az anyukáját is felhívtam, hogy mi van vele, mert nem veszi fel a telefont. Persze egyből megtudtam a választ. Hope éppen nem lát a szerelemtől. Ami persze, jó dolog, és irigylem miatta, de attól még elég rossz érzés, hogy hanyagolva vagyok. Szóval ilyen szempontból is szörnyen hiányzott El. Niall sem tudta őket teljesen helyettesíteni, hiszen mégiscsak fiú. El fél órája írt egy üzenetet, hogy fél óra és itt vannak, szóval most már bármelyik pillanatban beléphetnek az ajtón. Ahogy ezt végiggondolom már nyílik is a bejárati ajtó. El és Louis hatalmas csomagokkal esik be rajta. Ahogy nővérem belép egyből ledobja a cuccát én pedig, mint akit ágyúból lőttek, úgy landolok a nyakába. Kis híján hátra esünk, de végül sikerül megtartanunk az egyensúlyunkat. Szorosan ölelem, mintha az életem múlna rajta.

- Annyira hiányoztál!
- Jézusom Destiny! Mit műveltek ezek négyen veled? - méregeti gyanúsan a négy srácot.
- Semmit, csak hiányzott a nővérem, aki ellát tanácsokkal és leszid, ha hülyeséget csinálok.

Boci szemekkel nézek rá, mire megenyhül és már nem fixírozza a fiúkat. Megragadja a kezem és az emelet felé húz, majd Louis szobájába nyit be, és gondosan becsukja utánunk az ajtót.

- Mit csináltál?

Egyből a lényegre tér, még csak esélyt se ad, hogy egy kicsikét másról beszélhessek. Jellemző.

- Összevesztem valakivel, csókolóztam valakivel, elárultam valamit valakinek és beleszerettem valakibe - motyogom.

El ajka apró mosolyra húzódik.

- Ha jól sejtem, akkor ez egy valaki és nem több.

Bólintok, hiszen igaza van. Nem négy különböző valaki, hanem egy adott emberrel történt mindez.

- És el is árulod?
- Liam és Sophia szakítottak - témát váltok.

El érdeklődve hallgatja, hogy mi volt az oka a pár szakításának, aztán visszakanyarodik az eredeti témánkhoz.

- Szóval ki ez a fiú?

Felvont szemöldökkel várja a válaszom.

- Liam.
- Tudtam!

Örömittasan kiált fel és csap ököllel a levegőbe, mintha éppen a kamaszkora kellős közepén járna és összejött volna a hőn áhított fiúval. Magamban morgok, hiszen úgy látszik rajtam kívül mindenki tudott erről.

Elmesélek Eleanornak mindent, azóta, hogy elmentek, egészen addig, hogy hazaérkeztek. Bár az utóbbi két napban nem igazán történt semmi említésre méltó, mégis egyetlen részlet kihagyása nélkül magyarázok hosszú perceken keresztül.

- Nem gondolod, hogy azért akadt ki ennyire azon, hogy Niallt és téged a kanapén találtak reggel, mert féltékeny volt? - vonja fel szemöldökét.

Hitetlenkedve elnevetem magam és automatikusan megrázom a fejem. Ez hülyeség. Miért lenne féltékeny, amikor halálosan szerelmes egy lányba? Egy lányba, aki nem én vagyok. Eleanor még órák hosszáig magyaráz. Hála istennek, már arról, hogy milyen volt kis kiruccanásuk. Mosolyogva hallgatom Louis hülyeségeit, és El áradozását a fiúról. Örülök, hogy ő boldog.  

7. fejezet - Sophia

Hii!:)
Igaz, még csak kedd van, de hoztam egy új részt. Nos, nekem nem tartozik a kedvenceim közé, de azért remélem, hogy nektek jobban fog tetszeni, mint nekem. :) Hagyjatok jelet magatok után!
Jó olvasást! xx

Az újonnan szerezett kajákat hátradobja és beindítja a kocsit. Mindketten csendben ülünk, míg Liam vezet. Hamar megunom, így bekapcsolom a rádiót. A The Wanted együttes tagjainak hangja tölti be a teret, miközben az Show Me Love-t éneklik. Nem vagyok rajongójuk, sőt a tagok nevét se tudom, azt se, hogy néznek ki, de pár számukat igenis szeretem, és ez azok között van. Liamet nem zavarja az önfeledt dúdolásom. Utánuk Jason Derulo Talk Dirty száma következik, ami nagy kedvencem. A rádiónak sikerül elterelnie a figyelmemet a plázában ért atrocitásról. Annyira belemerülök a zenébe, fel sem tűnik, hogy közben megérkeztünk. Liam kiveszi a csomagokat a hátsó ülésről majd a házba megyünk. Nem szól egy szót se a többieknek a plázában történtekről, ahogy én sem. Belegondolni is rossz, hogy miket vágtak a fejemhez azok a lányok. Cseng a telefon. Hamar rá kell jönnöm, hogy ez bizony nem az enyém. Liam nyúl a zsebéhez legelőször. Felhúzott szemöldökkel fogadja a hívást. Beszélgetés alatt nem marad a nappaliban. Csupán azután tér vissza, hogy lerakta a telefont.

- Majd jövök - jelenti be.

Mindannyian kérdőn nézünk rá, de ezt egyedül csak Niall teszi szóvá.

- Hová mész?

- Soph.

A név hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Találkoznak. Miért találkoznak? Önző vagyok, igen. Nem akarom a lány mellett látni, magamon kívül senki mellett nem akarom látni, de sajnos semmit nem tehetek. Ha meg Sophia mellett boldog, akkor legyen. Eltűnök a képből, bár igazán bent se voltam. Oh, kinek akarok hazudni? Nem vagyok ilyen önzetlen, egyáltalán nem. Az viszont biztos, hogy összetörtem. Csendben kelek fel a fiúk mellől és az emeletre indulok. Becsukom magam után az ajtót és csak állok. Nem akarok sírni. Hope jelenleg nem elérhető, mert megint a sráccal randizik, Eleanor semmit nem tud, így őt nem tudom hívni. Azonban nem sokáig kell tűnődnöm, hogy kivel beszélhetnék, mert már nyílik is az ajtó. Niall lép be rajta.

- Jól vagy?

Még mindig a szoba közepén állok. Megrázom a fejem. Nem vagyok jól. Egy kicsit sem. Niall próbál vigasztalni, ami valljuk be, nem igazán sikerül most neki. A lényeg, hogy kibeszélhettem magamból, nagyjából. Nem igazán tudott mit mondani, de értékelem, hogy végighallgatott. Talán egy óra telik el, amikor Niall elhagyja a szobámat. Lefelé indulok én is. Nem áll szándékomban ma este is kettesben lenni a könnyeimmel. Amikor csatlakoztam a fiúkhoz, úgy döntöttek, hogy már pedig ő kifaggatnak engem mindenről. Alap dolgokról kérdezgetnek, aztán más irányba terelődik a beszélgetés.

- Ismertél minket az előtt is, hogy El összejött Louis-val?

Elmosolyodok Niall kérdésén. Már vártam ezt a kérdést.

- Igen. Hope már akkor is szörnyen rajongott értetek - megforgatom a szemem az emlékre.

Minden este együtt néztük 2010-ben az X Factort. Nem volt másképp akkor se, amikor a fiúk végül harmadikként kiestek. Hope bundát ordítozott és csalást, Eleanorral pedig jót derültünk rajta. Akkor El még nem gondolta volna, hogy egyszer Louis-val fogja összehozni a sors. Vagyis inkább Harry.

- És ki tetszett először a bandából?

Ezt a kérdést most Harrytől kapom, bár csodálkoznék, ha más kérdezte volna.

- Nos az igazság az, hogy hosszú ideig Louis tetszett. Emlékszem, hogy mennyire mázlistának tartottam Eleanort, amikor elkezdtek randizni - szégyenlősen vallom be.

A srácok kikerekedett szemekkel bámulnak, én pedig egyre csak vörösödöm. Hitetlenkedve vizslatnak. Miért ennyire nehéz elhinni, hogy Louis tetszett? Jó, nem azt mondom, hogy a többiek nem nyerték el a tetszésem, de akkor Louis volt az etalon. Nem voltam szerelmes belé, csupán csak volt valami benne, ami megfogott.

- Miért pont Louis? Ne mondd, hogy ezek a göndör fürtök nem taroltak nálad? - tettet felháborodást Harry.

Elnevetem magam a többi sráccal együtt.

- Szörnyen édesnek találtam a göndör fürtjeidet 14 éves fejjel.

- Azt ne mondd, hogy most nem találod annak!

- Harry, egy 19 éves fiúra most, hogy mondjam, hogy édes? Ha azt mondanám még te kérnéd ki magadnak! - forgatom a szemem.

Elgondolkozik, és bólint. Igazat adva nekem.

- Még mindig tetszik neked Louis?

Zayn kérdése váratlanul ér. Niall mosolyogva néz. Ő tudja a választ. Vagyis... tudja? Nem tagadom, Louis iszonyatosan helyes srác lett, és én meg nem vagyok vak.

- Nem hiszem. Találtam valakit, aki jobban felkeltette az érdeklődésemet.

Harryék 'hú'-zni kezdenek, Niall biccent a diplomatikus válaszomra. Utólag viszont megbánom. Elég lett volna egyszerű igen vagy nem válasz is, hisz így nekiállnak faggatni. Amit nem akarok. De sajnos elkerülhetetlen.

- És ki az a szerencsés, aki jobban felkeltette az érdeklődésedet?

Harry néz rám felvont szemöldökkel. Most mondjam el nekik, hogy teljesen bele vagyok zúgva Liambe? Bízom bennük annyira, hogy nem mondanák vissza neki, de akkor is. El vagyok szokva a nagy figyelemtől. A srácok amolyan „na halljuk” tekintettel merednek rám. Fülig vagyok pirulva. Szólásra nyitom a szám, aztán be is csukom. Valószínűleg úgy nézek ki, mint egy hal, de cseppet sem érdekel.

- Na, tartjuk a szánkat, akárki is az. Ugye? - néz körbe Zayn a fiúkon.

Niall vigyorogva bólint. Élvezi, hogy ő tudja, míg a többieknek sejtésük sincs. Harry is biccent és újra rám figyelnek.

- Szégyelled? - vonja fel a szemöldökét a göndörke.

- Mi? Dehogy!

Értetlenül meredek rá, míg a két tudatlan folyamatosan unszol. Aztán Niallre néznek, aki teljesen nyugodtan ül a kanapén, és látszólag őt nem érdekli. Ez felkelti az érdeklődésüket.

- Niall, téged nem érdekel? Mi van, ha te vagy az?

Az említett fiúval egymásra nézünk és együtt nevetjük el magunkat. Abszurd. Mármint Niall édes srác, de csak a barátom. Annak meg a legjobb. Zayn és Harry nem értik, hogy mi az oka nevetésünknek, és kezd fogyni a türelmük, viszont én egész jól szórakozom rajtuk.

- Destiny Calder, kénytelenek leszünk keményebb eszközökhöz folyamodni, ha nem mondod el magadtól - zsarol meg Harry.

Összeráncolt szemöldökkel nézek rá, és hitetlenkedve elnevetem magam.

- Te akartad! - mondja és rám veti magát.

Eszeveszett módon kezd csikizni, ami az egyik gyenge pontom. Már a könnyem is folyik a nevetéstől és folyamatosan visítozom. Rugdalózok és kapálózok, de Harry erősebb nálam, így az egész semmit nem ér, csupán csak fogyatékosnak nézek ki.

- Hagyd abba, kérlek! - könyörgök neki.

- A-a, csak ha elmondod.

- Jó, elmondom, csak engedj el, kérlek.

Könyörgésem meghallgatásra talál. A göndör fiú abbahagyja a kínzásom, de azért derekamon tartja a két kezét, hogy ha esetleg nem „viselkedek” ígéretemhez méltóan.

Összeszedem minden bátorságom, mielőtt szólásra nyitom a számat. Nehezebb elmondani, mint gondoltam. Nekik mindenképpen, hiszen a legjobb barátai Liamnek. Várakozóan néznek rám. Hatalmasat sóhajtok.

- Um, ismeritek őt - nyögök ki ennyit, nagy nehezen.

- Tudtam, hogy tetszem neked! Éreztem! - játssza az agyát az előttem ülő.

Az égnek emelem a tekintetem. Ebben a pillanatban nyílik a bejárati ajtó, így remélem alábbhagynak a kérdezgetéssel és Liamnek szentelik a figyelmüket.

- Na mi van, haver? - kérdezi Zayn.

Liamnek megakad a szeme rajtam és Harryn, mivel a fiú még mindig lefogja a derekamat. Elkapja rólunk a tekintetét, és válaszol Zayn feltett kérdésére.

- Semmi. Most már véglegesen vége - von vállat.

Hirtelen elönt a boldogság. Ami miatt szörnyen kéne éreznem magam, hiszen a kárörvendés, nem éppen egy kedves emberi érzés, de nem érdekel. Liam szabad, és véglegesen lezárták Sophiaval az egészet. Ami annyit tesz, hogy nem jött össze vele újra. Éljen!

- Ők amúgy mit csinálnak? - kérdezi Liam Nialltől, miközben fejével felénk bök.

Harry egyből elengedi a derekamat, és beszélni kezd. Én pedig a kényelmesebb kanapén foglalok helyet.

- Destiny nem akarta elárulni, hogy ki az a srác, aki Louisnál jobban is elnyerte a tetszését. Ezért hatásosabb eszközökkel kellett megoldani - vázolja fel a helyzetet.

- Tetszik neked Louis?

- Tetszett! - nyomom meg a mondat végén a T betűket, nyomatékosítva a múlt időt.

- Na, most hogy így összegyűltünk, majdnem teljes létszámmal elmondhatod, hogy ki az a srác, akit ismerünk is.

Ajkamba harapok és Niallre nézek. A száját húzza. Nincs ötlete. Nos, nekem sincsen. Viszont még csak este fél nyolc felé jár az idő, így nem hivatkozhatok arra, hogy fáradt vagyok. Valahogy el kell tűnnöm. De hogyan? Erősen gondolkozom valami mentőötlet után, amire hál' istennek nem lesz szükségem, mert Liam közbeszól.

- Destiny, megetted a kajádat?

Mintha az apám lenne. Kivételesen ez most jól jött. Megmentett. Ugyanakkor még se. Már örültem, hogy elfelejti és dobhatom a kukába, vagy adhatom át Niallnek, de keresztbe húzta a számításaimat. Liam a konyhába tessékel. A zacskóban egy kihűlt sajtburgert, kólát és sült krumplit találok. Reflexből nézem meg, hogy miből mennyi van belőle, mire Liam kiveszi a kezemből és egy tálra rakja, majd a csomagolást kidobja. Szúrós szemekkel néz rám, és jobbnak látom, ha legalább két falatot eszem a kajából. Hasam hangos korgással adja tudtunkra, hogy éhes vagyok. Liam ajkain apró mosoly játszik, de tartja a komoly ábrázatot. Nagyot sóhajtva emelem a számhoz a sajtburgert és harapok. Még egyet, aztán még egyet. És megettem. Viszont a krumplira nézve hányingerem támad, így inkább megiszom a kólát és kérlelő szemekkel Liamre nézek. Bólint. Vége a kínzásomnak. A többi fiú kérdőn figyel minket, míg Liam elmagyarázza, hogy ha nem etet meg, akkor magamtól nem vagyok hajlandó. Ennél többet azonban nem árul el, amiért hálás vagyok. A szobámba igyekszem, mielőtt még Harry újra kérdezősködni kezdeni.

Alig fél óra múlva kopognak az ajtón. Semmi különöset nem csináltam ez idő alatt csupán feküdtem az ágyban és a plafont bámulva gondolkoztam, így örültem, hogy „látogatóm” érkezett. Beinvitálás után Liam lép be, mire gyomrom szaltót vet. Nem tudom, hogy miért jött, hiszen csendben helyet foglal az ágyon és nem szól semmit, csupán az arcomat fürkészi. Én is ezt teszem hátha elárul valamit, de semmi.

- Mi történt Sophiaval? - kérdezem végül, megtörve a csendet.

- Felhívott, hogy találkozzunk. Bocsánatot kért és felajánlotta, hogy kezdjük újra. De nem akartam. Már nem lenne olyan, mint a legelején, és rájöttem, hogy van egy lány. És az iránta táplált érzéseim valósabbak, őszintébbek.

- Szerencsés lehet az a lány - motyogom halkan, de legnagyobb szerencsétlenségemre ő is meghallja.

Apró mosoly játszik az ajkán, ami engem is vigyorgásra késztet.

- Tetszett neked Louis? - kérdezi, mintha még mindig nem hinné el.

Bólintok, ő pedig hitetlenkedve elneveti magát.

- Mikor?

- Amióta az X Factorba voltatok. Nem tudom, mindig is őt találtam a leghelyesebbnek. Persze ez változott miután elkezdett a nővéremmel járni. Pontosabban ez is közre játszott.

- Az IS? - emeli ki az „is” szót a mondatomban.

- Azóta más lett az első számú.

- Harry?

Egyből rákérdez. Csak azért, mert a derekamat fogva ültem vele szembe a földön, 30 centi távolságra? Um, igen, ez lehet az oka.

- Dehogyis - nevetve rázom a fejem.

Harryék Niallra tippelnek, ő Harryre. Ha így folytatjuk, akkor talán kilyukadunk egyszer hozzá is. De remélem ez még sokára lesz.

- Miért nem mondod el? Nem bízol bennem?

- Liam, én bízom benned. Ha nem bíznék, akkor a problémáimat se árultam volna el. Csak ez... ez most más.

Szerelmes vagyok beléd, amit te soha nem fogsz viszonozni, és ha ezt megtudnád, akkor elrontanám a barátságunkat. Teszem hozzá gondolatban. Igen, valószínűleg soha nem fogja meg tudni.

- És ki az a lány, aki ennyire elvarázsolt? - kérdezem, terelve magamról a témát.

Elsápad, és ő sem igazán akaródzik válaszolni.

- Miért nem mondod el? Nem bízol bennem? - vonom fel a szemöldököm, utánozva őt az előbbiért.

Egy kezébe kerülő díszpárnát hozzám vág. Nem mintha súlyos lett volna, de ahogy el akarok hajolni előle sikeresen lebillenek az ágy széléről. Liam hangosan felnevet, és őt követőn én is. Szerencsétlen vagyok. Liam kezét nyújtja és felsegít. Elfogadom, és belekapaszkodok, miközben a szemeibe nézek. Barna szemei vidáman csillognak és rabul ejtik az enyémeket. Tekintetem a szájára vándorol és az ajkamba harapok. Bizsergés fut át az egész testemen ha arra gondolok, hogy milyen volt őt megint megcsókolni. Hogy milyen jó lenne újra megtenni. Pimasz mosolyra húzódnak ajkai, amint meglátja vágyakozó tekintetemet. Ám a következő tette igencsak meglepetésként ér.

6. fejezet - Vásárlás

Hii girls!:D 
Meghoztam a hatodik részt. Ami nem éppen vidám, de azért remélem legalább egy kicsit szeretni fogjátok. Köszönöm a pipákat és a kommenteket!:) 
Hagyjatok valami jelet magatok után!:D
Jó olvasást! xx

Zokogásom hirtelen alább hagyott, ám a hirtelen fény hatására a fejemre húzom a takarót. Mivel ez az első reakcióm, fogalmam sincs, hogy ki a látogatóm.

- Destiny, jól vagy? - ül le mellém Niall.

Nem válaszolok, csak óvatosan kinézek a takaró alól. A hajam kócos, a szemeim vörösek és dagadtak. Nem festhetek túl jól. Bár most ez érdekel a legkevésbé.

- Minden rendben? - néz rám ijedten.

Könnyes szemekkel rázom meg a fejemet. Niall közelebb ül és magához húz. Ölelése olyan, mintha egy aranyos, és óriási plüss macit ölelgetnél. Jól esik. Elmesélem neki, hogy mi bánt. Vagyis a Liames részt.

- Nem tudom, mi van vele - rázza a fejét hitetlenkedve.
- Reggel még normális volt. Aztán beugrott, hogy megcsókolt és miután elmondtam úgy viselkedett, mint egy 16 éves, aki tisztában van az adottságaival és maximálisan visszaél vele.
- Kedvel téged - mosolyodik el halványan.
- Veszem észre - forgatom a szemem, nem kevés iróniával a hangomban.
- Talán így próbálja a tudtodra adni.
- Hol vagyunk, az óvodában!? Mert legutoljára ott volt szokás, hogy csak akkor piszkáltuk a másikat, ha tetszett - rázom a fejem értetlenül.

Niall sokáig marad és egy kicsit felvidít. Már tizenegy óra felé jár, amikor együtt lépünk ki a szobából. Én a konyhába tartok, ő a szobájába aludni. Nekem is ezt kéne tennem, de nem megy. Hogy Liam kedvelne? Persze, hiszen a barátja vagyok, vagy mi. Áh, feladom! Fáj a fejem a sírástól és a gondolkodástól. Csak egy jó nagy bögre forró kakaóra vágyom. És Liamre. A fenébe is! Beismerem, szörnyen vágyom rá, hogy a magaménak mondhassam, hogy magam mellett tudhassam, de most akkor is utálom. Egy kicsit. Szinte már törvényszerű, hogy ha én a konyhába megyek bármi okból kifolyólag, akkor találkozok vele. Most is így történik. Közömbös tekintettel mered maga elé, és csak akkor vesz észre, amikor köhintek.

- Oh, szia. Észre sem vettelek.

Vállat rántok és a hűtőbe kutakodok tej után. Amit nem találok.

- Könyörgöm, mondd, hogy van valahol egy kis tej - nézek rá kiskutya szemekkel.

Elneveti magát, de csalódnom kell, mert nem azt a választ adja, amit hallani szeretnék.

- Ha ott nincs, akkor elfogyott.

Lebiggyesztem az ajkaim. Gyereknek érzem magam.

- Destiny, figyelj, én sajnálom, hogy olyan hülyén viselkedtem. Nem is értem, hogy mi ütött belém - bűnbánóan csillognak a szemei.

Ahogy azokba a mogyoróbarna íriszekbe nézek, egyből elfelejtem, hogy haragudtam rá. Hogy sírtam miatta.

- Felejtsük el - mosolygom el magam.

Az ő ajkai is mosolyra kunkorodnak és egyből elönt a melegség.

- Miért csókoltál meg? - bököm ki, de abban a pillanatban meg is bánom.

Nem, nem akarom hallani a választ. Én érzem, hogy nem fog tetszeni.

- Józanul nem tettem volna. Sajnálom. Többet ittam, mint kellett volna - húzza a száját.
- Értem. Viszont én fáradt vagyok. Megyek aludni inkább. Jó éjt!

Hadarva köszönök el és ahogy kilépek a helységből már elő is buggyan az első könnycsepp. Hát persze, hogy nem tette volna józanul! Istenem, hogy is gondolhattam, akár egy percig is, hogy lehet bármi közöttünk? Komolyan ennyire hülye lennék? Kínosan nevetem el magam és bevágom magam után az ajtót. Ezzel valószínűleg felébresztve azt, aki ilyenkor már alszik, de ez egy cseppet sem érdekel jelenleg. Háttal az ajtónak dőlök, miközben próbálok normálisan lélegezni. Nem megy. Lábaim remegnek, miközben egyre mélyebbről tör fel belőlem a zokogás. Összecsuklok. A földre borulva sírok tovább. Szánalmas vagyok. Haza akarok menni. Otthon akarok lenni egyedül, a sötétben, csendben.

Az egész estét végig forgolódom és talán összesen egy órát alszom, így nem csoda, hogy reggel úgy kelek, mint egy másnapos. Gyorsan belátom, hogy ennek semmi értelme. Felkelek, és egy gyors zuhanyt veszek. Egyszerű szettet választok, majd a sminkeléssel ügyködök. Bár nem szándékozok sehova menni, mégis berögzült szokás, hogy ez az első dolog, amit megteszek reggelente, felkelés után. Miután végzek, új embernek érzem magam, tele energiával és legszívesebben az egész lakást végig táncolnám. Magam sem értem, hogy mi ez a hirtelen hangulat változás, de biztos vagyok benne, hogy nem fog sokáig tartani. Telefonom a kezemben, fülhallgató a fülemben. Selena Stars Dance albumának egyik száma szól, és ahogy véget ér már következik is egy újabb szám az albumról. Lentről már felszűrődik a fiúk hangoskodása. Mosolyogva caplatok át a nappalin és egy hangos köszönéssel húzok el a tévét bambuló fiúk előtt. Niall utánam néz, Harryvel egyetemben és a szemöldöküket ráncolják, majd legyintenek és folytatják a tévézést. A konyhában Zayn és Liam tartózkodik. Őket is mosolyogva köszöntöm.

- Jól aludtál? - kérdezi Zayn felém fordulva, míg Liam már egy bögre kávét nyújt felém.

Megköszönöm, aztán Zaynnek szentelem a figyelmemet.

- Um, nem. Nem mondám.
- Akkor mi ez a jó kedv?

Felhúzza a szemöldökét és vigyorog. A téma Liamet is érdekli, így ő is fülel. Nem tudok kielégítő választ adni, csak a vállamat húzogatom.

- Kértek palacsintát?

A két srácnak egyből felcsillan a szeme és hevesen bólogatnak. Apró mosollyal az arcomon állok neki a tészta kikeverésének. Nem tart tovább 10 percnél. Várok egy pár percet, míg összeáll, aztán újra megkeverem. Zaynék még mindig a konyhában ülnek és lesik minden mozdulatomat. Jó kedvűen állok neki kisütni a tésztát, amivel alig egy óra alatt végzek is. Nagyjából tripla adagot csinálhattam, hiszen nem két emberre kellett most. Liam szól a nappaliban ülőknek is. Niall úgy ront be a konyhába, mintha ágyúból lőtték volna. Sietősen rakok le mindenki elé egy tányért és a palacsintát középre rakom. Én is leülök közéjük, bár nem eszek. Egy almát veszek fel a pultról, azt majszolgatom, amíg Harry szóvá nem teszi. A jól megszokott „nem vagyok éhes” kijelentéssel hárítom. Nem telik 20 percbe és mindenki teli gyomorral terül szét a kanapén. Megdicsérem magam és bepakolok a mosogatógépbe, majd elindítom. A tálon maradt palacsintákkal szemezek. Nem ehetek! Ismétlem magamban, szinte már mantraként ezt a két szót. Inkább lefedem egy tetővel, hogy ne száradjon meg és elhagyom a helységet.

Kellemes az idő, így kiülök az erkélyre olvasni. A napokban befejeztem A sötét ötven árnyalatát, így most A szabadság ötven árnyalatának állok neki. Tűkön ülve várom, hogy mi lesz a folytatás. Nem megfelelő a lelkiállapotom, hiszen már az előszón elsírom magam. Nem foglalkozok ezzel az apró ténnyel, csak folytatom tovább és teljesen magába szippant a történet. Falom a betűit. Valaki megkocogtatja a vállam, így szívroham közeli állapotban kapom fel a fejemet.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni - szabadkozik azonnal.
- Nem gond - rázom fejem.

Várom, hogy a lényegre térjen, hiszen gondolom nem jó kedvéből jött.

- Um, igazából csak azt akartam... gondolom tudod, hogy most lesz egy díjátadónk a hétvégén.

Bólintok.

- Nos, megszerettelek volna kérni, hogy legyél a partnerem. Tök hülyeség, eddig soha nem kellett, de Paul most kitalálta, hogy kell - magyaráz zavartan.
- Miért pont én?
- Mert senki olyat nem ismerek, akit szívesebben elhívnék - vigyorog rám.
- Rendben. Ki kell öltözni?
- Nem ártana.
- Fantasztikus. Egy darab ruhám nincs - forgatom a szemem.

Elneveti magát. Nyugodt hangnemben közli, hogy akkor elvisz vásárolni. Megrökönyödve nézek rá. Ő meg a vásárlás? De úgy látszik nem viccelt. Közli, hogy készülődjek, mert most megyünk. Még négy nap, minek ennyire elsietni mindent? Jobbnak látom, ha inkább nem szólalok meg. Bár legszívesebben elárasztanám a kérdéseimmel. Ha kijelenti, hogy józanul nem csókolna meg, akkor minek ad olyan félre érthető jeleket, hogy elhív magával, hogy azt mondja, nem ismer olyat, aki nálam szívesebben elhívna? Megőrülök tőle. Mindenféle értelemben. Megigazítom a sminkem és felveszem a bordó Conversemet és egy kötött pulcsit, majd Liam után rohanok.

Már vagy három boltot végigjártunk, és éppen egy negyedikben sétálgatunk. Nagyon remélem, hogy itt megtalálom azt a ruhát, ami első látásra szerelem lesz. Bár kicsit ódzkodom az ötlettől, hogy Liam fizesse ki, ezeket az igencsak drága ruhákat. Felvetettem, hogy kifizetem, de egyből rám mordult, hogy ezt nagyon gyorsan felejtsem el. Már majdnem az egész üzletet bejárom, amikor megakad a tekintetem egy ruhán. Semmi extra, mégis gyönyörű. Beleszerettem. Liam még valahol elöl jár. Intek neki és a próbafülkékhez vonulok. Nem mondanám, hogy különösebben tetszik magamon, de újdonság lenne, ha máshogy lenne. Elhúzom a függönyt, ami mögött Liam várakozik türelmetlenül. Felém kapja a fejét és elmosolyodik. Feltűnően végigmér, én pedig teljesen elpirulok.

- Csinos vagy - bókol.

Az ajkamba harapok, hogy türtőztessem zavaromat. Tekintetét az ajkaimra vezeti, míg az arcát vizslatom. Az arcom színét, akár egy rák is megirigyelhetné. Gyomrom egy laza szaltót vet Liam sötét pillantása miatt. Jobbnak látom, ha inkább átöltözöm. Mikor legközelebb elhúzom a függönyt már másabb a légkör.

- Ez lesz?

Kiveszi a ruhát a kezemből, miközben bólintok. Mosolyogva ragadja meg a kezemet és kifizeti a ruhát. Felháborítóan drága, de felháborítóan tetszik. Lelkiismeret furdalás érzek. Mintha kihasználnám őt. Pedig nem, ő ragaszkodott hozzá, hogy kifizeti. A kezembe nyomja a már kifizetett ruhát.

- Köszönöm - motyogom halkan.
- Semmiség. És most eszünk!

Egy gyorskajálda felé kezd rángatni, de egy tapodtat sem mozdulok. Nem akarok enni. Eddig jól bírom, de ha oda beteszem a lábam, akkor biztos, hogy nem bírom ki, hogy ne egyek. Liam kérdőn mered rám. A számat húzom.

- Nem akarok bemenni. Nem ehetnénk nálatok? - próbálkozok be, ám megrázza a fejét.
- Éhen veszek. Nem bírom ki hazáig. És fogadok, hogy te is éhes vagy.
- Nem, nem igazán.

Oh, dehogynem, mennyire! De nem ehetek, nem érted meg!? Tudatalattim folyamatosan üvöltözik velem. Egy ideje már nem vagyunk jó viszonyban.

- Akkor bemegyünk, rendelek kaját és elvisszük. Aztán a kocsiban megesszük.

Szavaiból érezni lehet, hogy ez a végső ajánlata, így bólintok. Fintorogva lépek be a helységbe, ami bűzlik a kaja szagtól. Gyomrom hangosan kordul, ami Liam figyelmét sem kerüli el.

- Nem vagy éhes, mi? - felvont szemöldökkel néz.
- Nem akarok enni - akadékoskodom továbbra is.
- Destiny, mióta nálunk vagy nem láttalak még enni.
- Azt hiszem, tegnapelőtt este ettem Niallel egy szendvicset, és ma egy almát! - vágom rá egyből.

Azzal a tipikus „ezt most te sem gondoltad komolyan” fejjel néz rám, amelyet annyira utálok. Eleanoron és Hope-on kívül senki nem tud a táplálkozási zavaraimról, azt meg főleg nem akarom, hogy Liam is megtudja. Nem akarom, hogy elítéljen emiatt, vagy sajnáljon. Az még rosszabb lenne.

- D, enned kell! - szól rám kicsit erélyesebben.
- Nem, nem kell! - rázom fejem egyből.
- Miért nem eszel?

Elmondjam neki? Nem akarom, nincs szükségem a sajnálatra, vagy segítségre, vagy akármire. Ám a szám magától dolgozik és már beszélek is. Megkönnyebbülés árad szét bennem, ahogy végre kiadhatom magamból.

- Nem tudod, milyen az, amikor úgy végzed el a gimit, hogy mindenki összesúg a hátad mögött, hogy mindenki szemében csak az a dagadt lány vagy. Próbáltam megfelelni. Ezerféle fogyókúrát kipróbáltam, sportoltam és semmi. Soha nem voltam elég jó. Állandóan próbálok megfelelni a francos elvárásoknak, de nem megy. Így fogyókúrák helyett éheztetni kezdtem magam, és most itt vagyok. Tessék, most jobb? - talán kicsit durvábban mordulok fel, mint kellene, mégis mintha egy mázsás súly esne le a vállamról.

Eddig, soha senkinek nem mondtam el. Eleanor egy idő után rájött, és Hope se hülye, így nyílt titok volt számukra. Magamat is megleptem azzal, hogy Liamnek elmondtam, de benne megbízom. Csupán a véleményétől félek. Lehajtom a fejem és a cipőm orrát pásztázom, várva valami választ vagy bármit.

- Nincs szükséged fogyókúrákra, te így vagy szép, ahogy vagy.

Mutatóujjával az állam alá nyúl és megemeli. Ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Csodaszép szemei szinte örvényként szippantanak magukba és teljesen megbabonáznak.

- Gyönyörű vagy. Aki nem ezt mondja az vagy vak, vagy csak hazudik, mert féltékeny - mosolyog, miközben végigsimít az arcomon a hüvelykujjával.

Mosolya tökéletes, teljesen a bűvkörébe von. Nem bírok megszólalni. Ellenkezés nélkül követem a pulthoz, ahol a csaj felveszi a rendelést. Nem is figyelem mit kér, csupán az előző pár percen gondolkozom. Azt mondta, gyönyörű vagyok. Még csak a gondolatra is fülig pirulok. A telepakolt zacskókat a kezébe fogja, míg egyet a kezembe nyom. Szem forgatva veszem el tőle, ám biztos vagyok benne, hogy nem fogom megenni.

- Köszönöm - elpirulva beszélek.
- Semmiség.

Szorosan ölel át, ami meglepetésként ér, ám azonnal visszaölelem. Fejemet a nyakába fúrom, úgy szívem be bódító illatát. Felkuncog, és percek után elenged. Nem hinném, hogy egyről beszéltünk, amikor megköszöntem, de nem fontos már. Kifelé menet azonban kisebb akadályba ütközünk. Egy nagy csoport rajongó, akik mind képet vagy valami mást akarnak Liamtől. Egyre nagyobb csoport vesz minket körül. Mindenfelől érkeznek a beszólások, hogy nem illek hozzá, hogy csak a pénzére hajtok, hogy ugyanolyan kurva vagyok, mint a nővérem, és a többi. Összetörten állok Liam mellett, aki kifelé araszol a tömegből. Erősen fogja a kezemet, hogy el ne vesszek. Folyamatosan hallom, amiket utánam kiabálnak. Nem vagyok a barátnője! Üvöltözik a tudatalattim, miközben a sírógörcs kellős közepén áll. Egészen addig tudom tartani magam, amíg a kocsihoz nem érünk. Amint beülök kitör belőlem a sírás. Liam beszáll a mellettem lévő ülésre, majd egyből ki is száll, amikor meglátja, hogy sírok. Megkerüli a kocsit és kinyitja a mellettem lévő ajtót. Megfordít az ülésben, így most már vele szembe ülök. Két keze közé veszi az arcomat és bűnbánóan néz rám.

- Sajnálom. Nem akartam.

Lágyan simogatja az arcomat, miközben bocsánatot kér. Nyakába vetem magam, és ott zokogok tovább. Pár perc múlva sikerül kissé megnyugodnom. Óvatosan el tol magától és könnyes szemeimbe néz.

- Menjünk, kérlek.

Halkan kérlelem, ő pedig bólint és beszáll a kocsiba.

5. fejezet - Csók

Hali!:)
Úgy gondoltam, hogy még a hétvégén hozok egy részt, mert... mert fogalmam sincs, de azért hoztam egy újat.:D Ez a rész most kicsit hosszabbra és talán izgalmasabbra is sikeredett, mint az előző, de majd meglátjátok, hogy mi a véleményetek. Hagyjatok jelet magatok után! (:
Jó olvasást! xxx

All Night Long

Barátnőmmel együtt már csak a buli gondolattól is bepörögtem. Talán tavaly ősz végén fordultam meg utoljára buliban. Liam legnagyobb örömére a rádióból szóló dalokat üvöltjük. Éppen az új számuk, a Story Of My Life kezdődik. Hope énekli az elejét, aztán a refréneket együtt énekeljük, majd a végét én. A fiú vigyorogva ül egész út alatt, és ennek örülök.

- But baby running after you is like chasing the clouds - éneklem, aztán Hope befejezi.

Valószínűleg ez a kedvenc részem a dalból. Barátnőmmel egyszerre nevetjük el magunkat. Valójában nem valami fényes a hangunk, de ez minket soha nem zavart. A rádióból a Move című szám szólal meg, de sajnos ebben a pillanatban megérkezünk. Hope belém karol, így lépkedünk be Liam után. A fiúk meglepődve néznek ránk. Elnevetjük magunkat.

- Mit ittak? - néz Harry Liamra.

Megcsóválja a fejét, jelezve, hogy fogalma sincs. Ezúttal Harry felénk néz.

- Mit ittatok?
- Még semmit - felelek vigyorogva.
- Ahogy nem is fogsz - húzza az agyam.

Legyintek és ráhagyom. Nem ismernek még eléggé. Barátnőmet meg főleg nem.

Készülődés közben Hopeot a randijáról faggatom. Ezer örömmel meséli, hogy mennyire 'hű', meg mennyire 'wá' a srác. Ez az ő nyelvén valami olyasmit jelent, hogy iszonyatosan cuki és jól sikerült a randi. Az évek alatt amolyan fordító program alakult ki az agyamba, ami az ilyen megszólalásait egyből fordítja. Egyszerű fehér miniruhát választok, hajamat kicsit begöndörítem. De csak annyira, hogy hullámokban omoljon le a vállamon. Szemhéjam feketén, füstösen csillog, míg ajkamra rózsaszín rúzst kenek. Barátnőmön egy szintén fehér ruha van, ami annyiban tér el az enyémtől, hogy ez ujjatlan. Sminkje valamivel szolidabb, mint az enyém. Szemét csupán szemhéjtussal és szempillaspirállal festette, míg ajkán csak enyhe szájfény csillan meg. Ruhámhoz a rúzsom színével egyező magassarkút veszek, míg Hope feketét.

- Jól festesz - dicsér meg vigyorogva.
- Ja, én is megtűrlek magam mellett.

Beszólásomra vállba vág. Vihogva indulunk le a lépcsőn. A nappaliban a fiúk már tűkön ülve várnak minket.

- Mehetünk? - kérdezem vigyorogva.

Ám a négy fiúnak esze ágában sincs megszólalni, helyette csak szájtátva bámulnak minket. Hopeval összenézünk és elnevetjük magunkat.

- Hű - motyogja Niall.
- Nagyon hű - kontráz Harry.
- Nagyon, nagyon hű - száll be Liam is.

Zayn ocsúdik fel először. Mosolyogva mér minket végig.

- Szépek vagytok - dicsér meg minket.

Megköszönjük. Végre indulhatunk. Egyik témáról a másikra csapongunk, miközben felhőtlen hangulatban beszélgetünk a taxiban. Alig negyed óra alatt már ott is vagyunk és sietősen szállunk ki a kocsiból. A karszalagok megvétele után már bent is vagyunk a tömegben. Harryék vezetésével először a bárpulthoz megyünk. A fiúk éppen maguknak kérnek italt, amikor a pultos srác felénk közeledik. Mosolyogva Hopera nézek, aki bólint. A fiúk nem értik, csak figyelnek. A srác nem lehet sokkal idősebb nálunk, ha mégis, jól tartja magát.

- Két Jack Daniel's lesz.

Hope kicsit rádől a pultra, miközben ujjaival kettőt mutat. Pultra hajolásának köszönhetően előnyös idomai igencsak látszódnak, ez teljesen elvonja a srác figyelmét arról, hogy elkérje a személyinket. Sietve elvonul, majd pár perc múlva két pohárral a kezében tér vissza. Hope kacsintva köszöni meg és fizet. Felhúzott szemöldökkel nézek Harryre, aki nem hisz a szemének.

- Szép volt - ismeri be.

Nevetve biccentünk és lehúzzuk az italt. Barátnőm megragadja a kezemet és behúz a tömegbe. Mindenfelől nekünk csapódik valaki, de egy cseppet sem bánjuk. Végre megállunk egy jónak ígérkező helyen és táncolni kezdünk. Lassan a bárpultnál hagyott fiúk is csatlakoznak körénk. Harry egy műanyag poharat nyújt felém és Hope felé is. Valami whiskey féle lehet benne, de nem érdekel.

Nem ittam sokat mégis éhgyomorra hamar üt. Így nem csodálom, hogy egy órával és még két pohárral később már teljesen felszabadultan táncolok. Barátnőmet nem látom, csupán csak Niall és Liam van a látókörömbe. Feléjük veszem az irányt. Niall éppen akkor indul el a bárpult felé. Mosolyogva integetek és tovább megyek. Liam egymagában táncol. Pár méter van közöttünk. Nem vesz észre, így nyugodtan tanulmányozhatom. Fejemet félrebiccentve nézem az őrjítően helyes srácot. Mellé nézve látom, hogy Hope is arra felé van, valami sráccal. Amikor visszanézek Liamnek már hűlt helye van. Tekintetemmel őt keresem, miközben egy kar öleli át a derekamat és húz közelebb magához. Mikor megfordulok Liam arcával találom szembe magam. Ahogy rajta is, úgy rajtam is tisztán látszik, hogy már nem vagyunk egészen józanok. Idióta vigyorral az arcán tanulmányoz. Közelebb húz magához a derekamnál fogva, és így kezdünk el táncolni. Kezeit csípőm körül pihenteti. Átkarolom a nyakát, ezzel is csökkentve a távolságot kettőnk között. Szinte észre sem lehet venni a számok váltakozását, hiszen egybefolynak. Becsukom a szemem és úgy élvezem az üvöltő zenét és Liam közelségét. Nem tart sokáig ez a könnyed állapot, mert pár pillanat múlva ki is nyitom szemeimet. A velem táncoló fiú arca vészesen közel van az enyémhez, és a bamba vigyor még mindig az arcán pihen. Arcának tökéletes vonásait tanulmányozom. Enyhén borostás arcát és gyönyörű szemeit, amik most a fényviszonyok miatt sötéten csillognak. Mosolyt csal az arcomra. Arcával közelít az enyém felé, és nem telik két másodpercbe, az ajka már az enyémen is van. Élvezettel viszonozom a csókját. Levegő hiánya miatt szakad félbe ez a tökéletes pillanat.

- Eleanor meg fog ölni - mondja a fülemhez hajolva.
- Igen - motyogom, enyhén kábult hangulatban.

Liamet ez roppant jól szórakoztatja és egy újabb csókban részesít. El sem hiszem, hogy életem első csókját pont tőle kaptam. Úgy, hogy fogalma sincs mit művel velem egyetlen szava is. Valaki megérinti a vállam, ami miatt egyből elhúzódok Liamtől. Hope mosolygós arcával találom szembe magam, mögötte a három fiúval. Szégyenlősen sütöm le a szemeimet. Az előttem álló fiúra nézek, aki fél karjával még mindig át ölel. Vigyorog, még mindig.

- Indulni készültünk. Jöttök?

Bólintok. Barátnőm belém karol, elrángatva Liam mellől.

- Úgy látom valakinek jó estéje volt - piszkálódik.
- Ühüm.

Még mindig teljes extázisban vagyok. Annyira lehetetlennek tűnik az egész. Mint egy álom. De ha álom, akkor a legédesebb.

A taxiban a többiek folyamatosan minket fürkésznek a tekintetükkel, ami miatt az arcom színe megegyezik egy paradicsoméval. Liamet nem különösebben érdeklik a vizslató tekintetek, csak mosolyogva ül mellettem. Az ablak felé fordulok és a nyüzsgő utcákat figyelem.

*

Fáradtan és nyűgösen kelek. Csak akkor fogom fel, hogy alvótársam van, amikor szerencsétlen arcába vágok. A mellettem fekvő persze rögtön felébred és rám mordul.

- Destiny, mondd csak, teljesen normális vagy? - ripakodik rám Hope másnaposan.

Hisztis vagyok, így csak oda vakkantok egy bocs félét és már távozok is. A házban csend uralkodik, mindenki alszik még. Jobb is. Nincs kedvem bárkivel is összefutni reggelente. Ilyenkor ajánlatosabb elkerülni. Mindenki jobban jár. Persze nem járok szerencsével, mert a konyhában Liam már reggelizik. Intek és töltök a friss kávéból. Akárki volt ez az angyal, aki lefőzte, annak örök hálám. Leülök a pulthoz, a fiúval szembe. Az arcomat fürkészi, míg én bágyadtan nézek magam elé, és próbálok felébredni. Fejemet a pulton lévő kezeimre hajtom.

- Rémlik bármi is az estéből? - hallom meg Liam, még rekedtes hangját.

Különös bizsergés fut végig a gerincemen, és libabőrös leszek. Persze ezt mind jó értelemben. Nos az este. Mi is volt este? Buliztunk. Eddig minden oké. Ittunk. Ennyi rémlik. Csináltam volna valamit?

- Um, ha jól sejtem, akkor valami kiesett.

Kérdőn nézek a fiúra.

- Nem, semmi. Ittunk, és buliztunk. Ennyi - mosolyodik el.

Egy cseppet sem tűnik igazinak a mosolya. Nem értem, de nem foglalkozok vele. Az üres poharat a pulton hagyom és felfelé indulok. Hallom Liam sóhaját, ahogy kilépek a konyhából. Zavartan ráncolom a szemöldököm, de majd inkább később gondolkozom ezen. Most csak zuhanyozni akarok. Attól talán normálisan felébredek.

Alighogy kilépek a fürdőből, egyből Hope vált. Törölközőben flangálok, egy tűrhető összeállítást keresve. Valami kényelmeset keresek, mert ma minden vágyam a lakásban maradni és ráfüggeni valami sorozatra és legalább egy évadot megnézni. Világmegváltó tervek. Egyszerű szürke melegítő alsót, és fekete alapon fehér szöveges pulcsit veszek. Hajamat laza kontyba kötöm. Szokásos otthoni szerelés, de úgy döntöttem, hogy nem érdekel még az se, hogy jelenleg négy fiúval élek átmenetileg.

Hope egy óra múlva már le is lép, mert a szülei már hiányolják, így megint egyedül maradtam lány. Nem igazán mozdulok ki a szobából. Most is éppen csak italért jöttem le és folytatom tovább a Skins maratont. Amíg várom, hogy találjak valami ihatót, zenét hallgatok. Taylor lágy hangja szól a fülembe. A 22 dallamát dúdolom halkan és mivel teljesen abban a tudatban élek, hogy egyedül vagyok, bátran rázom a csípőmet is. Ám, amikor két szám közötti csendben halk kuncogást hallok azonnal megszabadulok a fülesektől és hátrafordulok. Fülig pirulok, ahogy Liam vigyorogva az ajtófélfának támaszkodik. Őrjítő látványt nyújt, miközben villámcsapásként ért a felismerés, hogy mit műveltem tegnap este. Ha ez lehetséges, akkor még jobban elpirulok, szinte éget az arcom.

- Miért nem mondtad el? - kérdezem halkan.

Nem válaszol, ezért felnézek. Ajkain ott virít a mosolya. Oh, azok az ajkak tegnap az enyémeken voltak! Összeszorítom a szemem és megrázom a fejem, kiverve a fejemből a zavaró gondolatokat. Liam látszólag jól szórakozik rajtam. Legalább neki vicces.

- Gondoltam, ha egy kicsit is jelentett neked valamit, akkor emlékezni fogsz rá - rántja meg a vállát nem törődően.
- Miből gondolod, hogy jelentett bármit is, csak azért mert emlékszem rá? - húzom fel szemöldököm.

Idegesít az önelégült vigyora. Mintha pontosan tudná, hogy nem is keveset jelentett nekem az a csók.

- Láttad volna magad este, akkor ez a kérdés fel se vetődött volna benned.

Még mindig vigyorog. Bosszantó. Legszívesebben egy pohár jéghideg vízzel önteném le. De ez kilőve, mivel már nem az óvodában vagyunk, ráadásul reményeim szerint lehet normálisan beszélni egy 20 éves fiúval. De percek múlásával rá kell jönnöm, hogy tévedtem. Kinyújtom rá a nyelvem és a szobámba viharzok. Oké, beszélek én gyerekességről...

Az egész napom elmegy a Skins nézéssel, amit nem is bánok. A telefonom csörögni kezd, így kénytelen vagyok leállítani az éppen játszódó részt.

- Szia, mi újság? - szólok bele vidáman.
- Annyira tökéletes minden. Louis pedig annyira áááh - áradozik El.

Néha nem tudom, hogy melyikünk 17 éves. Boldogan hallgatom, hogy mennyire jól érzi magát. A tegnapi buliról mélyen hallgatok. Liammel váltott csókunkról még inkább. Ha el is mondom neki, akkor nem telefonon. Valószínűleg, ha megtudná, hogy mennyire elcseszettül érzem magam, akkor egyből rohanna haza, és oda lenne a kiruccanásuk. Ennyit pedig még az én gondjaim nem érnek, hogy a nővérem tökéletes életét elszúrjam.

Hosszas csevegés után alig sikerül leraknom a telefont, mert El folyton magyaráz.

- Nem, El, semmi gond nincs. Nem csináltam még hülyeséget, rendben vagyok. Rendben is leszek. Persze, eszek is. Eleanor, én most leteszem - közlöm és lerakom.

Szemem forgatom és szörnyen érzem magam. Hazudtam. Egyáltalán nem vagyok rendben. Kiborít, hogy Liam a normális, kedves srácból bunkóra váltott. Miért csinálja ezt velem? Ha ennyire biztos magában, akkor miért várja, hogy megerősítsem? Miért nem mondja csak ki egyszerűen, hogy én viszont nem kellek neki? Miért csókolt meg? És, csak úgy miért? Az egész egy hatalmas kérdőjel. Könnyeimmel küszködve kapcsolom ki a laptopot. Pizsamára cserélek és a fülhallgatómat és a telefonomat keresem. Maximumon szól Lana Del Rey Dark Paradise száma, miközben leoltom a lámpát és behúzom a sötétítőt, a rolót is, a teljes sötétségért. Egy könnycsepp, még egy, aztán bőgés. Nyakamig húzom a takarót, és a plafont bámulom. Kilenc óra van, teljesen képtelenség, hogy el tudjak aludni. Halkan sírdogálok tovább. Szemeimből csak úgy ömlenek a könnyek. Ám, amikor felkapcsolódik a villany ijedten tépem ki a fülemből a fülhallgatót.

4. fejezet - Bizalom

Hali!:)
Meghoztam a negyedik részt, ami most kicsit rövidebb lett, de remélem azért tetszeni fog!:) Köszönöm szépen a hat pipát!♥
Jó olvasást! xx

Sophia szúrós tekintettel néz rám. Ha szemmel gyilkolni lehetne, akkor ebben a pillanatban holtan rogynék össze. Amikor Liamre néz a tekintete megváltozik. Csalódottság, szomorúság, elárultság. Ezt a három érzelmet lehet nyíltan látni a tekintetén és az arcán.

- Én komolyan hittem neked, hogy eszedbe sem jutna megcsalni, hogy semmi nincs köztetek - rázza a fejét szomorúan.

Hangja meggyötörten hangzik, amitől szörnyen érzem magam. Szólni akarok, de Liam megelőz.

- Sophi, nem történt semmi.
- Így igaz. Összevesztünk, és ez amolyan béke ölelés volt. Semmi több - szállok be én is a beszélgetésbe.

Sophia értetlenül néz. Nem csodálom. Nem szeretek jelen lenni a veszekedéseknél, de valahogy mindig sikerül.

- Liam, ez nekem nem megy - motyogja halkan.

A mellettem álló fia állkapcsa megfeszül.

- Nem tudok úgy veled lenni, hogy minden percben azért aggódjak, hogy mikor találsz egy nálam jobbat - folytatja Sophia.
- Bizalom - morogja mérgesen.

Igaza van. Ha ez nincs meg egy kapcsolatban, akkor fenét se ér ez az egész. És ez nem csak a szerelmi kapcsolatokra vonatkozik. A baráti és családi kapcsolatokra szintén jellemző.

- Sajnálom - mondja a lány és távozik.

Liam az ágyra roskad és a tenyereibe temeti az arcát. Nem tudom, mit tegyek. Félénken leülök mellé és óvatosan átölelem. Sajnos többet nem tudok tenni érte, pedig tényleg szeretnék. Talán tíz perc telhet el, amikor felnéz végre.

- Köszönöm.

Értetlenül nézek rá. Elereszt egy apró mosolyt és folytatja.

- Köszönöm, hogy próbáltál segíteni, már másodszorra.
- Ez szerintem elég alap, miután tönkretettem a kapcsolatod - húzom a számat.

Mérges vagyok magamra, hiszen lényegében miattam szakítottak. Vagyis ez tette fel a pontot az I-re, ez szakította el a cérnát, ettől telt be a pohár. Lényegtelen. Ami fontos, hogy miattam van.

- Az utóbbi időben így is elég sokat veszekedtünk ilyenek miatt. Nem tudta elfogadni, hogy nekem ebből áll az életem. Én bíztam benne és soha nem feltételeztem volna, hogy félrelép, de úgy látszik ez nem volt kölcsönös - rázza a fejét lemondóan.

Fogalmam sincs, hogy mit csináljak vagy mit mondjak. Ha Hope van ilyen helyzetben, akkor megölelem, hagyom, hogy kisírja magát. Aztán pedig végig nézem, ahogy dühöng. És vége. Nála az ilyenek nem tartanak sokáig.

- A legszörnyűbb, hogy nem érzem magam szarul - zökkent ki Liam vallomása.

Kikerekedett szemekkel nézek rá. Nem kicsit meglep a kijelentésével. Ábrázatomon elneveti magát.

- Annyira sokat veszekedtünk az utóbbi időkben, hogy nagyjából már az egész kapcsoltunk ebből állt. Nem is emlékszem, hogy mikor volt olyan utoljára, hogy semmi gond nélkül legalább egy pár órát együtt töltöttünk.
- Oh, értem.

Csendben ülünk egymás mellett. Egyikőnk se szólal meg. Én Liam mondandóján gondolkozom. Ha ennyire rossz volt a kapcsolatuk, akkor miért volt vele? Bár ez egyáltalán nem rám tartozik. Amúgy is. Szakítottak. Örülnöm kéne, hogy facér. De a tudatalattim folyton azt hajtogatja, hogy az egész miattam van, így nehéz nem arra koncentrálni, hogy szabad.

- Min gondolkozol ennyire?

Kellemes, mély hangja zökkent vissza, amelyet az örökké valóságig hallgatnék, ha tehetném.

- Um, semmin, csak elbambultam - vágom rá azonnal. - De én szerintem most hagylak is, nem zavarlak tovább - állok fel.

Liam mosollyal az arcán köszöni meg még egyszer. Biccentek, aztán el is tűnök. Harry jön velem szembe a folyosón.

- Nocsak, nocsak. Sophia elviharzik, te pedig Liam szobájából jössz ki. Érdekes. Bár, jobb szeretném, ha inkább az én szobámba lennél ilyen sűrű vendég - kacsint és a lépcső felé indul.

Beszólásán fülig pirulok. A földszintre indulok, hogy újabb koffein adaghoz jussak. A kávémat készítem, amikor Liam is megjelenik köreinkben.

- Nem lesz egy kicsit sok már mára? - kérdezi, miközben fejével a bögrém felé bök.
- Ugyan - legyintek.

Hatalmasat kortyolok az éltető folyadékomba. Az üres bögrét elöblítem majd a mosogatógépbe helyezem. A zsebem rezegni kezd, majd emelkedő hangerőn kezd üvölteni egyik kedvenc bandám Wings száma.

- Little Mix? - néznek rám vigyorogva a srácok, mire megforgatom a szemeimet.

Gyorsan kihalászom a zsebemből. Hope neve villog a kijelzőn a képével együtt. Azonnal felveszem és a szobámba veszem az irányt.

- Mizujs, Csajszi? - kérdezi vidáman.

Köszönés nélkül. Hát persze. Ha köszönt volna, akkor már nem lenne „hopeos”.

- Vége van már a randidnak?
- Ühüm, már igen. Fél óra múlva tali, a szokásos helyen?
- Fél óra - nyomatékosítom, majd lerakom.

Smink cuccomat összeszedem és a fürdőszobába igyekszek, hogy megigazítsam. Tíz perc múlva már indulásra készen állok. A bejárati ajtóig senki nem állja az utamat, ám ahogy nyitnám az ajtót egy hang megállít.

- Hova, hova, Kisasszony? - kérdezi egy rekedt hang.

Mintha az apámat hallanám, de komolyan. Hátra fordulok. Harryhez tartozik a hang.

- Találkozóm van - vonok vállat.
- Nem gondolod, hogy szólnod kéne, ha elmész? Tudom, tudom, nem vagy már óvodás, de El a lelkünkre kötötte, hogy ha bajod lesz, akkor kiherél minket, és egyéb dolgok.
- Elnézést. Szóval mehetnék? Van nagyjából negyed órám, hogy megtegyek egy félórás utat - forgatom a szemem.
- Elviszlek.
- Köszönöm.

Felveszi a kabátját és már indulhatunk is. A kocsiban csak a rádió hangját lehet hallani, ahol jobbnál jobb számok mennek.

- Nem bírok rajtad kiigazodni - néz rám, aztán rögtön vissza az útra. - Nirvanas pólókat hordasz, mióta ismerlek, közbe pedig Little Mix csengő hangod van.
- Zenei téren mindenevő vagyok. Szeretem a ti zenéteket, ahogy imádom a Nirvana számokat is. Bármit meghallgatok, ami tetszik. Nem érdekel a műfaja.
- Ki a kedvenced? Egy olyat mondj, aki kiemelkedik. Akiért teljesen oda vagy. A fél életed adnád egy koncertjéért, vagy egy találkozásért, akire vagy akikre felnézel.

Kérdése meglep, de habozás nélkül válaszolok.

- Egyetlen ilyen van. Mióta tudom, hogy ki ő, azóta oda vagyok érte. Aztán ahogy kezdtem kamaszodni a példaképemmé avanzsált.
- És el is mondod, vagy találgassak?

Szemeit forgatja.

- Demi.
- Mármint Lovato?

Mintha meglepődött volna. Bólintok. Nem értem, miért lepődik meg mindenki. Oké, ha nem ismernek, akkor nyilván nem tudhatják, hisz nincs rám írva. Ettől függetlenül nem kéne ennyire meglepődni, amikor kijelentem, hogy Demi a példaképem. Fél karomat adnám egyetlen találkozásért. Bár nem tudom, hogy minek kéne bárkinek is a fél karom. Hülye gondolatok. Kicsit elkalandoztam, mert az autó megáll. Látom, ahogy Hope éppen besétálni készül a cukrászdába. Gyorsan kinyitom az ajtót és utána kiáltok. Persze egyből megáll és a fejét forgatja. Miután észrevesz felém indul. Kisebb sokként éri, hogy Harry Styles ül mellettem. A fiú vigyorogva nézi barátnőmet, majd kiszáll a kocsiból. Szívesen teljesíti barátnőm kérését és csinál vele egy képet, megöleli, aláírja a telefontokját, és még egy puszit is ad. A szememet forgatom, és várom, hogy mehessünk.

- Viszlát Hölgyeim! - köszön el.

Égnek emelem a tekintetem, Hope viszont igazán jót mulat rajta.

Végre helyet foglalunk a szokásos asztalunknál. Adam, a felszolgáló srác már jól ismer minket, így már a megszokott rendelésünkkel lép hozzánk. Hosszasan ecsetelem Hopenak, hogy mi is a helyzet velem. Nem akar hinni a fülének, amikor kinyögöm, hogy szerelmes vagyok. Aztán végképp leesik az álla, amikor megtudja, hogy Liambe.

- Ezt mikor, és hogy? Annyira tudtam!
- Szuper, mindenki tudta rajtam kívül. Nekem nem akartatok szólni esetleg?
- Úgyse hitted volna el.

Igaza van. Valószínűleg hülyének néztem volna. Sőt, egészen biztosan. Amikor kilépünk a cukrászdából szomorúan konstatáljuk, hogy sötét van. Lázasan kutakodom bármelyik fiú száma után a telefonomban. Pontosabban egy kimondott számot keresek. Liam számát. Hamarosan rá is akadok, és két perc múlva már le is rakom.

- Na? - néz rám izgatottan Hope.
- Eljön értünk. És ma este bulizunk szóval ott alszol! - vigyorgok rá.

Hope szája tátva marad és alighogy felfogja, már el is kezd ugrálni, mint valami őrült. Nem zavartatja magát és fél pillanattal később én is csatlakozom hozzá. A járókelők ferde szemmel néznek ránk, ám mi egyáltalán nem bánjuk. Barátnőm gondolatban már ki is találta, hogy mit vesz fel este, majd azt kezdi el ecsetelni, hogy nekem mit kéne felvennem. Már nagyjából az ötödik ruha összeállítását utasítom vissza, amikor Liam megérkezik. Nevetve szállunk be a kocsiba, és jó kedvünk Liamre is ráragad, hiszen hatalmas mosollyal köszönt minket.