1. fejezet

Hi, Babes!

Elsősorban szeretném megköszönni a gyönyörű fejlécet Tina-nak, másodsorban pedig... talán valakinek feltűnt már, hogy megváltozott a nevem. Nem pazarolnék sok időt erre, nincs semmi különleges oka, csupán csak közelebb áll hozzám ez a név. Ennyi.

Jó olvasást! xx

Az ajtó előtt egy nagydarab biztonsági őr állt, és ha nem az állt volna mellettem, aki, valószínűleg nem jutunk be. De hála esti partnerem befolyásának, egyből bejutottunk. Perrie és Zayn már egy félreeső asztalnál ültek és beszélgettek, szóval feléjük vettük az irányt.

- Már kezdtem azt hinni, hogy nem engedtek be titeket - felvont szemöldökkel néztem Perrie, hiszen ezt ő sem gondolhatta komolyan.

Láthatólag neki is leesett kijelentésének komolytalansága, mert kínosan elnevette magát és inkább visszafordult, hogy az ital ajánlatot vizsgálhassa. Mi is helyet foglaltunk mellettük, majd hasonlóan cselekedtünk, és az italokat vizsgáltuk, amíg a pincért meg nem érkezett.

- Mit hozhatok? - unottan nézett körbe rajtunk, én meg egyből feszengeni kezdtem, míg mindenki más sorolta az italokat.

Feszengtem, mert ez nem az én pénztárcámnak való hely. Egyetlen ital, többe került, mintha a sarki kocsmában seggrészegre ittam volna magam. Ezt én nem engedhettem meg magamnak. Ráadásul azt sem engedhettem meg magamnak, hogy egy este folyamán többször rendeljek. Már pedig Perrie és a két fiú ezt fogják csinálni. Folyamatosan újra és újra fogják töltetni a poharukat és meg sem fog kottyanni nekik ez a „kis” pénzkidobás.

- Katie, te mit kérsz? - Perrie kérdése rángatott ki civódásomból.

- Azt hiszem, én most kihagyom - elhúztam a számat, és próbáltam jelezni barátnőmnek, hogy nekem kellemetlen ez a helyzet. Nagyon is kellemetlen.

- Ma este az én vendégem vagy, szóval rendelj, amit csak akarsz - ajánlotta fel a jobbomon ülő fiú, elővillantva tökéletes colgate mosolyát.

Kellemetlenül megrendeltem a lehető legolcsóbb italt a lapról, majd próbáltam belefolyni a beszélgetésükbe, miután megköszöntem Louis-nak a nagylelkűségét. Ám akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült beleszólnom egyik témába se, így csendben hallgattam, miközben egyre jobban felemésztett az a bizonyos „mégis mi a fenét keresek én itt?” érzés, melyet annyira, de annyira gyűlöltem. Nem tartoztam ide, ez egyáltalán nem az én világom volt. Ha akartam, se tehettem volna meg, hogy egy ilyen helyre járjak minden egyes alkalommal, amikor csak kedvem szottyan. És ha akartam, se tudtam volna beleszólni az olyan témákba, mint a turnék, fellépések, fotózások és a többi, amiről szó esett az este folyamán. Azonban hála Louis-nak, csak alig másfél órát kellett elviselnem, ebben a feszélyező helyzetben, amelyből már nagyon ki akartam szabadulni.

- Nem megyünk el sétálni? - fülemhez közel hajolva kérdezte, mire bólintottam. - Mi most lelépünk, srácok. - Érezzétek jól magatokat! - mosolyogva elköszönt a többiektől, majd utána én is ezt tettem.

Szoknyámat igazgattam, amikor egy pillantást vetettem Perrie-re. Tekintete ragyogott és úgy vigyorgott, mint egy őrült, majd rám kacsintott. Megráztam a fejem, inkább Louis után indultam, és áldottam az égieket, hogy csak másfél órát kellett kibírnom. Bár ez is másfél órával több volt, mint, amire bármikor is szükségem lett volna. És ezt Louis is érezte, szóvá is tette:

- Láttam, mennyire kínosan érzed magad bent. Nem szoktál ilyen helyekre járni, ugye? - kedvesen kérdezte, semmi lenézés nem volt a hangjában.

- Nem nekem való. A sarki kocsma nekem tökéletes, azt meg tudom fizetni - kínosan ajkamra haraptam, ezt nem akartam elmondani.

Ám úgy látszik, hogy mégis csak ér valamit, hogy ilyen drágába kerülnek azok az alkoholok, hiszen a hatásuk pár pohárka után tisztán jelentkezik. Rajtam legalábbis teljesen látható volt. Nem tudtam rendesen gondolkodni, mindezek mellett pedig szokatlanul jó kedvem volt egy olyan srác társaságában, akit eddig még csak képernyőkön láttam. És most itt áll előttem, mi több, velem beszélget. Ez már bőven több, mint, amit más valaha is akarna. Én mégis megkaptam, pedig nem is akartam. Soha nem akartam egy vakrandit Louis Tomlinson-nal, nem úgy, mint sokan mások, akik ölni képesek lennének ezért. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem becsülöm meg igazán az apró dolgokat. Mert mondjon bárki bármit, Louis igazán kedves srác, ezt megállapítottam ez idő alatt, ráadásul igencsak helyes. Összezárt szemekkel megráztam a fejemet. Nem gondolhatok Louis-ra úgy. Még csak véletlenül sem. Nem rég szakított a barátnőjével, mellesleg meg minek lenne szüksége egy olyan lányra, mint, amilyen én vagyok? Hiszen egy vagyok a sok közül. Nincs rajtam semmi különleges, nem vagyok híres, valószínűleg soha nem is leszek. Nem illek hozzá. Se máshoz. Ahhoz, akit azonnal ki kell vernem a fejemből, ahhoz, akinek eszembe se szabadna jutnia. Mégis minden egyes pillanatban felbukkan a gondolataimban, miközben nem akarom. Nem akarok gondolni rá, mert egyáltalán nem helyes.

- Minden rendben? Csendes vagy.

- Persze, csak kicsit talán megártott az a pár ital.

- Pár? Ugye tisztában vagy vele, hogy a hatodik után már nem számoltam? - édesen felnevetett, míg engem ezzel a kijelentésével szinte teljesen kijózanított. Oké, hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen, de annyira igen, hogy tudjak gondolkodni.

- Basszus, az egy valag pénz. Nem kellett volna ennyit költened rám - kiakadásomat jogosnak éreztem, míg ő csak leintett, nem is foglalkozott vele.

- Nem számít. Másra többet is pazaroltam, pedig nem volt érdemes. Rád költeni legalább megéri. Hiszen kinek volt ma a legszebb partnere a pubban, ha nem nekem? - vigyora tudatosította bennem, hogy ő is részeg, ezért nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.

Mosolyomat látva félkarral átkarolta a vállamat, és úgy sétáltunk tovább. Egy ideig csendben voltunk, de nem zavart, kellemes volt. És végre - a pubban történtek után - jól éreztem magam. Láttam, hogy Louis néhányszor szólásra nyitja a száját, aztán meggondolja magát, így csak vártam, hogy megszólaljon.

- Tudod, mióta El szakított velem, azóta nem éreztem magam boldognak. De most az vagyok. Bár nagy valószínűséggel inkább csak részeg, de örülök, hogy megismertelek. Ha nem egy hete szakított volna velem életem szerelem, akkor most megcsókolnálak - felnevetett, én pedig nevettem vele együtt. A szégyenlősségemet eltüntette az alkohol, így a várt pirulásom elmaradt.

- Tudod, - utánoztam vigyorogva. - Perrie vakrandijai nem szoktak jól elsülni. De jelenleg kifejezetten jól érzem magam. Csak arra a helyre ne kelljen többet visszamennem.

Egy óra sétálgatás után éreztem, ahogy a megivott alkohol mennyiség már nem azt a hatást váltja ki, melyet annyira imádtam, kezdtem józanodni. Így kezdtem egyre kínosabbnak érezni a csendeket, és többször pirultam el Louis enyhén félreérthető megjegyzésein. Kevesebbet beszéltem, és érezni kezdtem azt az érzést, amit talán a legeslegjobban utálok. Feszengtem. Nem tudtam felfogni, hogy Louis miért nem passzolt már le eddig, miért van még mindig velem. Ahelyett, hogy nálam ezerszer szebb modelleknél keresné a vigaszt. Kényelmetlenül éreztem magam a saját bőrömben, csak el akartam tűnni. Csendes, józan énem valamennyire a velem sétálgató fiút is visszahozta a realitás talajára, és már nem viccelődött annyit. Szinte érezni lehetett, ahogy egyre feszültebbé válik a légkör, és egyikünk se tudja, mit mondjon. Ennyit az alkohol pozitív hatásáról.

- Azt hiszem, józanok vagyunk - felnevettem a kijelentésre és Louis velem együtt nevetett.

Megvolt az a különleges képessége, hogy egyetlen mondatával oldja a feszültséget, ez már a pubban is kiderült. Ez tetszett benne. Hiszen lételemem kínos szituációkba hozni magamat, így mindenképpen imádom az olyan embereket, akik megfelelő megszólalásukkal ezt oldani tudják. Nem sokkal később Lou hazakísért.

- Látlak még? - kérdésére kis híján elnevettem magamat, de ajkamba harapva tartottam feltörni kívánkozó nevetésemet.

Nem maga a kérdés volt rám ilyen hatással, inkább csak azért, mert nagyon emlékeztetett egy elcsépelt romantikus sztori egyik kérdésére, de ennek nem adtam hangot.

- Amennyiben a pub közelébe se megyünk, nem költesz rám egy valag pénzt, és nem rúgunk be... na, akkor látsz még - feltételeim nem voltak nagyok, csak, ami elvárható volt.

- Jövőhéten hívlak - elköszönés nélkül távozott, vagyis, csak szeretett volna.

- Nem is tudod a számomat! - mosolygásomat már lehetetlen volt elrejteni.

- Oh, ne aggódj amiatt! - vigyorogva intett vissza, aztán eltűnt az este sötétjében.

Fél órával hazaérkezésem után már csörgött is a telefonom, és egyáltalán nem lepődtem meg, amikor Perrie neve virított a kijelzőmön. Hosszasan kérdezgetett az estém kimeneteléről, én pedig próbáltam kielégítően válaszolni kérdéseire, ami nem feltétlenül volt egyszerű dolog. Azonban a beszélgetés végére meg volt elégedve. Mind a válaszaimmal, mind a kerítő munkájával.  

Érinthetetlen - Prológus

Halihó!

Tudom, hogy késő van és más ember ilyenkor már az igazak álmát alussza, de én azért fent vagyok, és meghoztam a vadonatúj történetem prológusát. A designon már alakítgattam, de valószínűleg még fogok is.

A történetről így elöljáróban nem mondanék semmit, hiszen minden kiderül majd a maga idejében. A főszereplő lányról ejtenék csak pár szót... tisztában vagyok vele, hogy nem a szokványos hosszú szőke/barna hajú cuki lány, de pont ezért is választottam. Hiszen hozzá hasonlót, vagy pont Őt még nem igazán láttam blogokon.

Nem is fecsegnék tovább. Jó olvasást a prológushoz, és csodálatos nyári szünetet! xx

Egy átlagos, unalmas péntek estének ígérkezett, egészen addig, míg drága barátosném, Perrie be nem rontott az ajtómon, és nem kezdett el hadarni az esti terveinkről. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam felfogni, hogy mégis miért beszél többesszámban, amikor az összes tervem annyi volt, hogy az ágyamban döglök, és hiú ábrándokat gyártok egy olyan személyről, akire még csak gondolnom se szabadna.

Viszont, miközben barátnőm folyamatosan beszélt, és beszélt, önkéntelenül is visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor kifejezetten utáltam őt. Középiskola első osztályában volt szerencsém megismerni... ám a mai napig tisztán rémlik, hogy mennyire ellenszenves volt számomra. Túl hangos volt, túl barátságos, túl szőke, túl közkedvelt. Utólag beláttam, hogy ez mind csak féltékenység volt. Hiszen ki ne akarna jóba lenni mindenkivel? Ki ne akarná, hogy ne kelljen úgy járnia a suliban, hogy ne kelljen azon gondolkoznia, hogy vajon hányan súgnak össze valamit a háta mögött, majd röhögik ki érte? Perrie-nek nem volt szükséges ezen tépelődnie, hiszen az elsősöktől kezdve, egészen a felsőbb évesekig mindenkivel jóban volt, akivel meg nem, azt nem is ismerte. Valamiért mindenkivel megtalálta a közös hangot. Persze ez nem azt jelentette, hogy emiatt nem voltak utálói. Mert voltak, tekintve, hogy egykoron még én is az utálók táborát erősítettem.

Aztán valahogy beszélgetésbe elegyedtünk és kibontakozott a barátságunk. A barátságunk, mely az elején tele volt hullámvölgyekkel, kisebb-nagyobb megingásokkal, veszekedésekkel, majd kibékülésekkel, de itt vagyunk. Baráti kapcsolatunk talán erősebb, mint valaha, és lassan 21 évesen már nem is foglalkoztatnak az olyan gyerekes dolgok, miszerint neki több barátja van, mint nekem. Visszagondolva, fogom is rendesen a fejemet, hogy lehettem ekkora marha, hogy ezért utáltam valakit.

- Figyelsz te rám egyáltalán?

- Bocs, elismételnéd? Úgy értettem, hogy programUNK van - a többesszám jelzőjét hallhatóan megnyomtam a végén, felhívva a figyelmét, hogy elfelejtette ezt velem is megbeszélni.

- Igen, programunk - utánozva grimaszolt, majd legnagyobb sajnálatomra folytatta. - Zayn-nél lakik valami haverja most pár napig, mert nemrég szakítottak a barátnőjével. Arra gondoltunk, hogy bemutatnánk egymásnak titeket. Olyan régóta nem volt már senkid, talán jól kijönnétek.

- Pontosítok. Soha nem volt egyetlen normális kapcsolatom se, és ezt sürgősen verd ki a fejedből. Nem fogok elmenni egy vakrandira, csak azért, mert neked és Zayn-nek programotok volt, de közbejött a barátjának a látogatása. Biztosan nem. Esélytelen. Felejts el! - hevesen ráztam a fejemet.

Ez volt az egyetlen tulajdonság, amit az első pillanattól fogva utáltam benne. Mindenbe beleütötte az orrát. Tudom, hogy az esetek többségében csak segíteni szeretne, de általában a vakrandijai nem szoktak jól elsülni. Istenem! Két kezem kevés lenne, hogy megszámoljam hány sráchoz rángatott el, mondván, hogy: „Ő lesz az igaz!”. Persze ebből soha semmi nem lett, mert az összes általa bemutatott fiú vagy szörnyen sznob volt, vagy csak szörnyen unalmas. Ami meg még rosszabb, hogy esetenként ez a kettő együtt történt.

Szóval, elkerülve még egy ilyen esetet, inkább ezt passzoltam volna. Ám már akkor tudhattam volna, hogy Perrie ellen semmi esélyem. Ha ő egyszer eltervez valamit, akkor az úgy lesz. Még úgy is, ha a másik - jelen esetben én - foggal, körömmel harcol akaratosságával szemben.

Szóval makacsságom ide vagy oda, egy óra múlva már randira alkalmasan álltam a tükör előtt, és egy fáradt sóhajjal léptem ki a fürdőszobámból.

Nem volt nagy házam, éppen csak elfértem benne, de egy személynek pontosan elég volt. Rendelkeztem egy tágasnak aligha nevezhető nappalival, egy fürdővel, ahol igencsak szűkösen fért el, még egyetlen ember is. Aztán egy hálószobát is lehetett találni, amely talán pontosan akkora volt mint a nappali, így mindennek tökéletesen volt helye, még bőven sok is. Ezen kívül a nappaliból nyílt egy aprócska amerikai konyha, amely éppen arra volt elég, hogy néha összedobjak magamnak valami ehetőt. Mindössze csak ennyiből állt a hatodik emeleti kis lakásom, melyet már egy éve magaménak tudhatok.

- Pompásan festesz. Indulhatunk? - Perrie teljesen fellelkesedett, míg én olyan fejet vágtam, mint aki a kivégzésére készül. Úgy is éreztem magam.

- Van más választásom? - hiába húztam a számat, Perrie csak vigyorogva nemet intett a fejével, így kénytelen voltam követni őt az autójához, ami a ház előtt parkolt.

- Utálom, hogy magasan laksz.

- Bocs, nem mindenki engedhet meg magának egy luxus villát, valamelyik puccos környéken - védekezően felemeltem a kezemet, mire barátnőm csak a szemét forgatta és inkább beült a kocsiba.

Az úton leginkább csak a mellettünk elsuhanó nyüzsgő várost néztem.

Szerencsénkre - vagy számomra inkább szerencsétlenségemre - a házam közel helyezkedik el a belvároshoz, ám London forgalmas utcáin nem olyan könnyű eljutni egyik pontból a másikba, még akkor sem, ha gyalog 10 percre laksz. A forgalom borzalmas, és van, hogy gyalogolva előbb megteszel egy 5 kilométeres sávot, mint kocsival, vagy tömegközlekedéssel. Szinte ez az egyetlen dolog, melyet nem szeretek Londonban.

Fél óra múlva érkeztünk egy kisebb pub elé, amin már kívülről is érezhető volt, hogy ide nem a középosztály jár szórakozni, hanem inkább a felsőbb szintek gyülekező helye. És ez zavart. Eszméletlenül. Világ életemben híján voltam a pénznek. Amennyi kellett, annyi volt, de nem több. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy egy pár cipőt, vagy egy ruhát egyszer vegyek fel, aztán kidobjam, mert már volt rajtam. Középiskolás éveim elején ez kifejezetten idegesített, és utáltam az egész helyzetet, mert minden osztálytársamnak, vagy iskolatársamnak mindig a legújabb divatnak megfelelő holmijai voltak, míg én általában két szezont lehúztam egy ruhatárral, mert muszáj volt. Nem tehettem meg, hogy folyamatosan cserélgessen a ruháimat. Aztán hozzászoktam. Ettől függetlenül mindig kellemetlenül éreztem magam nálam sokkal tehetősebb emberekkel.

A hely előtt már távolról kiszúrtam Zayn-t, és a mellette álló srácot, akit egyből felismertem. Tekintetéből ítélve neki se volt sok kedve ehhez az estéhez. Egy jó pont neki.

- Sziasztok. Csodásan néztek ki - Zayn ránk mosolygott, és míg én elpirultam, addig ő Perrie szájára nyomott egy csókot.

Őszintén szólva kettejük kapcsolata mindig kételyeket ébresztett bennem. Majdnem két éves kapcsolatuk alatt egyszer sem hallottam Perrie-t Zayn-ről áradozni. Ha mégis, akkor úgy tűnt, mintha egy betanult szöveg lenne. Soha nem értettem, ám akárhányszor rákérdeztem, mindig azt mondta, hogy nem az a fajta, aki világgá kürtöli a szerelmét. És, ha nem ismerném 14 éves kora óta, akkor még el is hinném neki. Azonban tudom, hogy Perrie nem ilyen. Mielőtt híres lett, akárkivel volt, mindenki tudta, és egész nap azt hallgattam, hogy mennyire rendes, helyes, okos, jó fej és a többi. Míg Zayn kapcsán semmi. Néha elmondja, hogy mit csináltak, mit terveztek, de egyéb különleges dolgot nem mond. Én pedig nem kérdezek, ha akarja, úgyis elmondja. Talán pont ezért ennyire erős a barátságunk. Mindent tűrök, így Perrie kiélvezheti vezető pozícióját, míg én szorgosan követem a tanácsait, esetenként utasításait.

- Katie, bizonyára nem kell bemutatnom neked az „urat” - barátnőm a fiú felé bökött, akiről bár tudtam, hogy kicsoda, mégis illett volna, ha bemutatja nekem. Ám ezt egy szóval sem jegyeztem meg, csak bólintottam, egyetértve kijelentésével.

- Szuper. Ő itt Katie - fordult a szóban forgó „úr” felé, ezzel letudva a bemutatást.

A srác felém biccentett, de tőlem csak egy esetlen intésre futotta, ezért inkább barátnőmék után indultam, akik már a bejáratnál jártak.

- Sajnálom, hogy elrángattak. Hidd el, én se örülök neki - unottan beszélt, majd miután rájött, hogy mit mondott, egyből kijavította magát: - Félre ne érts, tényleg meseszép lány vagy, pont ahogy Zayn elmondta, de pár napja dobtak ki, nem is értem, miből gondolta Zayn, hogy egy randi majd jó ötlet lesz.

- Perrie évek óta zaklat a vakrandijaival. Mindig a szokásos duma: „Meg kell ismerned, hihetetlenül aranyos srác, illene hozzád!”. Aztán a randi első tíz percében kiderül, hogy teljesen unalmas az egész pasi - szememet forgattam, miközben hallottam, hogy a mellettem álló fiú felnevet.

- Van egy ötletem - szinte láttam, ahogy felvillant feje felett a villanykörte. - Járjunk a kedvükben, tegyünk úgy, mintha élveznénk az egész helyzetet, és talán abbahagyják a kerítőnő szerepet.

Elismerően biccentettem, mielőtt így válaszoltam:

- Ezennel cinkostársak vagyunk - vigyorogtam, miközben a kezemet nyújtottam felé, amit elfogadott és megrázott.