11. fejezet - Ez csak egy rossz álom...

Hali!:)
Tudom, hogy csak két napot csúsztam, de azt is sajnálom. Nem is kezdek el kifogásokat gyártani, mert felesleges lenne. 
Mellesleg ma voltam barátnőimmel megnézni a This Is Us-t és.... ááh. Egyszerűen nem tuok mit mondani. Imádtam. Röhögtem, mosolyogtam és a sírás küszöbén álltam (és ha nem egy moziba lettünk volna, akkor el is bőgtem volna magam). Best movie ever, bast band ever.:)
Kommenteket, pipákat hagyjatok! 
Jó olvasást! xx

Hozd vissza

Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy mondjon már valamit, de nem jött ki hang a torkomon.

- Sajnálom - ennyit értettem, utána pedig kétségbeesett zokogásban törtem ki.

Nem hittem el, hogy ez velem történik. Hogy egyik pillanatban még vidáman beszélgetve sütizünk az asztalnál, utána pedig a kórházban közlik velem, hogy az az ember, aki a világot jelentette számomra meghalt.

- Nem, ez nem történhetett meg. Ez csak egy rossz álom. Annak kell lennie - motyogtam magam elé.

Láttam mamán, hogy pont annyira megviselte az egész, mint engem, de próbált erős maradni, mint mindig. Üveges tekintettel meredt maga elé, majd felállt és egy szó nélkül távozott. Nem háborodtam fel, hogy itt hagyott, hiszen tudtam, hogy egyedül kell most lennie. Telefonom egyre erősödő csengőhangja zavarta meg a kórház csöndjét.

- Rony, hol vagy? - hallottam a vonal túlsó végéről Harry aggódó hangját.
- Értem tudnál jönni? - motyogtam erőtlenül a telefonba.
- Hol vagy? Azonnal érted megyek.

A kórház címét lediktálva sétáltam le a főbejárat elé, várva Harryre. Nem foglalkoztam a sok kíváncsi szempárral, leültem a padkára és újra zokogni kezdtem. Mi mást tehettem volna? Nézzem végig emelt fővel, ahogy a nagyapám meghal, csak azért, hogy erősnek tűnjek? Ugyan. A mai nap után az se érdekel, ha összetörök, vagy megnyílik alattam a föld. Annak örülnék most a legjobban. Nem reagáltam a külvilágra, így csak arra eszméltem, hogy Harry betesz a kocsiba és őrült tempóban hajt haza felé. Fogalmam sincs, hogy hogyan, vagy mikor, de már csak arra eszméltem, hogy a nappaliban ülök, míg a többiek beszélnek hozzám, de képtelen vagyok reagálni bármire is. Azt is csodálom, hogy Harrynek felvettem a telefont, vagy hogy egy értelmes mondatot össze tudtam rakni.

- Rony, könyörgöm mondj már valamit! - guggolt le elém apu.
- Vége - nyögtem ki fájdalmasan.
- Mi? Rony, minek van vége?
- Meghalt, az isten szerelmére is, a saját nagyapám, az az ember, akit világ életemben a legjobban szerettem. Nincs többé - üvöltöttem velük, bár tudtam, hogy nem az ő hibájuk.

Mindenki lefagyva nézett rám, míg én nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy ne érezzek többé. Térdeimet átkarolva hajtottam le a fejemet, ezzel próbálva összetartani magam, mielőtt még teljesen szétesek, de nem sokat használt. Fejemben lepergett az összes emlékem vele. Az esőben futkározás, a buta kis viccek, minden. Nem tudtam felfogni, hogy itt hagyott. Mindenki jobbnak látta, ha most magamra hagynak, csupán csak Harry erősködött, hogy velem marad. Erőm se volt tiltakozni, így hagytam, hogy bevigyen a szobájába, majd az ágyába fektetve rám húzza a takarót, és befekszik mellém. Fejemet mellkasára hajtva kapaszkodtam belé, mintha ezzel bármit meg tudtam volna oldani. Aztán szépen, lassan álomba sírtam magam.

*

Álmomban újra és újra lejátszódtak a mai napnak az eseményei, így szinte 10 percenként felriadtam. Hajnali négy múlott pár perce, amikor még mindig nem tudtam és nem mertem vissza aludni. Kikászálódtam Harry karjai közül, hogy ne ébresszem fel a folyamatos mocorgásommal és elindultam megkeresni a táskámat. Már az egész házat körbe jártam, mire a nappaliban ráleltem végre. Ezüst dobozos Marlborot kivéve belőle megindultam a teraszra. Jelenleg ezt találtam az egyetlen megoldásnak, ami egy kicsit is csökkentheti a bennem felgyülemlett stresszt és fájdalmat. Képtelen vagyok megemészteni, hogy itt hagyott. Nem hagyhatott itt... ez csak egy bugyuta vicc, vagy csak egy rossz álom. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal küszködtem, miközben egy kiadós bőgés határán álltam. A tegnapi gondolataimmal ellentétben most erős akartam maradni. Úgy akarok emlékezni rá, hogy egy erős férfi volt, aki mindennél jobban szeretett engem és mindig azon volt, hogy valahogy mosolyt csaljon az arcomra, és nem úgy, hogy törötten, kiszolgáltatottan és gyengén fekszik a kórházi ágyon. Ki kell zárnom a rossz dolgokat, és a jókra emlékeznem, csak így tudok továbblépni, csak így tudom elfogadni, hogy nincs többé velem. Erősnek kell lennem, hiszen a papa se akarna ilyen állapotban látni, már csak az ő kedvéért is emelet fővel fogom kibírni az élet nehézségeit. Igen, ez lesz a legjobb. Egy utolsót szívtam a ki tudja hányadik szál Marlboroba, aztán elnyomtam a csikket. A nappali kanapéján elhelyezkedve próbáltam álomra hajtani a fejemet, de ez teljességgel lehetetlennek bizonyult.

*

A nappaliban ülve bámultam a többiek különféle pillantásait. Senki nem szólt egy szót se, senki nem sajnálkozott, vagy nyilvánított részvétet, esetleg faggatott a lelkiállapotomról, amiért szörnyen hálás voltam, hiszen nem volt szükségem szánalomra, csupán olyan emberekre, akik mellettem állnak és elterelik a figyelmemet, mondjuk a többiekről ez jelenleg nem volt elmondható. Nem tudták, hogy mit mondhatnának, vagy csinálhatnának, gondolom nem akartak tapintatlanok lenni, de a lényeg, hogy ezt a tehetetlen állapotot hamar meguntam és egy halvány mosollyal beszélgetést kezdeményeztem.

- Van mára valami program ötletetek? - néztem végig rajtuk mosolyogva.

Megdöbbenten figyeltek, és szerintem nem akartak hinni a szemüknek. Louis ocsúdott fel a legelőször.

- Eleanor ellátogat ma hozzánk, szóval semmi extrát nem terveztünk - a lány neve hallatán a srác szeme egyből felcsillant.
- Végre megismerhetem, ha már múltkor úgy sem tudtunk találkozni. Mikor jön? - faggattam izgatottan, mint egy ötéves kislány, akinek cukrot ígértek.
- Ami azt illeti, most már bármikor betoppanhat.
Igaza volt Louisnak, hiszen a lány alig pár percen belül meg is érkezett. Hatalmas mosollyal az arcomon üdvözöltem és mutatkoztam be neki.
- Annyira örülök, hogy végre megismerhetlek - ölelt meg, amin kicsit megilletődtem, aztán viszonoztam ölelését. - Jaj, bocsánat, hogy ilyen udvariatlan vagyok, én még be se mutatkoztam. Eleanor Calder vagyok, Louis barátnője - tűnt fel az arcán egy ezer wattos mosoly.

Eleanor igazán kedves lány, és nem mellesleg állandóan pörög. Két percig nem bírt csendben maradni, maximum, akkor, amikor valaki éppen beszélt. Azonnal megtaláltuk a közös hangot, és úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást, amin meg is lepődtem, hiszen nem sok embert engedek ennyire közel magamhoz, a megismerkedésünk első napján. A napom egészen addig boldogan telt, amíg meg nem csörrent a telefonom. Mama hívott, hogy értesítsen a temetés dátumáról, ami három nap múlva esedékes. Újonnan szerzett információm megosztása után akaratlanul is megfagyasztottam a szoba levegőjét, és minden felől sajnálkozó tekinteteket láttam magam előtt. Eleanor pedig könnyes szemekkel borult a nyakamba, miután Louis elmesélte neki az egész történetet. Meglepődtem a hirtelen jött szeretetén, de immár én is bekönnyesedett szemekkel öleltem meg. Olyan erősen kapaszkodtam belé, amennyire csak tudtam, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy hiába minden tervem, egyszerűen széthullok. Aztán észbe kaptam és bocsánatot kérve engedtem el Eleanort, majd letelepedtem Harry és Hanna közé. A mellettem ülő fiú magához húzva nyomott egy puszit a hajamba, miközben a velem szembe ülő Zayn egy lesajnáló pillantást vetett rám, majd újra a telefonját bújta. Jelenleg semmi nem érdekelt. Hogy is kelhetett volna versenybe a Zayn iránt érzett a szerelmem, a papa halála miatti hatalmas szomorúsággal? Hát sehogy. Tudomást nem véve Zayn, nem éppen kedves pillantásairól folytam bele a többiek között zajló beszélgetésbe, és legközelebb már csak akkor szakadtam ki belőle, amikor megszólalt a csengő. Összeráncolt szemöldökkel indultam el az ajtó felé, és azt kinyitva egy gyönyörű, szőkés hajú, erős sminkű lánnyal találtam szembe magam. Valahonnan ismerős volt, de nem ugrott be.

- Um, szia. Zaynhez jöttem - mosolyodott el halványan. Hát persze! Ő Zayn barátnője, azért volt ilyen ismerős. - A barátnője vagyok, Perrie Edwards.
- Gyere beljebb - invitáltam be. - Mellesleg Rony, Zayn volt barátnője - húztam kínos vigyorra a számat.
- Igen, hallottam már rólad - nevetett fel aranyosan. Ezek szerint nem akar megölni, mert egy légtérben tartózkodom a barátjával. Szuper.

Még egy pár percig az előszobában beszélgettünk és sajnos rá kellett jönnöm, hogy Perrie nem csak szép, de kedves és aranyos lány is. Tökéletesen Zaynhez való. A mosolyát egy pillanatra sem lehetett levakarni, sőt érdeklődve hallgatta, ahogy a Zaynről és a kapcsolatomról feltett kérdéseire válaszolok. Azt kívántam bár elnyelne a föld. Egy hete a pasijával csókolóztam, most pedig úgy beszélgetek vele, mint a régi barátnők. Ezt a kissé zavaró tényezőt figyelmen kívül hagyva invitáltam beljebb. Egy percet sem habozott, azonnal barátjához futott és köszönésképpen egy csókban és ölelésben részesítette. Kicsit fájó szívvel néztem rájuk, egy igencsak hamis mosollyal. Ugyan, kit akarok becsapni! Perrie bármennyire is lopta be magát a szívembe már az első pillanatban, most azt kívántam, hogy bárcsak soha ne ismerte volt meg Zaynt. Az érzés, amikor látod, hogy a szerelmed csókban forr össze a barátnőjével... leírhatatlanul rossz. Mintha ezernyi kést forgatnának a szívedben, vagy talán még rosszabb is.

*

A tegnapi nap gyorsan, számomra igencsak fájdalmasan, de eltelt. Talán tíz óra is elmúlhatott, amikor El és Perrie is jobbnak látták, ha hazafelé indulnak. Louis azonnal felajánlotta, hogy elviszi barátnőjét, amit El ezer örömmel fogadott el. Ezután a srác nem is jött haza, több információm pedig nincs róluk, és ez jobb is így. Perrie már nem volt ennyire szerencsés. Zayn még csak egy kis utalást se ejtett, hogy haza vinné, így ő taxizni kényszerült.

A többiek olyan szinten elterelték a figyelmemet mindenről, hogy az is kiment a fejemből, hogy fel kell hívnom anyámat. A saját apja halt meg, akármennyire is ramaty a kapcsolatunk, egy telefon hívást megérdemel, hiszen nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a mama felhívta. Nagyot sóhajtva kerestem ki a névjegyzékből anyu számát, majd a számra nyomva hívtam is. Miután meghallottam a jól ismert női hangot egyből beszélni kezdtem. Elmondtam mindent, a kórházban történtektől egészen a temetésig. Egy kisebb, de mégis kínos csend állt be a telefonba, majd anya szipogva elköszönt. Kellemetlennek éreztem az egészet. Az egész beszélgetést, az egész kapcsolatomat anyával. Tudom, hogy két év az hosszú idő, de még talán rendbe tudom hozni a kapcsolatunkat. Ez lenne minden vágyam. Eddig mondhatni megvoltam nélküle, hiszen non-stop valamerre csavarogtam, szinte soha nem találkoztam vele, ha véletlenül mégis összefutottunk, egy-két heves szóváltáson kívül nem elegyedtünk nagyon beszédbe. De most... szörnyen hiányzik. Hiányoznak azok a napok, amikor még örömmel jártam haza, mert tudtam, hogy ő vár otthon. Vár egy anya, akinek mindent, de tényleg mindent elmondhattam. Aztán tönkretettem.

- Anyukád ide utazik a temetésre? - szakított ki gondolataimból egy rekedtes, mély hang, amit Harryhez tudtam kötni.

Egy aprót bólintottam, miközben Hanna szinte beesett a szoba ajtón.

- Rony, ma este lesz a koncert.
- Igen, tudom - néztem rá értetlenül, hiszen nem felejtettem el.
És ez tudod, mit jelent? - vigyorgott, mint egy őrült, én pedig kezdtem félni tőle. Arcomat látva inkább felvázolta a tervét. - Lehetetlen alak vagy - legyintett lemondóan. - Ez azt jelenti, hogy ruhát választunk, hajat és sminket csinálunk.
- Oh, hátrébb az agarakkal. Nem fogok kiöltözni, nem fogok sminkelni, és a hajamat is békén hagyod - ráztam meg automatikusan a fejem tiltakozásképpen.

Hanna morogva fogadta el a tényt, miszerint nem használhat sminkes, illetve fodrászbábunak, sőt fel se öltöztethet. Motyogott valamit magának, majd szinte bebújt a szekrénybe, hogy magának ruhát választhasson. Mikor megtalálta a tökéletesnek vélt ruhát eltűnt a fürdőben. Személy szerint nem foglalkoztam sokat a ruha kérdéssel. Előkerestem a nem régen vásárolt ruhák közül az egyiket, majd a nem rég vásárolt telefontokot, amit azonnal le is cseréltem. Hanna is kikászálódott végül a fürdőből, ezért végre én is lezuhanyozhattam, majd a ruhákkal együtt egy cipellőt is magamra kapva készen voltam. Hanna még nagyban sminkelte magát, miközben újonnan szerzett ruháját próbálta nem az első pillanatban összekenni. Jobbnak láttam, ha nem zavarom, ezért barátnőm elkészültéig csatlakoztam a nappaliban ténykedő fiúkhoz.

- Csinos vagy - dicsért meg mosolyogva Liam, mire a többiek is rám kapták a tekintetüket.

Egyetértően bólogatni kezdtek, amitől a mosolyom csak még hatalmasabb lett.

- Valakit megkérhetnék, hogy vigyen el minket? - néztem rájuk angyali mosollyal.
- Veronica, miért nem teszed le a jogsit? Akkor nem kéne furikázni téged, vagy éppen nem kéne tömegközlekedéssel, esetleg gyalog járnod - „oktatott ki” nevetve Harry.
- Harold, csak úgy halkan megsúgom, hogy van jogosítványom - forgattam unottan a szemeimet.
- Akkor vidd el az én kocsimat - nyújtotta felém a farmerja hátsó zsebéből előhalászott kulcsát.
És ha összetöröm? - vettem ki a kulcsot a kezéből mosolyogva. - Nyugi, nem fogom. Tudok vezetni - nyugtattam meg Harryt, bár elnéztem volna még egy darabig az ijedt arckifejezését.

A fiú motyogott valamit, amit nem értettem, majd Hanna is megérkezett így indulhattunk is. Amikor kiléptünk akkor jöttem rá, hogy éppen álmaim kocsiját fogom vezetni. Egy Range Rover.

- Istenem - néztem epekedve a kocsira, mire barátnőm unottan vállba lökött.

*

Hihetetlenül élveztem a koncertet. Teljesen más, mint, amikor hangszórón és laptopon nézel, illetve hallgatsz egy koncertfelvételt, vagy egy dalt. Amikor ott vagy, annak teljesen más hangulata van. A sok körülötted sikoltozó ember, az érzés, amikor szinte összetaposnak, de te akkor is a legelső sorba akarsz furakodni. Aztán ott van egy kellemetlen érzés is, bár ezt Hanna nem tapasztalhatta. Tini lányok százainak a dühös tekintete rám nézve, mert szerintük elloptam a férjüket. Ám még ez se zavart, csak élveztem a koncertet. Miután vége lett volt alkalmunk pár szót váltani Taylorral, illetve közös fényképet készíteni vele. Gondolom olvashatta a pletykákat, mert amint sorra kerültünk egyből felismert. Egyetlen rossz szót sem szólt, nem rendezett féltékenységi jelenetet, csak egy teljesen őszinte mosollyal beszélgetést kedvezményezett. A képet, aláírást, na meg persze a felejthetetlen élményt megköszönve indultunk haza. A röpke fél órás út alatt Hannával mindent kitárgyaltunk. Útközben elhajtottam egy tetkó szalon mellett, ami még nyitva volt, így gondolkodás nélkül kanyarodtam vissza abba az irányba és parkoltam le a szalon előtt. Hanna összeráncolt szemöldökkel figyelt, de azért követett. A tetkós srácnak röviden elmagyaráztam, hogy mit szeretnék magamra varratni és, hogy hova. Csupán egyetlen egy szó. Egyetlen egy olyan szó, amit soha nem fogok megbánni. Úgy éreztem, meg kell csináltatnom. Muszáj. Ezért nyivákolás, és siránkozás nélkül végigültem az egészet, amíg kész nem lett a bal mellem felett lévő „Grandpa” felirat. Könnyekkel küszködve néztem a gyönyörű írással írt szót. Vagy ezerszer megköszönve fizettem ki, és indultunk is haza.

- Veronica, most már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vagy normális. Néha frászt kapok a spontán ötleteidtől. Mégis mikor jutott ez eszedbe? - nézett rám hitetlenkedve Hanna.
- Fél órája - vontam vállat, majd a kocsi leállítása után kiszálltam.

A fekete kocsi bezárását követően a zárral bajlódtam, végül azt is sikerült kinyitnom, így már véglegesen is hazaértünk. A fiúk még mindig ott ültek, ahol legutoljára láttuk őket, azzal a különbséggel, hogy most már Louis is megtisztelt minket a jelenlétével. Persze közelebb érve hozzájuk egyből feltűnt nekik, hogy a tetovált rész le van ragasztva, így el kellett mesélnem, mi történt és mikor. Egészen addig azt hitték, hogy szívatom őket, amíg le nem szedtem a kötést róla és meg nem mutattam nekik a feliratot.

- Fájt? - faggatott Harry.
- Pont annyira, mint a többi - vontam meg a vállam nem törődően.
- Többi? - lepődött meg Niall is. - Hol? Az nem lehet, hogy még nem láttuk - rázta a fejét a szőkeség.
- Csak te nem láttad Niall - oktatta ki Harry. - A csípőjén is van egy felirat - informálta az ír fiút.
- Harryn kívül ez feltűnt másnak is? - vigyorodott el kajánul Louis, mire az említettől csak egy fejbe vágást kapott, tőlem pedig egy grimaszt.

Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy hogyan került a csípőmre az egyik kedvenc előadómtól származó idézet.

- Rony miért vigyorog annyira? - kérdezte Niall barátnőmet, miközben rám mutatott.
- Ha jól sejtem akkor éppen visszagondolt a tetkó felkerülésének éjszakájára - csóválta a fejét Hanna vigyorogva.

Ő is tudja. Hogy ne tudná? Ugyanúgy ő volt velem. A többiek szinte megpukkadtak a kíváncsiságtól. Még egy ideig húztam az agyukat aztán belekezdtem.

- Nem olyan régi, még fél éves sincs az a tetoválás. Egy Justin Bieber számból található egy sor a csípőmön. Finoman fogalmazva se tudtuk már, hogy hol vagyunk, azt meg főleg nem, hogy miért. Részemről az este teljesen kiesett, így nem értettem, hogy miért ébredtem egy tetoválással a csípőmön - ráztam meg a fejem hitetlenkedve.
- Ronynak támadt egy elvetemült ötlete, hogy ő tetkót akar. Miért ne? Az ő teste, azt csinál vele, amit csak akar, ráadásul nem voltam olyan állapotban, hogy lebeszéljem róla, így én fogtam a kezét, miközben a srác tetoválta azt az egyetlen sort - fejezte be barátnőm.
- Melyik szám? Melyik sor? - csillantak fel Niall szemei.
- You can't fly unless you let yourself fall.

Még egy darabig a tetoválások voltak a téma, aztán a többiek kérdezősködtek a koncertről, végül elvonultam aludni, hiszen másra sem vágytam, mint egy kiadós alvásra.

Tizenkettedik rész: 2013. 09. 10.