9. fejezet - Neked igazán bejött az élet

Hali!:)
Meg is hoztam a kilencedik részt. A napokban eléggé letört voltam, már az is felmerült bennem, hogy nem írom tovább, vagy szünetet tartok, mert teljesen a padlón voltam. Aztán kilábaltam ebből a problémából is, így újult erővel gyártom a fejezeteket. A 16. részig előre meg van írva, így legalább szeptember végéig biztos, hogy tudom folyamatosan hozni a friss fejezeteket, de utána nem tudom, milyen rendszerességgel lesz új. Na, nem feltétlenül a tanulás miatt, hiszen minden fogadalmam ellenére soha nem tanulok, vagy nem eleget, inkább csak anyutól fog függeni a dolog, hogy mennyi korlátozást kapok az esetleges rossz jegyeim miatt. De mindegy is. Ez még arrébb van. Nem is húzom tovább. Pipálni és kommentelni ér. 
Ui.: Köszönöm szépen az ÖT feliratkozót!:)
Jó olvasást! xx

Shut up and kiss me

Volt egy gyenge sejtésem, hogy miért jött Niall, és ez pár pillanattal később be is igazolódott.

- Oh, bocs, nem akartam, csak így rád törni, csak a segítségedet szerettem volna kérni -  fordította el a fejét szégyenlősen, mire felnevettem.
- Egy pillanat és visszajövök - mondtam, aztán el is tűnten, majd később az alvópólómban léptem ki a fürdő ajtón és ültem le a sráccal szemben. - Szóval, miben lehetek segítségedre?
- Elszeretném hívni Hannát randizni, de nem merem. Ő annyira más. Nagyszájú, szókimondó, egyáltalán nem szégyenlős vagy visszahúzódó, teljes ellentéte azoknak a lányoknak, akik eddig egy kicsit is tetszettek - édes vallomására felnevettem. Ő teljesen az a fiú, aki Hanna mellé kell.
- Niall, ne legyél nyuszi. Nyomás, és hívd el randizni. Nincs veszteni valód - tessékeltem ki a szobából mosolyogva.

Niall egy utolsó ijedt pillantás kíséretében végül távozott, így magamra maradtam. Laptopomat előhalászva nyitottam meg a különféle közösségiket. A sok „rajongó” üzenetén már kínomban csak röhögni tudtam. Nem értettem, hogy miért jó az nekik ha utálkoznak. De ha ettől jobban alszanak, akkor egészségükre. Én csak nevetni tudok rajtuk. Miközben ezen törtem az agyam felugrott fb-n egy kis chat ablak. Mosolyogva válaszoltam otthoni barátunk kérdésére a hollétünk felől. Nem sokáig beszélhettünk, ugyanis éppen bandázni indultak, de nagyjából felvázolta az elmúlt napok történéseit, aztán le is lépett.

- Tőled zeng ez az egész rohadt ház - rontott be idegesen Zayn, mire abbahagytam az éneklést, de a zene még mindig üvöltött. - Megtennéd, hogy kikapcsolod? - kérdezte már valamivel kedvesebben, de én csak vigyorogva, nemlegesen megráztam a fejem és folytattam az éppen aktuális szám éneklését.

Hatalmas vigyorral az arcomon énekeltem végig a refrént, ám akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Épphogy abbahagytam az éneklést Zayn ajkait az enyémekre nyomta. Először csak lefagyva és értetlenül meredtem magam elé, aztán szemeimet lecsukva csókoltam vissza, majd engedtem utat nyelvének. Tisztában voltam vele, hogy ez egy cseppet sem helyes, de abban a pillanatban nem érdekelt, ott, akkor nem számított semmi. Túl sokáig vártam erre a csókra, ahhoz, hogy most ellenálljak, így hát hajába túrva még közelebb húztam magamhoz, már amennyire ez lehetséges volt.

- Rony... - nyitott be valaki, de látványukra lefagyott és mondandója félbe maradt.

A hangra kb fél másodperc alatt szétrebbentünk Zaynnel és az ajtóban álló valakire néztünk, aki nem más volt, mint Harry. Oh, istenem! Amikor Harry szemébe néztem és megláttam benne azt a hihetetlen mértékű csalódottságot, ami mellett megcsillant a lenézés halvány kis sugara is szégyenemben legszívesebben elsüllyedtem volna. Nem vagyok Harry barátnője, mégis úgy éreztem magam, mintha éppen megcsaltam volna, és ő erre rájött volna. Édes istenem, idejét sem tudom, hogy mikor szégyelltem magam ennyire utoljára. Csak lesajnálóan végig nézett rajtunk aztán eltűnt. Csak lefagyva álltam a szoba közepén, miközben a szemem egyre inkább csillogott a könnyektől.

- Ezt jól elcsesztük - szólaltam meg egy kis idő múlva, Zayn pedig csak bólintott. - De amúgy is... ez mire volt jó? Minek csókoltál meg?
- Nem nagyon ellenkeztél.
- Itt most nem is arról van szó, hogy ellenkeztem-e, hanem arról, hogy miért csókoltál meg? - kérdeztem, most már hangosabban.
- Nem tudom, oké? Nem tudom! - akadt ki Zayn, majd ő is ott hagyott.
- Hát ez szuper! - motyogtam már csak magam dühösen.

Szemeimet égették a könnyek és a pár perccel ezelőtti jókedvem eltűnt. Beszélni akartam Harryvel. Félelmeimet legyőzve kopogtattam be az ajtaján. Nem válaszolt, nem nyitott ajtót, úgyhogy még egyszer kopogtam. Semmi reakció. A kilincset lenyomva léptem be a szobába, ahol az ágyon Harry ült, térdére könyökölve, miközben fejét a tenyerébe hajtotta. Óvatosan elé lépkedtem és kezeit elvettem arca elől. Szemeiben könnyeket véltem felfedezni, amitől egy pillanatra megrettentem. Ez miattam lenne?

*Harry szemszöge*

- Sajnálom Harry - motyogta lesütött szemekkel.

Nem volt jogom haragudni rá, hiszen nem a barátnőm. Oh, pedig semmi másra nem vágyom jobban, mint arra, hogy Ronyt a barátnőmnek hívhassam. Rony halkan szipogott előttem, a tekintetemet kutatva, valamiféle válaszra várva. Ahogy előttem állt, olyan törékeny, és kiszolgáltatott látványt nyújtott, hogy nem voltam képes haragudni rá. Bármennyire is próbáltam, nem ment. Szorosan magamhoz öleltem, és ölelésemet azonnal viszonozta. Kezeit a nyakam köré fonta és fejét a nyakamba fúrta. Lélegzetvételeit éreztem nyakamon, amitől jóleső bizsergés járta át az egész testem és kirázott a hideg. Reakciómat észrevéve halkan felkuncogott, mire helyzetünkön fordítva az ágyra löktem és két kezemmel támaszkodtam fölötte, majd csikizni kezdtem.

- Ne... Harry, kérlek... hagyd abba! - könyörgött akadozva a nevetéstől.

Szemeibe a csillogás visszatér, ahogy a mosoly is az arcára. Gyönyörű látványt nyújtott, ahogy édesen nevetett alattam, miközben könyörgött, hogy hagyjam abba a csikizést. Kérésének eleget téve abbahagytam, ám kezeimet feje fölött támasztottam és egy apró puszit nyomtam a nyakára, amitől megint csak felkuncogott. Egy gyors csókot nyomtam a szájára és már le is szálltam róla.

- Holnap után elutazunk - avattam be, bár lehet, hogy ő már tudott róla, pontosabban az arcán kiülő zavar nem ezt mutatta. - Lesz egy kisebb turnénk néhány amerikai városban, de csak egy hét lesz az egész.

Nem szólalt meg, egy árva szó se hagyta el a száját, csupán az arcára kiülő érzelmekből tudtam, hogy szomorú amiatt, hogy egy időre egyedül hagyjuk. Legszívesebben magammal vinném, és soha többet nem hagynám magára, nem engedném, hogy szomorú legyen, de nem tehetem. Egyrészt, mert erről már beszéltünk Paullal, de hajthatatlan, és állítása szerint Ronynak most a saját karrierjét kell intéznie, minden más tényező másodlagos. Másrészt viszont nem vagyok tisztába az ő érzéseivel irántam. Nem vagyok számára közömbös, ez az egy amiben teljesen biztos vagyok, arról viszont fogalmam sincs, hogy ezek az érzések mennyire komolyak, vagy éppen mennyire nem. Szeretném azt hinni, hogy teljesen viszonzottak az érzéseim, de felesleges lenne ezzel hitegetnem magam. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy azok az érzelmek, amelyeket Zayn iránt táplál kimagasodnak azok mellett, melyeket irántam. Emiatt a gondolatmenet miatt, akaratlanul is eszembe jutott a csókjuk. Amikor megláttam őket úgy éreztem, hogy egy tőrt forgatnak a szívemben, és mindemellett hihetetlenül dühös voltam Zaynre. Azért, mert bár fogalma sincs Rony érzéseiről játszik vele.

- Harry, hahó. Itt vagy? - legyezett szemem előtt Rony, gondolom már egy jó ideje, mire ránéztem. - Na végre - fújtatott unottan. - Csak el akartam köszönni, mivel holnap korán kelek - húzta a száját.
- Tudtommal Dannel csak háromkor találkozol - néztem rá értetlenül, hiszen nem tudtam semmilyen másfajta programjáról.
- Az lehet, de nem rég hívott Caroline, hogy holnapra tegyem szabaddá magam, mert ő mindenáron elrángat engem és Hannát vásárolni. Mindezt délelőtt kell megtenni, mert délután valami szörnyen fontos programja van - forgatta a szemeit, amin felnevettem. - Szóval, megyek is. Jó éjt, Harry - nyomott puszit az arcomra és mosolyogva elhagyta a szobát.

Hosszú perceken keresztül néztem a már bezárult ajtót, amelyen át Rony elhagyta a szobát. Vajon mikor estem bele ennyire? Tagadhatatlan, hogy az első pillanatban megtetszett, hiszen kinek ne tetszene? Aztán olyan gyorsan történt minden, és itt vagyok. Fülig szerelmesen, egy olyan lányba, aki az egyik bandatársamért van oda, aki nem mellesleg az egyik legjobb barátom. Az élet nem habostorta, ez már biztos. Örültem volna, ha Rony a holnapi napját itthon tölti, velünk együtt. Ah, kinek akarok hazudni? Azt szerettem volna, ha velem lett volna egész nap, de mint mindig most is keresztül húzták a számításaimat. Délelőtt bevásárló körút, és tapasztalatból tudom, hogy a lányoknak ez általában nem két perc, bár Rony már nem egyszer bebizonyította, hogy egy kicsit sem olyan, mint a többi lány. Aztán, ha hazaér, akkor rohan is gondolom, hogy a menedzserével találkozzon, ha egyáltalán hazajön... utána pedig ötletem sincs, hogy mikor ér haza, így csak reménykedni tudok, hogy legalább egy pár órát tudok vele kettesben tölteni, mielőtt elutaznánk. Jó, nem hónapokról van szó, csupán egy hét, de akkor is. És amúgy is... nagyon idegesít Rony menedzsere. Kínosan elmosolyodtam és rájöttem, hogy nem lehetek féltékeny minden Ronyval szembe jövő srácra, már csak azért sem, mert nincs jogom féltékenynek lenni.

*Rony szemszöge*

Vegyes érzések kavarogtak bennem, ahogy az erkélyen ülve a cigimet szívtam. Fogalmam sincs, hogy Zayn miért csókolt meg, arról meg végképp nincs, hogy Harrynek mennyire lehetnek komolyan az érzései irántam, ha ennyire letört volt a csók miatt. Ami még inkább aggaszt, hogy én mit érzek? És egyáltalán ki iránt? A cigicsikket elnyomva lépkedtem a szobánk felé és azonnal ágyba is bújtam. Csak abban tudtam reménykedni, hogy a vásárlás és a Dannel való találkozás valamennyire eltereli majd a figyelmemet.

*

Fáradtan, zacskók tömegével telepedtünk le egy Starbucks eldugott kis sarkába. A plázában fellelhető összes boltot végig jártuk, és drága barátnőim szerintem a női részlegen található ruhák felét rám aggatták. Amikor viszont elnéztem a pólókhoz és a nadrágokhoz, azonnal visszaráncigáltak a szoknyás részlegre, miszerint ma csak azt vehetek. Vállat rántva rájuk hagytam, és türelmesen felpróbálgattam az összes általuk kiválasztott ruhát. Az utolsó üzletnél viszont elszakadt a cérna, és nem voltam hajlandó több ruhát megpróbálni, így a kávézás mellett döntöttünk. Ennek ellenére, viszont imádtam a délelőtt és a kora délután minden egyes percét. Abigail, Car és Hanna nagyon jól kijönnek egymással, aminek hihetetlenül örülök. Éppen a tegnapi nap történéseit ecseteltem a három lánynak, amikor a pincérnő végre kihozta a rendelést. Pincérnő, a fenéket, még nálunk is fiatalabb lehetett, gondolom nyári munka. Egy másodperc alatt felfogta, hogy ki is vagyok és azonnal kérdezgetni kezdett a srácokról aztán kért velem egy közös fényképet. Mosolyogva válaszolgattam azokra a kérdésekre, amelyek nem a fiúk magánéletével, vagy éppen az enyémmel kapcsolatosak. Furcsálltam, hogy kért tőlem képet, de gondoltam miért ne? Nem halok bele. Ezer wattos mosollyal az arcán köszönte meg, majd távozott is. Mind a három lány értetlenül figyelte a jelenetet és valamiféle magyarázatot vártak, de csak a vállamat húzogattam. Én se tudtam megmagyarázni.

- Egyszerre két fiú? Egy dögös menedzser? Veronica, neked igazán bejött az élet - veregetett hátba Abigail.

Csak a szememet forgattam kijelentésén, majd szörnyülködve láttam, hogy elfogok késni. Sietve elköszöntem barátnőimtől, majd Hannának lepasszoltam a csomagjaimat, mivel felajánlotta, hogy hazaviszi. Egy ölelés, két puszi után sietősen távoztam. London összes közlekedési eszközét használatba véve próbáltam eljutni időben a megbeszélt helyre. Eszem ágában sem volt taxizni, így maradtak a tömegközlekedési eszközök. Negyed négyre estem be a kis kávézóba, ahol tegnap voltunk és tekintetemmel Dant kerestem, akit egyből meg is találtam. Az egyik ablak melletti asztalnál ült, miközben mosolyogva intett felém.

- Bocs a késésért - huppantam le a székre levegőért kapkodva, majd kértem egy kávét. - Szóval, elhoztam az eddig megírt dalszövegeimet. Vannak régiek, de van, ami mostanában íródott - halásztam ki a táskámból a füzetet, amibe a szövegeket írom.

Kifejezéstelen arccal olvasta a dalszövegeket, én pedig kezdtem egyre jobban beparázni, hogy nem tetszik neki, aztán végre megszólalt.

- Kifejezetten tetszenek. Ahogy reméltem is, nem az összes nyálas és romantikus, hanem vannak olyanok is, amelyek egy gyorsabb ritmussal slágergyanúsnak tűnnek, viszont vannak, amik igazán érzelmesek. Tetszik, hogy nem semmit mondó a szövegük, de mégsem eret vágok, annyira depressziós. Tökéletes - bólintott mosolyogva, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. - Egyébként tegnap említetted, hogy saját tapasztalatok alapján írod a számokat. Így gondolom, hogy minden szám mögött áll egy személy is, nem igaz?
- A legtöbb szám mögött egy ember áll, ám vannak olyanok, amik nem igazán köthetők senkihez.
- Szabad megkérdeznem, hogy ki ez a fiú? Mert minden bizonnyal, nem írnál szerelmes dalt egy lányról - mosolyodott el.
Um... a srác, aki a dalok nagy részét ihlette már két éve nem része az életemnek. Pontosabban jelenleg újra része, csak nem azt a szerepet tölti be, amit régen - kerteltem, hiszen jelenleg még nem állt szándékomban kiteregetni a múltam Dannek.
- Értem. Harryvel mennyire komoly ez köztetek? - oké, kezdem úgy érezni magam, mintha vallatáson lennék.
- Nem tudom - nevettem fel kínosan. - Egyenlőre behatárolni se tudom, hogy mi ez közöttünk.

Ezek után a magánéletem további része is kibeszélésre került, én pedig próbáltam minél ködösebben válaszolni a fel tett kérdésekre. Hat óra felé járhatott, amikor Dan felajánlotta, hogy haza visz. Sűrű köszönetnyilvánítás után pattantam be a kocsijába. Az út hazafelé alig fél óra volt, de ez alatt megbeszéltük a fontosabb dolgokat, mint például egy fotózás, a stúdiózás és az ezekkel járó dolgok. Hirtelen soknak tűnt, és nem akartam mást, csak gondtalanul üldögélni a medence szélén és azon gondolkozni, hogy mit kezdjek magammal, hiszen ez a sok rám zúduló dolog kicsit aggasztónak tűnt, én pedig bepánikoltam. Dan vicces kedvében volt, így azzal „nyugtatott”, hogy minél híresebb leszek ez annál nehezebb lesz, de egy idő után megszokom. Hát kösz Dan, most erre volt szükségem... Nagyjából tizedszerre is megköszönve a fuvart szálltam ki a kocsiból. Fáradtan próbáltam megtalálni a megfelelő kulcsot az ajtóhoz, amit zárva találtam. A házba belépve csend fogadott. Gondolom a fiúk elmentek valamerre, Hannával együtt. Pedig mennyire szerettem volna most valakit magam mellett tudni, valakivel megbeszélni, hogy mennyire megijedtem a rám váró kötelességektől, és csak úgy mindenről. Elveszettnek és kétségbeesettnek éreztem magam, és még egyedül is voltam, ami csak tetőzte mindezt. Alapjáraton egy vidám lány vagyok, de nekem is vannak perceim, óráim, rosszabb esetben még napjaim is, amikor magamba zuhanok. Most sem szándékoztam mást tenni, csak hagytam, hogy a kétségbeesés magával ragadjon és a mélybe rántson. James Arthur Impossible számával indítottam, aztán azt követték a szomorúbbnál szomorúbb számok. Okos vagy Rony, tedd padlóra magad. Képzeletben adtam egy pacsit magamnak, aztán pedig jól nyakon vágtam magam. Fejemet megrázva hessegettem el őrült gondolataimat. Végig gondoltam, hogy van-e értelme egyáltalán ennek az egésznek, amit művelek? Nem, egyáltalán nincs. Túlreagálom, mint mindig mindent. Ha más kibírja a sztár életet, akkor nekem is menni fog, hiszen soha nem futamodok meg, ahogy most se fogok. Végig fogom csinálni, még akkor is, ha nehéz lesz, mert ez az egy dolog, amit szeretek csinálni, nem fogom ilyen könnyen feladni. Újult erővel nyomtam ki a laptopból éppen üvöltő, könnyfakasztó számot és ugrándoztam lefelé a lépcsőn, hogy valami ehetőt kutassak magamnak. Lustaságomnak hála, csak egy tábla csoki esett áldozatomul, amit a nappali kanapéján, tévé nézés közben fogyasztottam el. A kinti fülledt meleget felváltotta először egy lágy szellő, aztán egyre inkább kezdett erősödni, én pedig egyre inkább kezdtem félni. És ezen az sem segített, hogy a hátam mögötti lépcső nyikorogni kezdett, majd a léptek egyre közelebbről jöttek, míg valaki le nem huppant mellém a kanapéra.

- Te nem vagy normális! Halálra ijesztettél - szorítottam kezem szívemre, ezáltal remélve, hogy egy kicsit megnyugszok.

Tizedik fejezet: 2013. 08. 29.