23. fejezet - Vége van

Hi, Girls! :)

Megérkeztem az utolsó résszel. Jövőhéten jön az epilógus, és vége ennek a történetnek. A továbbiakról majd később beszámolok, hiszen mindent a maga idejében.

Jó olvasást! 

Hagyjatok jelet magatok után! xx

Sejtésem sincs, hogy mennyi idő telhetett el azóta, mióta Liz magamra hagyott, amiért rettentően hálás vagyok neki. Annyi érzelem kavarog bennem, és ebben az esős idő se segít. Az ablakban ülve figyelem, ahogy az esőcseppek neki ütköznek az ablaknak, majd arról versenyezve lefolynak, és végleg eltűnnek. Ezzel együtt a könnyeim is patakként csorognak le az arcomon, a fejem szinte már fáj a gondolkodástól, míg a mellkasom szorít, és véresre harapdáltam az ajkaimat. Nem így terveztem a nyaram utolsó napját, tekintettel arra, hogy életem legjobb nyarát éltem át. Nem voltam felkészülve arra, hogy amerikai életem első adandó alkalmával hatalmas galibát okozok magamnak. Egy hatalmas hülyeséget, amire még csak nem is emlékszek. El kell mondanom Liamnek, minél hamarabb. De egyszerűen nem merem, mert tisztában vagyok a következményekkel. Minden szó nélkül szakítana velem, amit meg is értek. Nincs szüksége olyan barátnőre, aki megcsalja Őt, egy szinte tök ismeretlen, arrogáns, és öntelt sráccal.

Durván törlöm le a könnyeimet kézfejemmel, amikor kicsapódik a szobaajtó. Lesokkolva nézem a fiút, aki belép.

- Ne... csak ezt ne - suttogom, miközben fejemet visszahajtom az ablakra.

Nem jelenhet meg csak így, nem pont most. Valaki nagyon ellenem dolgozik ott fent, és fogalmam sincs, hogy mit vétettem, hogy ilyen események követik egymást. Őszintének kell lennem vele, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy talán most látom utoljára, legalább egy jó darabig.

Mosolyogva néz, nekem viszont csak újra előtörnek a könnyeim, és összekulcsolt térdeimre fektetem a homlokom. Képtelen vagyok gyönyörű szemeibe nézni. Túl gyáva vagyok, hogy elmondjam neki az igazságot, viszont túl gyenge vagyok, hogy hazudjak neki.

- Destiny, jól vagy? - kérdezi aggódva, és pillanatokon belül mellettem terem és karjai közé zár, ami miatt még jobban felzokogok.

Percekig ölel, és próbálom mélyen az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot, hiszen ilyen többet nem lesz. Talán pár perc, talán csak pár óra múlva, de már nem fog így ölelni többet. Akármennyire is bocsát meg könnyen, ez most más lesz, és én ezt tudom. Pont ezért félek annyira elmondani neki. Szeretem Őt. Mindennél jobban szeretem, és nem vagyok rá készen, hogy elengedjem.

- Kicsim, mi a baj? - hangja kétségbeesett, de nem mozdulok, meg sem szólalok. - Kérlek, legalább néz rám - szinte könyörög, amely valósággal széttöri a szívem eddig is apró darabkáit. - Velem van gond? Az istenért is, mondj már valamit! - hangja immáron megváltozik és dühösen cseng.

Feláll mellőlem. Hallom, ahogy a szobában járkál, miközben szinte tapintani lehet a feszültséget kettőnk között. Ha akarom, ha nem, itt az alkalom. El kell mondanom neki. Nem húzhatom, nem játszhatom meg, hogy minden rendben van, hogy aztán még inkább megutáljon.

- Liam - szólok, torkomban dobogó szívvel, míg Ő rám szegezi a tekintetét. - Valamit el kell mondanom - mondom halkan, és a gombóc a torkomban egyre nagyobb. El is kell kapnom Liamről a pillantásom, hiszen félő, hogy újra sírógörcsöt kapok. Igyekszem figyelmen kívül hagyni fürkésző pillantásait, és egy tetszőleges pontot kezdek el bámulni, miközben belevágok mondanivalómba. - Reggel óta azon töröm a fejem, hogy mondjam el ezt neked, és valójában sokkal megkönnyítetted a helyzetemet, hogy megjelentél. Azt le szeretném szögezni, hogy nem vagyok rá büszke, sőt talán életemben nem szégyenkeztem még semmi miatt ennyire, de mindenki követ el hibákat, most rajtam volt a sor. Tisztában vagyok azzal, hogy erre nem kifogás, hogy részeg voltam, de több mentséget nem tudok felhozni. Nem emlékszem semmire, de így is biztosan állíthatom, hogy nem érte meg az a pár óra azt, hogy ezért felrúgjam ezt a kapcsolatot, de mégis megtettem. Tudom, hogy utálsz most, de muszáj volt elmondanom. Nem lettem volna képes úgy a szemedbe nézni ezek után, hogy nem jut eszembe, amit tettem - összevissza beszélek, de reakciójából ítélve megértette, hogy mit akartam elmondani az előbb. Leszegem tekintetem, képtelen vagyok szemeibe nézni, amelyek most annyira csalódottan vizslatnak. De nem szól semmit, csak csendben néz, mai az őrületbe kerget. - Mondj valamit, kérlek! Legalább kiabálj, vagy küldj el a fenébe - hangom könyörgő, és gyenge, de Ő csak felnevet.

Ez nem olyan igazi nevetés, hanem a kínos fajta. Ezen kívül azonban semmi reakciót nem mutat, míg én csak folyamatosan sírok.

- Tudtam, hogy nehéz lesz egy távkapcsolat, de nem hittem, hogy ekkora problémát tud okozni - szólal meg halkan, hosszas hallgatás után. - Nem tudom, mit vétettem, amiért más fiú mellett kerested a boldogságot, még ha csak egy estére is. Szorgosan keresek egy magyarázatot, hogy hol hibázhattam, amiért ezt érdemlem, de semmit nem találok - sóhajt fel lemondóan, és barna szemeit az enyémekbe fúrja. - Vége van - mondja, és hangneme közömbös, majd kisétál az ajtón.

Összeesek, de ez sem zavar, folytatom tovább a zokogást. Ahogy kilépett azon az ajtón... mintha kitépte volna a szívemet és magával vitte volna. Abban a pillanatban, amikor az becsukódott utána egy részem megszűnt létezni, és csak ürességet érzek. Ürességet és felemésztő szomorúságot. Hangosan zokogok, és rohadtul nem érdekel, hogy ki hallja, vagy ki nem. Csak azt akarom, hogy elmúljon ez a szar érzés, csak érzéktelen akarok lenni. Perpillanat ez minden vágyam.

Az ajtó halkan nyílik ki, és Liz lép be rajta mosolyogva, ám azonnal megváltozik a hangulata, amikor megpillant a földön.

- Jézusom! Mi történt veled? - segít fel azonnal, és érzem, hogy aggódik.

- Li-liam... itt járt -  szaggatottan veszem a levegőt, és alig bírok beszélni.

- Oh, édesem - habozás nélkül átölel, és szorosan magához tart, én meg teszem, amit eddig.

Egészen addig így ülünk az ágyamon, amíg a telefonom csörögni nem kezd. Nővérem száma és képe villan fel, és akármennyire nincs kedvem beszélgetni, most szükségem van rá, még telefonon keresztül is.

Másfél órás beszélgetés utána valamennyivel nyugodtabb vagyok. Eleanornak sikerül kicsit megnyugtatnia, és már nem kapok sírógörcsöt minden egyes alkalommal, ha Liamre gondolok. Liz is mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon, valamint áthívta Christiant meg Bradet is. Így esélyem se volt, hogy végigszomorkodjam az estét, hiszen Ők hárman tettek róla, hogy fájjon a hasam a nevetéstől, annak ellenére is, ha erőm se volt nevetni.

Az első iskolai hónapot egyetlen szóval tudnám jellemezni: pörgős. Egyik óráról a másikra, folyamatos diktálás, ebből kifolyólag folyamatos tanulás. Így hát időm se volt Liamre, és az elcseszett szerelmi életemre gondolni. Csupán csak hétvégéken, mint például ma is. Hiszen mi a fenét csináljak szombat reggel, ha a szobatársam még alszik, a tanulnivalót bevágtam tegnap este, és semmi tennivalóm? Vagyis ez túlzás, mert a konyhában egy halom edény várja, hogy valaki elmosogassa, a szennyest el kéne cipelni a mosókonyháig, és egy alapos söprés és felmosás se ártana a szobának. De mindezt nem tudom úgy csinálni, hogy Liza még az igazak álmát alussza mellettem, mert hajnalig buliztak tegnap, és igencsak zabos lenne, ha felébreszteném. Ezért inkább csak elindítok egy vidám lejátszás listát a telómon, és füleseimet bedugva hallgatom a felcsendülő számokat. Egy szám se játszódik le végig, amikor üzenetem érkezik. Szememet forgatva olvasom el Matthew üzenetét, aki azóta rám van akadva, mióta részegen kicsit átléptük a határokat. Ami miatt történetesen szakítottunk Liammel. Az üzenetben csak annyi áll, hogy lenne-e kedvem meginni egy kávét vele. Végiggondolom a lehetőséget, és arra jutok, hogy most már nincs veszíteni valóm, ráadásul egy pár órába még senki nem hall bele, egy kávéba meg főleg nem.

Fél óra múlva már összekészülve várom lent a kollégium előterében, ami most teljesen kihalt, tekintettel arra, hogy szombat van, és reggel tíz óra. Nem is értem, hogy Matt mit keres ébren ilyenkor. Alighogy felrémlik a neve, egyből meg is jelenik. Egyszerű fekete pólóba, és farmerban, ezer wattos vigyorral az arcán, ami igazán jól áll neki. Gondolatban ezért fejbe csapom magam, aztán viszonozom a köszönését, és követem.

Ismeretségünk rövid ideje alatt most van időnk rendesen beszélgetni. Kellemeset csalódok benne, hiszen alapjáraton egy kedves srác, akivel bármiről el lehet beszélgetni, nem is értem, miért játssza az arrogáns fiút. Ez az oldala sokkal jobban áll neki.

Egy kis kávézóba térünk be, ahol még csak kevesen tartózkodnak. A pultnál leadott rendelést pár perc múlva meg is kapjuk, és továbbállunk a parkig.

- Miért döntöttél a Harvard mellett?

- Amikor jelentkeztem, akkor éppen szakítottunk Liammel, és úgy döntöttem, hogy jó lesz nekem messze tőle. Aztán a dolgok máshogy alakultak, és nem akartam eljönni, de elmondásuk szerint nem mondhatok le erről csak miattuk - vonok vállat, és csodálkozom, hogy ilyen könnyedén beszélek róla. - Persze maga az iskola is tetszett, és sok jó véleményt olvastam róla - teszem hozzá gyorsan, mire felnevet.

- Sajnálom - értetlenül nézek rá, ezért folytatja. - Sajnálom, hogy miattam szakítottatok.

- Az ilyenhez két ember kell, ez nem a te hibád. Ráadásul a tényen semmit nem változtat. Meg kell tanulnom elengedni, és boldogan élni nélküle - mondom, és így is gondolom. - Amúgy, többet kéne kedvesnek lenned. Kipróbálhatnád.

- Próbáltam, de nem tetszett - felvont szemöldökkel nézek rá, majd hitetlenkedve elnevetem magam. - Túl korai lenne randira hívni? - kérdésére lefagyok.

Vajon túl korai lenne igent mondanom egy randira? Végül is nem gyászolhatom a tönkretett kapcsolatomat életem végéig, és semmi nincs időponthoz kötve. Másrészt eltudnám felejteni Liamet legalább addig? Próbálok megfontolt választ adni, de amellett döntök, hogy nem érdekel. Ha így kellett lennie, akkor ezek után megragadok minden lehetőséget, ami adódik.

- Nem - mosolygok rá végül, mire elvigyorogja magát.

- Hétre érted megyek, nem kell túlságosan kiöltöznöd - még mindig vigyorogva beszél.

- Hova megyünk?

- Nem mondom el, majd meglátod.

- Miért voltál ennyire biztos benne, hogy igent mondok?

- Nem voltam, csak reménykedtem, hogy igent mondasz - csak bólintok, ezzel le is zárva ezt a témát, és a visszaindulunk a kollégium felé.

A lépcső tetején egy apró puszival köszön el, és a másik irányba indul, míg én saját szobám felé veszem az irányt, ahol szobatársamat már ébren találom. Jó kedvűen köszönök neki, és talán egy hete először tényleg vidámnak érzem magam. Akármennyire is nem akarom bevallani ez Matt érdeme.