22. fejezet - Elég nagy hibát követtél el

Hi, Babes! :)

Egy napos csúszással, de megérkeztem az új résszel. Aminek a végéért lehet, hogy kicsit utálni fogtok majd... 

Többet nem is igazán akartam hozzáfűzni, szóval csak jó olvasást!

Hagyjatok jelet magatok után! xx

A szobatársammal hamar megtaláljuk a közös hangot, és ezek után örömmel könyvelem el magamban, hogy már az első itt töltött napomon gazdagodtam két baráttal.

- Bocs, én tényleg nem akarok beleszólni, de miért nem hívod fel? Rossz nézni, hogy érkezésed óta a telefonodat szorongatod és percenként rápillantasz - szól rám Liza, mire észbe kapok és lerakom a telefont.
- Azt mondta, majd hív, ha ráér. Nem akarom zavarni. Ráadásul azt se tudom, náluk most mennyi is az idő, így fogalmam sincs, hogy éppen koncertezik-e vagy sem. Inkább nem zavarom. Megvárom, hogy ő hívjon - vonok vállat, és még egyszer ránézek a telefonomra, mire újonnan szerzett barátnőm elneveti magát.

Szerencsére a téma másfelé terelődik, és Liz elmeséli, hogy a barátja is idejár. Azt is meg tudom, hogy Brad - így hívják a barátját - egy évvel idősebb nálunk, és ennek az aprócska ténynek nagy jelentősége volt abban, hogy itt kötött ki.

- Izgulsz a holnapi nap miatt? - először nem értem, miért kéne izgulnom, aztán rájövök, hogy holnap gólyanap.
- Már nem. Egészen reggelig még attól is féltem, hogy belépjek ide. A nővérem nélkül elég elveszettnek érzem magam, és bár semmi pénzért nem vallanám be neki, de nélküle valószínűleg a bolti eladót nem merném megkérdezni, hogy a keresett dolgot hol találom - nevetem el magam kínosan, és egy cseppnyi túlzás sem volt a mondatomban.

Egészen késő estig beszélgetünk, és legnagyobb csodálatomra teljesen fesztelenül viselkedek vele, mintha ezer éve ismerném. Sok mindent meg tudok róla. Szinte az élete összes fontos, és annyira nem fontos monumentumát megosztja velem, aminek örülök. Reggel még azon izgultam, hogy fogok beilleszkedni, egyáltalán lesz-e valaki, aki normálisan fog viszonyulni hozzám, de kellemeset csalódtam. Eddig minden tökéletesen megy.

Liz ráz fel álmomból, és úgy látszik, Ő már teljesen fitt, míg én jelenleg úgy érzem magam, mint akin áthajtottak. Ennek ellenére egyből a telefonomra pillantok annak reményében, hogy legalább egy üzenet vár, de semmi. Mintha nem is léteznének. Tudom, hogy csak egy nap telt el, de megígérték, hogy mindennap hívni fognak, ahogy azt is, hogy még az érkezésem napján hívtak, de ezt se tették meg. Nem lehetek dühös, elvégre van saját életük, ahogy most már nekem is, és sajnos a különböző utakon folytatjuk tovább, még pár évig biztosan. Ettől függetlenül mióta repülőre szálltam, azóta várom a hívásukat. Bármelyikőjükét. Az sem érdekelne, ha esetleg Zayn hívna fel, hogy mi újság van, csak hallani akarom a hangjukat. Annyira üresnek érzem magam, és ezen az se segít, hogy már most sikerült barátokra lelnem. Hiszen Ők nem helyettesíthetik az otthoniakat.

Oké, elég lesz az önsajnáltatásból, hiszen alig egy napja hagytam ott őket! Nem várhatom el, hogy minden szabad percükben engem hívogassanak, hiszen tudom, hogy én sem fogom ezt tenni, amint elkezdődik az év. Ráadásul Liza már a nyakamon csüng, hogy siessek, mert be akar mutatni a barátjának. Egy utolsó pillantást vetnék az eddig kezemben szorongatott telefonra, de Liz kikapja a kezeim közül.

- Elég lesz. Este felhívod őket, de ez a nap csakis a miénk. Garantálom, hogy jól fogod érezni magad! - mosolyog magabiztosan, és vidámságból valamennyi rám is ragad.

Kómásan kelek ki a puha, és meglepően kényelmes ágyból és az ablakhoz lépek. Hét ágra süt a nap, és szobatársam öltözékét látva igencsak meleg is lehet, ezért én is valami lenge ruhát kerítek elő, még kipakolatlan bőröndöm mélyéről. Nem viszem túlzásba, csak egy koptatott derékfarmert veszek fel, ami alá betűröm fehér mintás pólómat, és a biztonság kedvéért magamra kapok egy piros kockás inget is. Ehhez kedvenc fekete bakancsomat párosítom, kezemre néhány karkötőt rakok, köztük a nővéremtől kapott bőrkarkötőt is. Hajamat hullámosan hagyom, majd mindehhez csak kevés sminket használok. Kellemes illatú parfümömből pár fújásnyit nyomok magamra és kilépek a fürdőből, ahol eddig készülődtem.

- Azt a mindenit. Igazán kitettél magadért - csettint egyet, miközben megdicsér.

Mosolyogva köszönöm meg, bár kicsit zavarban vagyok. Belém karol és bezárja magunk után az ajtót, és a fiúk oldala felé ráncigál. Szó szerint beront az egyik ajtón, és összekarolásunknak hála én is beesek rögtön utána. Vigyorogva enged el, és azonnal a szobában lévő fiú felé ugrándozik, majd egy csókot nyom a szájára, ebből gondolom, hogy Ő lehet a barátja, akiről már annyit hallottam tegnap.

- Brad, Ő itt Destiny, a szobatársam. Destiny, Ő pedig Brad, a barátom - mutat be minket egymásnak mosolyogva. Bénán intek egyet, ami miatt mindkettőjüknek felfelé gördül a szája. - Hol az öcséd?
- A fürdőben tollászkodik. Órák kérdése és elkészül - forgatja a szemeit, és ezzel egy időben kilép egy srác az ajtón.

Pontosabban az a srác, akit tegnap megismertem. Christian. Tökéletesen beállított hajjal, laza, nyárias időnek megfelelő ruhákban lépi át a fürdő küszöbét, és csak azután figyel fel ránk.

- Destiny, kellemes meglepetés - néz rám vidáman, ami miatt Liz és Brad is egyből rám figyelnek. - Már akartalak hívni, hogy megtisztelnél-e a társaságoddal.

Szobatársnőm, és barátja szeme közöttünk ugrál, és felvont szemöldökkel vizslatnak minket.

- Nem tudtam, hogy ismeritek egymást - szólal meg Brad, bár nem értem, hogy ez miért ekkora szám.

Két ember ismeri egymást. Ennyi. Jó, megesik, hogy egészen tegnapig még életünkben nem hallottunk egymásról, de nem olyan nagy cucc ez.

- Destiny-től próbáltam megkérdezni, hogy merre találom az állomást, de Ő is azt kereste. Aztán megismerkedtünk, csupán csak ennyi. De ne nézzetek már úgy ránk, mintha ez olyan hatalmas ügy lenne, hogy ismerjük egymást - forgatja a szemeit, mire elkuncogom magam, a testvére viszont vállába bokszol. - Inkább induljunk, nem akarok elkésni, de fogalmam sincs, hova kell menni - ajánlja, és bólintunk.

Végig haladunk a koleszon, ahol a hozzánk hasonló gólyák már izgatottan várják a gólyanapot. Úgy látszik az új iskolától való izgalom nem korhatáros. A parkon keresztül megyünk, amibe beleszeretek, és ott meg is állunk, látva, hogy mindenki oda tömörül. Nagyjából fél óra várakozás után egyre nagyobb tömeg gyűlik, és csak remélni tudom, hogy lassan elkezdjük. Azonban előtte még odacsapódik hozzánk egy számomra ismeretlen srác. Brad kezet ráz vele, majd Christian és Liz is szívélyesen üdvözlik, ami miatt kissé kényelmetlenül érzem magam.

- Oh, hello, hölgyem - fordul felém, amikor észrevesz, és villant egy ezer wattos vigyort, ami miatt legszívesebben a szememet forgatnám, de nem teszem. - Matthew vagyok, de szólíts nyugodtan Matt-nek - folyamatosan vigyorog, én csak bólintok, és igyekszem nem figyelni rá.

Éjfekete haja, rikító kék szemei, és enyhe borostája rosszfiús külsőt kölcsönöz neki, és elfeledteti mindenkinek a kissé arrogáns modorát, amely már két mondatából megmutatkozott az előbb. Érzem, és látom is, ahogy tekintetével zavartalanul végig mér, és most már nem állom meg, hogy ne forgassam meg a szemeimet. Liz felkuncog mellettem, ezért a fekete hajú srác szemei elhagyják lábaimat, és ezúttal már barátnőmet tiszteli meg figyelmével, aminek kimondottan örülök.

- Destiny, bármit is mond, egy szavát se hidd el. Nagy csajozós - beszél nekem Liz, és most én kuncogom el magam.
- Szóval Destiny - ahogy beszél hallatszik amerikai akcentusa. Bármennyire is nem akarom bevallani, tetszik, ahogy a nevemet mondja, még akkor is, ha eddigi, nagyjából két perces ismeretségünk alatt egy arrogáns bunkónak tűnik. - Végzet - ízlelgeti tovább nevemet mosolyogva. - Meg kell hagyni, eddig nagyon is úgy tűnik, hogy illik hozzád - kacsint, de én csak fintorra húzom ajkaimat.
- Minden új csajnál így próbálsz bevágódni? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Eddig még bevált - csettint látszólag bosszúsan, de aztán elvigyorogja magát, ezzel engem is mosolygásra késztetve. Talán még sem halott ügy ez a srác, lehet még normális is.

Az igazgató beszélni kezd, így szerencsémre alig két pillanat múlva be kell fognia a száját, ezért esélye sincs elrontani modorával a tökéletes kinézetét.

Miután az igazgató köszönti a gólyákat, és a néhány megjelent felsőbbévest, ledarálja mai nap menetét, és néhány hasznosabb tudni valót. Húsz perc után abbahagyja, és kezdetét veszi a gólyák napja.

Az órák telnek, de az esemény még mindig tart, mindenféle érdekes, és néha kevésbé érdekes dolgokkal megspékelve. Matt valahogy minden második mondatát úgy intézi, hogy nekem szóljon, és lehetőleg valami zavarba ejtő legyen, de egy idő után már figyelmen kívül hagyom. Közben megtudom, hogy a srác Brad legjobb barátja, szóval valószínűleg oszlopos tagja lesz a mi kis társaságunknak. Esküszöm, amíg ki nem nyitja a száját, addig semmi baj nincs vele. Hiszen szerintem egyetlen lányt nem láttam a mai napon, aki nem nézte volna Őt árgus szemekkel. Hogy őszinte legyek, igazán helyes, de mindent elront azzal, ha megszólal.

Gondolataimból az egyre csörgő telefonom szakít ki. A képernyőn Liam neve szerepel, felette az egyik közös képünkkel. Elmosolygom magam, de kinyomom a telefont. Bár tegnap óta erre a hívásra várok, de most éppen nem alkalmas. Gyorsan írok neki egy üzenetet, mielőtt még azt hiszi, hogy nem érdeklem. Nem viszem túlzásba, csupán annyit írok neki, hogy később visszahívom. Nem válaszol, ami nem rá vall. Az összes ilyen, és ehhez hasonló kis semmiségre válaszol. Legtöbbször egy smiley-t, akár egy okét, de mindig visszaír valamit, jelezve ezzel, hogy értette, és elolvasta. Semmi értelme nincs, de tőle már annyira megszokottnak számít.

Már javában besötétedik, amikor visszatérünk a szobáinkba, persze leginkább amiatt, mert a gólyanap után, még a parkban maradtunk egy pár órát. A délután folyamán megbeszéltük, hogy körülnézünk a városba, beülünk valahová, vagy elmegyünk valami klubba, kihasználva a maradék pár napot a nyárból. Amíg Liza elfoglalja a fürdőszobát, addig én gyorsan visszahívom Liamet. Már éppen kinyomnám, hiszen a sokadik csörgés után már feleslegesnek tartom tovább zargatni, de aztán szinte az utolsó csörgésre felveszi. Fáradt hangon szól bele, amiből rögtön tudom, hogy felébresztettem. Francos időeltolódás!

- Szia, bocs, ha felébresztettelek - szabadkozok azonnal, és tényleg rosszul érzem magam. Fogalmam sincs, hogy hány óra lehet éppen náluk.
- Semmi baj. Ha a hajnali három órai ébresztés azt jelenti, hogy hallhatom a hangodat, akkor semmi ellenvetésem - bár nem látom, hallom hangján, hogy mosolyog.

Szememet lehunyva képzelem magam elé az arcát, az édes mosolyát. Eszeveszettül hiányzik, pedig alig két napja váltunk el. Ezt érzem május óta folyamatosan. Alig találkozunk azóta. A turnékezdés húzós volt, azért az első másfél hónapban nem is igazán találkoztunk. Aztán Eleanorral egy hetet töltöttünk velük, majd júliusban ők jöttek haza pár hétre, amolyan kisebb pihenésként. Után viszont újra gőzerővel folytatták, és egészen egy héttel ezelőttig megint csak nélkülöznöm kellett, egészen addig, amíg haza nem utazott, hogy elköszönhessen. És jelenleg itt vagyok, miközben Ő éppen a világ távol eső részén fekszik, Londonban. Ahonnét legutóbbi tudomásaim szerint, számomra holnap, számára viszont már ma repül vissza.

Nem sokat beszélgetünk, csupán elújságolom neki a mai napom, és Ő is beszámol az elmúlt két napjáról. Nagyjából ennyire van időnk, mert Liz már ki is lép a fürdőből. Mosolyogva néz rám, mire visszamosolyogok, és idejét látom, hogy elköszönjek Liamtől. Ha otthon lennék, akkor töltenék magamnak egy kád vizet, és a kádban ülve órákig hallgatnám még Liam beszámolóját, csakhogy hallhassam kissé rekedtes hangját, ami jelenleg nagyon is rekedt, tekintettel arra, hogy náluk éppen hajnal van.

- Liam, most le kell tennem, mert össze kéne készülnöm. Holnap beszélünk - mondom a telefonba, miközben vállammal tartom a fülemhez, kezeimmel pedig beviszem magammal a szükséges dolgokat a fürdőbe.
- Szeretlek, Destiny - mondja a telefonba lágyan, mire a szívem ezerszer hevesebben kezd verni, és érzem, hogy ég az arcom, miközben teljesen elpirulok. Egyetlen szavával képes ilyen reakciót kiváltani belőlem.
- Szeretlek - mondom halkan, és bontom a vonalat.

Liz vigyorogva néz rám, és inkább ruháimba temetem vörös arcomat, majd bezárkózom a fürdőben. Alig egy óra alatt elkészülök, így tizenegy óra felé már bele is vághatjuk magunkat az esti életbe. Nem igazán öltözöm ki, csak egy ahhoz hasonló szerelést kapok fel, mint amilyen a nap folyamán volt rajtam. Annyi különbséggel, hogy póló helyett egy fekete, virágmintás toppot veszek, amely csak a mellem alatti területig ér le, és a nadrágnak is magasabb a dereka. Hajamat hullámosan hagyom, és erősebb sminket használok, aztán elhagyom a fürdőt. Liz elismerően nézi a választásomat, ami megmosolyogtat. A fiúk már lent várnak minket, és mivel megérkezünk, akár el is indulhatunk, hogy kezdetét vegye az este.

Egy kisebb pubban indítjuk az estét, ahonnét tovább is állunk, miután megalapoztuk a hangulatot. Kissé már spicces állapotban állítunk be a kicsiny méretű szórakozó helyre, ahol a fiúk újabb körrel szolgálnak, és elfogadom, annak ellenére is, hogy tudom, nem kéne többet innom.

*

Csörömpölésre kelek, és eltelik pár perc, mire rájövök, hol is vagyok éppen. Liz sajnálkozva néz rám, és már rohan is egy seprűért, hogy összeszedje a széttört pohár darabkáit. A darabok minden egyes érintkezésének a hangja még nagyobb fájdalmat okoz a fejemben, ami így is szét akar hasadni. Ezért inkább a párnába temetem azt, remélve, hogy ezzel enyhíteni tudom az esti lerészegedésem eredményét. Próbálkozásom teljességgel eredménytelen, de nem is tudom, hogy mit várok. Átkozom magam, hogy miért kell minden egyes alkalommal ennyit inni, miért nem bírok mértéket tartani.

- Tessék, ezt vedd be - nyújt felém szobatársnőm egy kis fehér pirulát, és egy pohár vizet. Nyögve ülök fel, hogy elfogadjam, de minden mozdulat még nagyobb fájdalmat okoz. Gyorsan nyelem le a gyógyszert, és erősen szorítok azért, hogy perceken belül elmulassza a fájdalmaimat. - Nagyon kiütötted magad este, tudod?
- Érzem - sóhajtok fel, miközben igyekszem nem megmozdulni.

Várom, hogy fejembe visszatérjenek az este történései, de ehelyett csak egy nagy feketeséget látok, mintha a tegnap este meg sem történt volna. Csupán csak a másnaposságom bizonyítja ennek az ellentétét, de bár ne tenné. Még ez is sokkal egyszerűbb, és elviselhetőbb lenne, ha Liam mellett ébredhettem volna, ha most megcsókolhatnám, ha csak erős karjai közé bújhatnék. Sajnos mindezt nem tehetem meg, hiszen kilométerek választanak el minket jelenleg.

- Destiny, én tényleg nem akarok még nagyobb fájdalmat okozni neked, így is látom, hogy eléggé ki vagy, de azt hiszem, elég nagy hibát követtél el este - mondja halkan Liz, és a szívem hevesebben kezd verni.