21. fejezet - Párizs

Sziasztok!:)
Nem igazán van hozzáfűzni valóm. Remélem tetszeni fog. Köszönöm a kommenteket és a pipákat! Kitartást, mert már csak két nap és őszi szünet! Pénteken pedig érkezik a következő rész. Viszont... ezen a részen kívül már csak 4 rész van hátra plusz az epilógus, ami rövidke lett. Mindegy is, mindent a maga idejében.:)
Jó olvasást! xx

Nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy rájöjjek ki rántotta le rólam a biztonságot adó takarómat. Ugyanis a „rejtélyes idegen” maga felé fordított és ülő helyzetbe rángatott.

- Mit keresel itt?
- Paulhoz jöttem, egy-két dolgot megbeszélni vele, de mint látom nincs itthon. Viszont láttam, hogy Harry úgy ront ki a házból, mint egy fél őrült, ezért bejöttem megnézni, hogy vagy - mosolyodott el óvatosan.
- Csak egy kicsit összevesztünk.
- Egy kicsit? - vonta fel szemöldökét.
- Jó... talán a kicsit az erős túlzás - húztam a számat.
- Mit csinált?
- Noah és Jake meglátogattak, Harrynek nem tetszett, bepipult és elkezdett féltékenykedni.
- Emiatt ne hibáztasd. Szeret téged és nem akar elveszíteni, ráadásul biztosan fél attól, hogy újra elhagyod. Emlékszem, én is jó ideig meg tudtam volna fojtani őket, csak azért, mert féltékeny voltam.
- Az voltál? - néztem rá csodálkozva, mire bólintott.

Oké, ez egy teljesen új információ, miszerint Zayn a kapcsolatunk alatt féltékeny lett volna a két jómadárra.

- Perrievel mi van? - tereltem a témát egy halovány mosollyal.
- Teljesen bekattant. Nem értem, hogy mi van vele. Egyik pillanatban teljes boldogság, meg szerelem, aztán meg átcsap egy hisztis libába és flegma lesz. Ráadásul már öt időpontot tűztünk ki az esküvőre, de valami indoka mindig van, hogy akkor miért ne. Ez túl korai, ekkor nem ér rá, akkor is elfoglalt, az meg túl messze van még - kezével vadul mutogatott miközben beszélt.

Ajkamba haraptam, hogy ne mosolyogjam el magam az előttem ülő hadonászó fiú láttán.

- Csak be van zsongva. Minden lány életében meghatározó pillanat, amikor megkérik a kezét, majd, amikor az esküvője lesz.
- Mondod te, akinek eszében sincs megházasodni, sőt még a gondolattól is rosszul van - forgatta a szemeit, mire vállba vágtam.
- Az majdnem három éve volt, hogy ezen az állás ponton voltam. Azóta úgy gondolom, hogy ha jön az igazi, akkor ezer örömmel leszek a felesége.

Zayn arcára egy mosoly kunkorodott. Sokat mesélt az elmúlt időszakról, amiről lemaradtam. Elmesélte, hogy Perrievel egy ideig minden a legtökéletesebb rendben volt, aztán fokozatosan elkezdett távolodni tőle, aztán meg újra közeledni, de elmondása szerint ez már napi rutinná vált, hogy egyszer távolság tartó, másszor pedig nem. Nem igazán tudtam neki mit mondani, hiszen mostanában már nem ápolok olyan kapcsolatot a lánnyal, hogy megbeszélhessem vele. Talán egy óra telhetett el, miután Zayn úgy döntött, hogy hazamegy. Örültem, hogy jött. Hiányzott. Hiányzott, hogy beszéljek vele, hiányzott, hogy lássam. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinál, hogy van, kivel beszél, de már nem vagyok szerelmes belé. Igazából ez olyannyira furcsa. Aki nem érzett még így az nyilván nem értheti. Nekem ő volt az első nagy szerelem, amelyet, ha akarnék se tudnék elfelejteni. És lehet, hogy már kiszerettem belőle, de pontosan emlékszem milyen érzés volt először csókolni, milyen volt, amikor először mondta, hogy szeret, az összes kis pillanatra emlékszem.

Úgy döntöttem, hogy felhívom Perriet. Múltkor normálisan, barátokként tudtunk beszélgetni, talán nem csapja rám most se a telefont. Beszélnem kellett vele, meg kellett tudnom, miért viselkedik így Zaynnel. Nem tudom, miért, csak belső kényszert éreztem, hogy megtegyem. Kisvártatva fel is vette a telefont, és kedvesen üdvözölt. Nem tellett 10 percbe az egész. Megbeszéltük, hogy találkozunk a közeli kávézóban.

Bakancsomat és kabátomat felkapva léptem ki az ajtón. Talán öt percnyire lehet tőlünk a kávézó, így gyalog indultam útnak. A helységbe belépve láttam, hogy a lány már az egyik hátra eső asztalnál ül. Azonnal felé vettem az irányt, majd mosolyogva köszöntöttem. Semleges témákról kezdtünk csacsogni, aztán bővebben is kifejtette, hogy miért hívott ide.

- Sokat gondolkoztam azon, hogy utáljalak-e, azért, amit tettél. Aztán rájöttem, hogy felesleges lenne. Haragudtam rád, szörnyen, de után kitisztult a kép, és be kellett látnom, hogy ez nem csak a te hibád. Így napról napra egyre inkább semlegessé váltál számomra. Ami a legszörnyűbb volt, hogy hiányzott a barátságod. Még akkor is, ha nyilván nem voltál velem őszinte. Ettől függetlenül nagyon a szívembe zártalak, és igazán hiányzott, hogy nem hívhatlak csak úgy fel, hogy nem cseveghetek veled tök felesleges témákról, vagy akár csak a semmiről. Tehát hiányzott a barátságod, a barátságunk. De legfőképpen Te - mosolyodott el halványan.

Az asztalon áthajolva öleltem át. Nem számítottam rá, hogy valaha is lehet ugyanolyan, vagy akár jobb is a kapcsolatunk, de megtörtént. Utólag belegondolva nekem is szörnyen hiányzott. Hiába voltam egy kicsit féltékeny rá az elején. Rá kellett ébrednem, hogy eszméletlenül rendes lány, akinek hatalmas szíve van és tökéletesen passzol Zaynhez. Láttam, hogy bűntudata van, miután ezt elmondtam neki is.

- Nézd, Rony az az igazság, hogy Zaynnel mostanában nem igazán jövünk ki jól - kezdett bele, én pedig bólintottam, jelezve, hogy folytathatja. - Valami megváltozott. És ez leginkább én vagyok. Nem is értem magamat. Én rendeztem állandóan féltékenységi jelenetet, én voltam az összetört fél, amikor kiderült az egész. Most meg...

Abbahagyta. Miért hagyta abba? Most meg mi? Nem sejtek jót, nagyon nem. És ez Zaynnek nem lesz jó. Annak az embernek, aki a legkevésbé sem érdemelné meg, hogy bárki is megbántsa.

- Perrie, van valaki más? - kérdeztem, mire lesütötte a szemeit. - Ki az? És egyáltalán hogyan?
- Még valamikor év elején hazautaztam, mert egy barátnőmnek születésnapja volt. Ő mutatott be a srácnak, név szerint Tomnak. Akkor még nem volt semmi, csak beszélgettünk. Egyre többet és többet. Sokkal többször utaztam haza, mint általában, és így Tommal is sokszor összefutottam. És hát eléggé megkedveltük egymást. Egy hónapja tart ez az egész közöttünk.
- Mondd el Zaynnek! Ennyit megérdemel. Ő is őszinte volt veled.
- Muszáj volt neki. Az egész újság veletek volt tele - vigyorodott el kínosan.
- Itt most nem ez a lényeg. Megkérte a kezed, állandóan próbál a kedvedben járni. Szeret téged.
- Fele annyira sem, mint téged.
- Perrie, mondd el neki, kérlek! Melletted leszek, támogatlak, bármikor jöhetsz hozzám. Tudod jól, ha pedig nem, akkor most már tudod. Bármi lesz én ott leszek neked, ahogy az összes barátod. Azért vagyunk a barátaid, mert így szeretünk, elfogadunk bármilyen is legyél, bármit is tegyél. Csak kérlek, legyél őszinte hozzá.

Beleegyezően bólintott, miközben fájdalmas arcot vágott. Nos, igen. Ez egy kemény menet lesz. De muszáj őszintének lennie Zaynhez. Megérdemli. Nem sokára elköszöntünk, aztán haza indultam. Már besötétedett, amikor hazaértem. Napok óta az első este, hogy egyedül leszek ebben a nyavalyás és hatalmas házban. Nem mintha félnék, ugyan már. Na, jó. Talán egy kicsit eszembe jutott az összes unalmas estéken nézett horror film. Szívinfarktust hozta rám egy éppen a ház előtt elszáguldó fekete kocsi. Elég paranoiás vagyok, így jobbnak láttam, ha beslisszolok a házba, mielőtt még hülye elméleteket kezdek gyártani.

Már a harmadik kávémon és egy doboz Marlboron vagyok túl, de sehogy sem tudom rávenni magam, hogy felhívjam Harryt. Nem gondolom, hogy nekem kéne bocsánatot kérnem, de ismerem annyira, hogy ő a világért se keresne, a francos büszkesége miatt. Csak az a probléma, hogy nekem is ugyanilyen fenntartásaim vannak. Lehet, hogy egy csődtömeg vagyok, de büszkeségem az még nekem is van. Nem fogok olyan miatt bocsánatot kérni, amiért nem én vagyok a hibás. Hiszen nem tehetek róla, hogy féltékenykedik, arra a két srácra, akiket évek óta a legjobb barátomnak nevezek. Ostobaság! Hah, sikerült magamat teljesen megmakacsolnom, így tudtam, hogy ma már biztosan nem fogom felhívni. A velem szembe lévő naptárt vizsgáltam. Két nap. Két napom van, hogy Harryvel beszéljek. Nos, én nem fogok lépni, és ha ő se, akkor majdnem két hónapig meg főleg nem fogunk beszélni. Rajta áll.

*

Ahogy gondoltam. Harrynek eszében se volt keresni. Még a reptérre se jött ki, hogy elköszönjön, vagy valami. Nem hiszem el, hogy ennyire gyerekes! Én meg már csak azért se kerestem. Na nehogy már én fussak utána! Aha, biztosan nem. Szóval akkor most így állunk. Na, de hogyan is!? Fogalmam sincs. A londoni koncertetek már letudtam. Szörnyen élveztem, és szörnyen sok pozitív visszajelzést kaptam. Éppen a Párizsba tartó gépen ülök, ami reményeim szerint hamarosan leszáll. Mindig is úgy tervezte, hogy ha egyszer eljutok Párizsba, akkor olyan valakivel megyek, akit szeretek. Soha nem úgy, hogy Dannel, a menedzseremmel fogok. Végül is telhetetlen vagyok. Álmaim városa, miközben élem az álmaimat. Bő negyed órán belül már keresgélhettük is a csomagjainkat. Csak holnap lesz koncertem, ma szabadnapom van. Ami annyiból fog állni, hogy le gyalogolom a lábam és Párizs nevezetességeit végignézem. Pontosabban, amikre lesz időm és erőm.

A hotel csodálatos, fényűző, és drága. Tökéletesen utálom. Mit kezdjek egy lakosztályba, gyönyörű kilátással az Eiffel toronyra, egyedül!? Bárcsak Harry is itt lenne! Észre sem veszem, hogy könnyeim aljasan folyni kezdenek. Egy határozott mozdulattal töröltem le őket. Itt vagyok, Párizsban, csupa-csupa nagybetűvel. Nem fogom siránkozásra pazarolni az időt, hanem megnézem a várost.

Átcseréltem a ruhámat, aztán el is indultam, hogy felfedezzem ezt a csodálatos várost. Még világos volt, és már érezni lehetett a tavasz közeledtét. Úgy éreztem magam, mintha egy teljesen új világba csöppentem volna. Ez más volt. Céltalanul bolyongtam az utcákon. Egy-egy kávézó vagy étterem előtt elhaladva kellemes zene csapta meg a fülemet. Az emberek sietősen tartottak céljuk felé, míg én ráérősen, mosolyogva sétálgattam a sok futkározó ember között. Egy idő után már nem néztem merre tartok, csak sodort magával a tömeg. Jól éreztem magam. Nem voltak problémáim ott és akkor. Az elmém kitisztult és a pillanatnak éltem. Egészen addig, amíg a telefonom galád módon félbe nem szakított.

- Rony, milyen Párizs? - üvöltött bele Hanna a telefonba köszönés nélkül.

Hallottam a többiek nevetését, ezért gondoltam ki vagyok hangosítva.

- Gyönyörű, csodálatos és imádom. Már csak Harry kéne... - szontyolodtam el kissé.
- Meghiszem azt! Voltál már az Eiffel toronynál?
- Majd este. Kivilágítva akarom látni. Másrészt meg azt se tudom, hogy hol vagyok - néztem körül és rájöttem, hogy valamerre elkóvályogtam és eltévedtem.
- Nem is te lennél - bár nem láttam tudtam, hogy éppen a szemét forgatta, miközben mindenki más nevetett. - Nem is zavarlak. De mielőtt megnéznéd a tornyot... menj vissza a hotelba!

Nem volt időm megkérdezni, hogy miért, mert lerakta. Vállat vonva intettem le egy taxit. Nem figyeltem, hogy mennyi idő alatt érünk vissza, csupán csak a mellettünk elhaladó várost néztem. Kezdett sötétedni, így a lámpák már égtek. Egyszerűen lélegzet elállító volt.

A fuvart kifizetve léptem be a hotel ajtaján. Mosolyogva köszöntem a recepciósnak. Liftet használva értem fel az ötödik emeletre. Megálltam a szobám ajtaja előtt és a kinyitással bajlódtam. Fáradtan estem át a küszöbön. Felnézve nem várt meglepetésben volt részem.