15. fejezet - Mi lesz ezek után?

Hii girls!:)
Ígéretemhez híven, még a héten megérkezett a 15. rész. A vége felé talán egy kicsit +16-os lehet, bár próbáltam részletesebben kifejteni, mégsem annyira, hogy ne sértse senki lelkivilágát. Nos, ezzel valószínűleg előre lelőttem a történéseket, de azért kellemes olvasást!:D
A kinézet is kicsit megváltozott, és Destiny karakterét is lecseréltem, mivel Katie sokkal inkább hasonlít Eleanorra. A zene igazából nem tudom, mennyire illik a részhez, de én ezt hallgattam végig, amíg írtam. Pontosabban ez a zene adott ihletet, hogy megírjam - ne kérdezzétek, miért. 
Hagyjatok jelet magatok után! xx

Uncover

Másnap délután ébredek, egyedül a tegnapi ruhámban. Az utolsó emlékem, hogy kitessékelem Niallt a szobámból és ledőlök az ágyra. Liammel még mindig nem találkoztam, ami számomra tökéletes is. Még mindig túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kikeljek az ágyból, viszont ez senkit nem akadályoz meg abban, hogy berobbanjon az ajtón. Átkozom magam amiatt, hogy elfelejtettem bezárni, de mindegy, mert Niall már bent van. A párnába fúrom a fejemet, ezzel próbálom jelezni, hogy hagyjon békén, de nem hatom meg vele. Csupán ráugrik az ágyra, amivel csak annyit ér el, hogy kis híján lezuhanok róla. Egy morgással fejezem ki a nem tetszésem, mire ő elkuncogja magát.

- Csipkerózsika, ébresztő - rázogatja vállamat és meleg leheletét érzem a fülemnél.
- Nem akarok felkelni - rekedtesen motyogok.
- Na, a kedvemért. Olyan rövid ideig lesztek csak itt.

Felnézek rá, és látom, hogy kiskutya tekintettel bámul. Egy újabb morgást hallatok, de nagy nehezen felülök, így szembe kerülök vele.

- Mit akarsz ma csinálni?
- Kávézni, kinyírni téged, aztán visszaaludni.
- Szedd össze magad. Egy utcányira innen van egy jó kávézó. Isteni a kávéjuk.

Megforgatom a szemeimet, de eleget teszek kérésének. Bőröndömből előhalászok egy nekem tetsző összeállítást, majd a fürdőbe magamra kapom. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy sminkeljek, és nagy a valószínűsége, hogy előbb bököm ki a szemem, minthogy egy normális tusvonalat tudjak húzni a szemhéjamon.

- Mehetünk?

Kérdésére csak bólintok. Csuklóm köré kulcsolja az ujjait és így vezet egészen a kávézóig. Tényleg nem hazudott, mert valami hihetetlenül finom kávéjuk van. Ettől függetlenül csak a kávé és energiaital párosítás után sikerül felébrednem rendesen. A hotel körül sétálgatunk, mert nem igazán merünk nagyobb távot megtenni. Már csak azért is, mert nem ismerjük a helyet, ráadásul pár szemfüles rajongó így is lecsapott már Niallre.

- Mondd, El - szólok bele a csengő telefonba.
- Merre vagytok? Le akarunk menni a partra, gondoltam nektek is lenne hozzá kedvetek.
- Megyünk.

Nem fáradozok elköszönéssel, vagy további magyarázattal, ha két perc múlva úgy is találkozunk. Niallnek továbbítom a programot, aki persze rögtön felvillanyozódik. Jó neki. Számomra annyira nem élmény ennyi ember előtt fürdőruhába lenni.

Le akarnak menni a partra, de a kisujjukat se mozdították annak érdekében, hogy összekészülődjenek, szóval várhattunk egy órát a fiúkkal, míg nővérem és Hope elkészültek. Mindenki strand felszerelésben, vagy ruha alá felhúzott strandcuccban van. Az esetemben is-is. Hiszen a kedvenc fehér trikinim van rajtam, egy farmer sorttal. A tegnap megismert négy srác is velünk tart, így nagy és zajos társaságot alkotunk, de ez egy picit sem zavar minket. Amint vízközelbe érünk és lepakoljuk a cuccainkat Louis már ölbe is kapja Eleanort és belehajítja a vízbe. Nővérem prüszkölve jön fel a víz alól és gyilkos tekintettel nézi barátját, aki csak vihog. Érett, felnőtt emberek. Mivel El a vízben van, őt követi Louis is, majd lassan mindenki, egyedül én ülök a leterített törölközőmön, még mindig farmerban. Szomorú mosollyal nézem a visongó társaságot, akik szörnyen jól érzik magukat. Valószínűleg egyedül Niallnek tűnik fel a hiányom, hiszen percekkel később lehuppan mellém a törölközőre.

- Miért nem jössz be? - kérdése közben fél kezével átkarol, míg én vállat vonok.

Vállára hajtom a fejemet, és úgy kémlelem tovább a többieket. Még Liam is felszabadultan szórakozik, csupán én érzem magam szarul. Miatta. Miközben ő tök jól el van nélkülem. Nos, nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy felidegesítsem magam, és a fejembe vegyem, hogy megmutatom neki, mit veszített. Nem fogom féltékennyé tenni, nem fogom eljátszani, hogy mennyire jó a kedvem, de nem fogok itt üldögélni, miközben én is ott lehetnék velük és boldog lehetnék.

- Menjünk - fordulok Niall felé mosolyogva.

Csak ekkor veszem észre, hogy valójában mennyire közel is van az arcunk. Ajkai csupán centikre vannak az enyémektől, ami miatt benn akad a tüdőmben a levegő. Niall kap észbe először és egy kicsit elhúzódik, majd puszit nyom az arcomra. Miután felkel, kezét nyújtja, hogy engem is felsegítsen. Ledobom magamról a farmerom, és felugrok Niall hátára. Vigyorogva tart, és terve szerint bele akar dobni a vízbe, de ahhoz túl erősen kapaszkodom, így csak nővéremék társaságához megyünk. Akkor se szállok le a hátáról, amikor már az idétlenül vihogó csoport mellett állunk. Hope éppen a közelembe próbál férkőzni, valószínűleg azon indokból, mert mondani szeretne valamit, de erre nem kerül sor, mert Niall fogja magát és lebukik a víz alá. Reakcióidőm lassú, így ahelyett, hogy egyből elengedném, én is lekerülök a víz alá. Niall persze majd megszakad a röhögéstől, amikor csapzott fejjel jövök fel a víz alól.

*

Körülbelül negyed órája értünk vissza a hotelbe. Mielőtt még mindenki felment volna a szobájába, megbeszéltük, hogy nyolckor találkozunk a hotelbeli kis pubban. Bár nem tudom, mennyire jó ötlet a fiúknak leinni magukat, mert holnap este koncertjük lesz. De felnőtt emberek, ez a saját döntésük.

Egy gyors fürdés után újból átöltözöm, és már indulok is. Természetesen a negyed órás késés nem maradhat el, de igazából mivel egy hotelen belüli találkozóról beszélünk, ezért annyira mindegy. Mindenki lent van már, és mivel elég hangos társaságot alkotnak, emiatt könnyen megtalálom őket. Niall mellett foglalok helyet a bárpultnál, aki int a csaposnak, majd egy pohár valamit rak le elém.

Jó pár pohárka hasonló lötty után már egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve a tudat miatt, hogy Liam alig két méterre ül tőlem. Ettől függetlenül elhatalmasodik rajtam a vágy, hogy karjai közé vessem magam, hogy megcsókoljam, de nem tehetem. Már csak azért se, mert elég világosan kifejtette, hogy nem szerelmes belém. Szóval akkor jelenleg úgy állunk, hogy én megveszek érte, míg Ő szarba se vesz. Aki ennek ellenére még azt mondja, hogy a szerelem nem totál szívás, az valószínűleg soha nem volt még halálosan odáig valakiért. Márpedig én már biztosra tudom, hogy halálosan beleestem Liam Payne-be. Ha eddig nem lett volna elég nyilvánvaló. Kegyetlenül szar érzés arra gondolni, hogy ő ezt nem viszonozza, mégis kellemes érzést nyújt a gondolat, hogy ha csak pár napig is, de velem volt, és életemben nem voltam még boldogabb, mint akkor.

Niall oldalba bökésére eszmélek fel, és egy részeg mosollyal nézek rá. Viszonozza a gesztust, és egy egész fogsoros, fogkrém reklámba illő, tökéletes mosolyt villant.

- Annyira hiányoztatok - beszélek, miközben kezemmel megemelem az alkohollal teli poharat.

Hirtelen késztetést érzek arra, hogy mindenkinek elmondjam, hogy mennyire szeretem, és azt is, hogy mennyire hiányoztak. A többiek kevésbé vannak kiütve, ők még csak a részegség és a józanságot elválasztó halvány vonalon egyensúlyoznak, míg én azt a határt, már legalább egy órája átléptem. Hope is rendel egy újabb kört, és őt követi mindenki más is, míg én az édes tudatlanságban úszkálok, és tökéletesen gondatlannak érzem magam, hála az ereimben cikázó alkoholnak, ami most a kívánt hatást éri el.

- Igyunk a pasikra, akik behülyítenek, aztán két nap után lapátra tesznek - hirtelen ötlettől vezérelve beszélni kezdek, és mondandóm első felének végén automatikusan Liamre nézek, aki meredten bámul. - Végül, de nem utolsó sorban igyunk azokra a barátokra és testvérekre, akik viszont ott vannak mellettünk a szarba, és kihúznak belőle. Végezetül pedig... - itt gondolkodóba esek, ugyanis már semmi értelmes nem jut eszembe. - Nem, mást nem akartam, szóval csak igyunk!

Váratlanul érkezett monológom mindenkit váratlanul ér, de a végére mindenki elkuncogja magát. Egyedül Liam bámul rám még mindig, de figyelmen kívül hagyom, és élvezem ezt a részeg állapotot. Eleanor szorosan megölelget és egy puszit nyom az arcomra, majd őt Hope követi. A fiúk csak mosolyogva figyelnek minket, majd a lányok után Niall zár szorosan a karjai közé Hátulról karol át, és kezeit a hasamnál összekulcsolja. Nem úgy tűnik, hogy mostanában szándékában áll elengedni, de őszintén szólva jól érzem magam a karjai között, így én sem küszködök kijutásért. Fejemet a mellkasának döntöm, és egészen addig így maradok, amíg el nem pilledek.

- Nem akarsz felmenni? Fáradtnak tűnsz - suttogja a fülembe, édes hangján.

Tőlem csak egy bólintásra futja. Elköszön a többiektől és a lift felé támogat. Nem igazán tudok egyenesen menni, gondolkodni, vagy éppen csak beszélni. Niall vállamnál fogva húz beljebb a liftbe, ahol csak ketten tartózkodunk. A kis helyiségbe érve viszont a derekamat karolja át, és egy pillanat alatt megváltozik a levegő. Az engem szorosan tartó fiú arcára vezetem a tekintetem, miközben ő is kitartóan vizsgálja arcom vonásait. Gyönyörű, kék szemei szinte perzselnek, de figyelmemet elvonják tökéletesen metszett ajkai, amelyek most annyira hívogatónak tűntek. Ajkamba harapok a gondolatra, hogy milyen lehet a csókja. Talán emiatt, talán más miatt, de ajkait mohón nyomja az enyémekre, és egy csepp gyengédség nélkül falni kezdi őket. Nyelvével bejutásért könyörögve megnyalja az alsó ajkamat, amitől szám egyből szétnyílik. Nyelve pillanatokon belül vad táncra kezd az enyémmel, és szenvedélyes csókcsata veszi kezdetét. A lift ajtó sípolva nyílik szét, de ez egyáltalán nem zavar minket. Egy pillanatra szakítja meg a csókunkat, de csakis addig, amíg bejuttat minket a szobájába. Amint beérünk egyből a bezárt ajtónak nyom, míg én csípője köré fonom a lábaimat. A hálóban óvatosan lefektet az ágyra, miközben én leügyeskedem róla a felsőtestét fedő pólóját. Nincs precízen kidolgozott felsőteste, de így is jóval tökéletesebb, mint a többi srác. Nadrágja gombjaival szerencsétlenkedem, de végül sikerrel járok, így farmerja is a földön landol, és immáron már csak egyetlen boxerban áll előttem, amely alól merevedése már igencsak kitörni készül. Ő is megszabadít a felsőmtől és a nadrágomtól, míg nyakamat hinti be apró, jóleső csókokkal, amik miatt hangos sóhajok hagyják el a számat, jelezve ezzel, hogy élvezem. Nyakam egy pontján megáll és szívni kezdi a puha bőrt, mire felmordulok. Kicsit megemel és hátranyúlva kikapcsolja a melltartómat. Egyből keresztbe fogom melleim előtt a karjaimat és zavarban vagyok. Niall óvatos mosollyal lefejti onnét a kezeimet és szinte issza a látványt, míg én egyre inkább elpirulok. Lágy csókot nyom a számra, majd puszikkal halmozza be a testemet, egészen az állam vonalától a bugyim széléig. Gyomrom görcsbe rándul, amikor ujjai olyan helyekre kalandoznak, ahol ezelőtt még egy férfi keze sem járt.

- Niall én még... - megakadok. Túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy ezt el tudjam mondani. - Szóval én még nem... - összevissza beszélek, amit ő apró mosollyal díjaz.
- Szűz vagy? - kérdez rá végül. Halk sóhaj hagyja el a számat és bólintok. - Vigyázni fogok rád, ígérem - puszilja meg az arcom, majd lehúzza az utolsó textilt is, ami engem takar.

Ajkamat rágcsálom, miközben kibújik boxeréből és felgörgeti magának az óvszert. Nem igazán tudom, mit kéne csinálnom és mintha a részegség jótékony hatásai is elpárologtak volna, már nem érzem magam magabiztosnak. Hála istennek Niall tudja, mit csinál. Lábaim közé pozicionálja magát és várakozóan néz rám, mire bólintok. Csípőjét az enyém felé tolja, és már bennem is van. Feszítő, fájdalmas érzés. Csak ennyit érzek, és emiatt pár könnycsepp ki is gördül a szememből. Niall sajnálkozóan tekint le rám és hüvelykujjával letörli a könnyeket az arcomról. Beljebb löki magát, egészen míg teljesen bennem nincs, majd vár, hogy elmúljon a fájdalom, ami jelenleg szétfeszíti az egész testem. Türelmesen vár, míg egy bólintással nem jelzem, hogy folytathatja. Ahogy a fájó érzés elmúlik, helyét átveszi egy eddig ismeretlen, mégis jól eső érzés, amit most csakis Niallnek köszönhetek. Alhasamban olyan érzés keletkezik, mintha felrobbant volna bent valami, és a felettem mozgó srácnak sem kell már sok.

Zilálva fekszik mellém és fel karjával átkarol. Vállára hajtom a fejemet és várom, hogy elnyomjon az álom. De ez nem igazán akar bekövetkezni. Niall mellettem már elaludt, én viszont egyre inkább józanodok ki, és egyre több gondolat szállja meg a fejemet. Elvesztettem a szüzességem, egy olyan emberrel, akivel soha nem terveztem, ennek ellenére egyetlen percét sem bántam meg. Ellentétes érzések kavarognak bennem. Niall hozta a formáját, és szokása szerint édes és figyelmes volt, viszont ezek után nem tudom, hogy tovább. Hiszen a legjobb barátok nem fekszenek le egymással, ugye? Nem, valószínűleg nem. Viszont egészen eddig soha nem gondoltam máshogy Niallre, csak mint a legjobb barátomra, ám most ijesztő, szokatlan gondolatok futnak át az agyamon, és gyomrom újra és újra görcsbe rándul ha az előbbi eseményekre gondolok. Ki kell szellőztetnem a fejemet, kijózanodnom, és után tiszta fejjel átgondolnom ezt az egészet, majd megbeszélni Niallel.

Óvatosan kikászálódok Niall mellől, ügyelve, hogy ne keltsem fel. Lábaim kissé remegnek, amikor felállok. A szétdobált ruháimat gyorsan magamra kapom és halkan kilépkedek a szobából. A nap már felkelőben van odakint, ezért arról a tervemről egyből lemondok, hogy aludjak is. A szobámba érve letusolok és tiszta ruhát veszek magamra. Kisétálok a nyitott erkélyajtón és meglepve veszem észre, hogy három szobának egybe nyílik az erkélye. Jobbra mellettem Niall szobája van, viszont fogalmam sincs, hogy ki a baloldali szomszédom. Nem is foglalkozom vele sokáig, csak a korláthoz lépkedek és a kilátást bámulom. Majdnem a hotel tetején vagyunk és az egész látvány gyönyörű. Telefonomon elindítok egy tetszőleges számot és hagyom, hogy az szóljon, miközben próbálok értelmesen gondolkodni. Ám valaki megzavar azzal, hogy körém fonja a karjait.

14. fejezet - Semmit nem érzek

Hiii!:)
Megérkeztem a 14. résszel, és a hét folyamán érkezni fog a 15. is. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.
Hagyjatok jelet magatok után!:)
Jó olvasást! xx

Impossible

Teljesen biztos vagyok benne, hogy amit hallani fogok, az számomra rossz lesz. Ettől függetlenül mégis reménykedem, hogy csak azt akarja megbeszélni, hogy mikor látogatom majd meg, és hasonlók.

- Sajnálom, D, de ez így nem fog nekem menni - hangjában bármilyen érzelem legkisebb jelét se vélem felfedezni, ami könnyeket csal a szemembe, de leküzdöm. - Annyira friss az egész, és ez esetben a fél év az egy hosszú kihagyás lenne. Ezért még az elején jobb lenne lezárni.

- Tudtad. Tudtad, hogy turnézni fogtok, már azelőtt is, hogy elkezdődött volna egyáltalán valami közöttünk. Teljesen tisztában voltál vele és mégis hülyítettél - nevetem el magam kínosan, a fejemet rázva.

- Sajnálom.

- Egyáltalán nem sajnálod.

- Mégis mit akarsz ezzel elérni? - kérdezi, immáron dühösen, ami miatt magamban győzelemittasan mosolygok, hogy sikerült elérnem a célomat.

- Az igazat, Liam, csakis az igazat akarom.

- Igen? Hát akkor tessék - csap a combjaira, elsötétült tekintettel. - Nem érzem, amit kéne. Nem érzem, hogy szerelmes lennék beléd, semmit nem érzek - szinte már kiabál, nekem pedig nem sok kell, hogy elbőgjem magam.

- Takarodj!

Megilletődik, amikor ráüvöltök, de azonnal feláll és elmegy. Szavai visszhangokként csengenek a fülemben. Azt mondta, hogy szeret, most meg kitalálja, hogy mégse. Pont Liam. Az a srác, aki igaz, hogy csak pár napra, de kihúzott a gödörből, de most újra visszahajított. Összetörve érzem magam, még annál is jobban, mint amennyire ezelőtt éreztem. Megmerem kockáztatni, hogy ennél rosszabbul még soha nem voltam.

Eleanor ront be az ajtómon és őt Louis követi. Sajnálkozó tekintettel méregetnek, és egy pillanat alatt megértem, hogy miért volt olyan Louis tekintete ott lent. Ő tudta. Nővérem szorosan átölel, miközben valami olyasmit motyog, hogy megöli Liamet. Csak ekkor veszem észre, hogy könnyeim patakokban ömlenek. Louis egy csomag zsebkendőt nyújt nekem, amit ezer örömmel fogadok el.

- Múltkor azt mondta, hogy szeret, most meg, hogy nem szerelmes belém, nem érez semmit - zokogom.

Eleanor csak ölel, hiszen nem tud mit mondani, de nem is kell. Csak had érezzem, hogy valaki mellettem áll, nekem ennyi is elég.

- Nem kell ám velem lennetek. Van két napotok, élvezzétek ki, menjetek el valahova kettesben, de ne engem pátyolgassatok, arra még bőven lesz időtök.

Jól esik, hogy mellettem vannak, de jobban örülnék, ha egyedül hagynának, na meg, ha együtt eltöltenék ezt a kevéske időt. Eleanor utána is ráér majd az elcseszett életemmel foglalkozni. Vonakodva hagynak magamra, és nővérem legalább százszor megkérdezi, hogy biztos itt hagyhat-e, mire már szinte kilökdösöm az ajtón.

Fülhallgatómat a fülembe dugom és találomra elindítok egy számot, majd hagyom, hogy váltakozva lejátszódjanak. Felhúzom a cipőmet és szó nélkül lelépek otthonról. A Hyde Parkba megyek, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet.

Talán már a zenéim végénél tartok. Úgy érzem, mintha az összes szerelmes dal hirtelen rólam szólna, leírná az érzéseimet. Talán pont emiatt zokogok fel újra és újra, miközben a kilátást nézem. Éppen összetört a szívem, béna szerelmes dalokat hallgatok, amiket mintha nekem írtak volna, és közbe a parkban ülök. Kicsit olyan, mintha beletoppantam volna egy elrontott romantikus filmbe, vagy egy szörnyen szívszaggató videoklipbe. Hét ágra süt a nap, és az emberek sietősen mászkálnak. Mindenki lenge, színes ruhákban, a legújabb divatnak megfelelően van öltözve, de biztosra veszem, hogy azokban a nagy táskákban mindenkinél ott lapul egy esernyő vagy pulcsi, esetenként az előrelátóbbaknál mindkettő megtalálható.

Anyukák ordibálnak a gyerekeikkel, hogy ne rosszalkodjanak, velem egykorúak csapatokba verődve élvezik a szokatlanul jó időt, az idősebbek pedig ferde szemmel figyelik őket. Viszont egy valami közös bennük. A mosoly, ami az arcukon virít. Bármennyi problémájuk is legyen, jelenleg gondatlanok és boldogok, mert ott és olyanokkal lehetnek, akiket szeretnek. Míg én egyedül sírok egy padon, mert az a fiú, aki megmutatta, hogy milyen is a szerelem, most magamra hagyott.

Mély levegőt veszek és letörlöm a könnyeimet. Jobbnak látom, ha inkább a zenét is kikapcsolom. Próbálok pozitívan gondolkozni, jó oldalát nézni az egésznek, de még nem igazán sikerül.

- Na végre, hogy megvagy - hallok meg egy hangot magam mellől, és érzem, hogy valaki lehuppan mellém. - Már mindenhol kerestelek. El mondta, hogy nem vagy otthon, aztán elmentem Hope-hoz, akinél szintén nem voltál, de elmondta, hogy legtöbbször itt bújsz el. Már ha itt ellehet bújni - hadarja el egy szuszra, amivel apró nevetést csal ki belőlem. - Ne nevess, út közben majd' leszakították rólam a ruhámat, alig tudtam szabadulni.

Mosolyogva hallgatom, és örülök, hogy velem van. Sok idő eltelik, és még mindig a parkban ülünk, miközben kezd besötétedni. Hálás vagyok neki, hogy egyszer sem hozta fel a Liammel történteket, viszont én mégis megteszem.

- Tudtátok, igaz?

- Ami azt illeti igen - bólint, én meg keserű mosolyra húzom a számat.

Becsapva érzem magam. Mindenki tudott róla körülöttem, csak én nem. Egy hangos sóhaj hagyja el a számat, amit Niall se hagy figyelmen kívül és átölel. Nyakába fúrom a fejemet, míg ő derekam köré fonja az egyik karját, a másikkal pedig a hajamat simogatja, és megnyugtató dolgokat suttog a fülembe.

- Hiányozni fogsz - motyogom halkan, és bele sem akarok gondolni, hogy fél évig szinte egyszer sem fogom látni őket.

- Lesz szabadidőnk, akkor hazajövünk, legalábbis én biztosan. Ha pedig nem így alakul, akkor Eleanorral együtt meglátogattok minket.

- Ugye a másodikat csak egy rossz viccnek szántad? Hahó, Liam éppen kidobott, ha nem tűnt volna fel - hívom fel figyelmét az apró kis bökkenőre.

- Viszont rajta kívül lesz ott négy másik ember, aki szeret és hiányozni fogsz neki.

- Jó, rendben, de csakis miattad, miattatok - forgatom a szemeimet, mire ő felkuncog.

Úgy gondoljuk, ideje menni, mert rendesen besötétedett már. Niall hazakísér, és a lelkemre köti, hogy minden rendben lesz és ne sírjak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy eleget tegyek a kérésének, ami igencsak nehéz, de nem sírok. A szomorú számokat is kerülöm, inkább vidám, önbizalmat adó számokat hallgatok, hátha ezzel kicsit elterelem a figyelmem róla, bár ez szinte a lehetetlennel egyenlő. Akárhová nézek, akármit csinálok, állandóan a csókja, az ölelése, vagy csak az arca jár a fejemben.

*

A fiúk gépe alig egy óra múlva indul. Nem akartam itt lenni, ugyanakkor bunkó lenni sem akartam, ezért Eleanorral együtt kikísértük őket, hogy elbúcsúzzunk tőlük. Minden energiámat abba fordítom, hogy még csak ne is pillantsak Liamre, mert biztos vagyok benne, hogy akkor elsírnám magam. A hangszórókból felcsendül a bemondónő hangja, ami arra kéri az utasukat, hogy lassan kezdjék el a felszállást. Liam kivételével megölelem Harryéket, majd Niallt utoljára hagyom.

- Köszönök mindent - suttogom a fülébe, míg szorosan átölel. - Siessetek vissza.

- Két hét múlva találkozunk. Nincs ellenkezés, vagy felszállok az első gépre és magam rángatlak el -fenyeget játékosan.

Kuncogni kezdek, míg ő belecsíp az oldalamba, amitől nevetve ugrok arrébb. Pillantásom Liamre terelődik, aki most fájdalmas arccal vizslat minket. Megrázom a fejemet és újra csak Niallre koncentrálok.

- Két hét múlva ott leszek azon a repülőn, ne aggódj - biztosítom afelől, hogy nem fogok mégis inkább itthon maradni.

Egy újabb hang sürgeti az embereket a felszállásra, így még egy gyors ölelés után már el is indulnak. Szomorúan nézek Liam után, aki éppen elviszi magával a szívemet egy másik kontinensre.

- Jól vagy?

- Persze, csak menjünk haza.

Nővérem bólint és azonnal hív egy taxit. Az út csendben telik, én pedig nem tudok másra gondolni, csak Liamre. Akárhogyan próbálom kiverni a fejemből, nem tudok nem rá gondolni. Minden dalról, minden kis dologról az ő arca ugrik be.

- Na, jó. Nem bírom tovább nézni, ahogy az egyetlen húgom magát tépi, egy olyan fiú miatt, aki valószínűleg egyáltalán nem érdemli meg a szerelmét - csattan fel nővérem, és bár tudom, nem rám dühös, mégis megijeszt. - Este bulizunk, és egy estére elfelejtjük az összes fiút - vonakodva fogadom el ajánlatát.

Nem akarok bulizni, de Elt, se akarom megbántani, így inkább rábólintok, azzal a feltétellel, ha Hope is velünk tart. Nem kell sokat győzködnöm, abban a pillanatban hívja is közös barátnőnket, aki ezer örömmel tart velünk, sőt, amikor hazaérünk, már a házunk előtt szobrozik. Megölel mindkettőnket, amikor kiszállunk a taxiból.

*

A két hét talán túl gyorsan is eltelik, és egyre inkább izgulok az utazás miatt, mi órák múlva elérkezik. Eleanorék bulizós terve nem járt sok sikerrel, ahogy igazából az egyik tervük sem, amit a felvidításom érdekében tettek. Ideig-óráig sikerült csak, de legalább addig se gondoltam Liamre, ami miatt szörnyen hálás vagyok nekik. Ám most itt állva a csomagjaim felett, azzal a tudattal, hogy hetekig egy légtérben leszek vele... elbizonytalanít. Kettős érzelmek játszanak bennem. Akarok menni, mert hiányoznak Niallék, de nem akarok menni, mert nem szeretném látni Liamet. Még egyszer, utoljára átnézem a csomagjaimat, hogy minden szükséges holmit elraktam-e, de nem találok olyan darabokat, amik hiányoznának, szóval nyugodtabb szívvel húzom magam után a bőröndömet. Június elejét koptatjuk, és az idő is egyre jobban melegszik fel, bár Londonban soha nem számít az, hogy milyen évszak van. Itt mindig esik. Most sincs ez másképp, hiszen az eső úgy zuhog mintha dézsából öntenék, így azt a két méteres távot is esernyővel teszem meg, amíg beszállok a taxiba, majd, míg a reptéren kiszállok a taxiból.

Nem elég, hogy ömlik az eső, reggel is van, az izgalomtól a gyomrom is görcsöl tegnap este óta, és összesen talán fél órára sikerült lehunynom a szemem és aludnom. Szóval most úgy nézek ki, mint, akit megtapostak. Eleanor persze kicsattan a boldogságtól, sőt még Hope is, aki velünk tart. Igen, ez lenne a helyes hozzáállás. Fel kéne, dobjon, hogy egy meleg, esőmentesebb helyre mehetek, láthatom a fiúkat, megismerkedhetem új emberekkel. Mindez valahogy mégse dob fel. Csakis Liam miatt. Mióta az eszemet tudom, azóta vágyom Sydney-be, és most, hogy itt a lehetőség mégsem akarok menni. Egy fiú miatt. Na, nem. Végre eljutok oda, és jól fogom magam érezni. Annak ellenére, hogy egy lelki roncs vagyok, és Liam jelenléte se fog könnyíteni a helyzeten.

Ezen gondolataim hatására valamelyest megnyugszok és a repülőn még az álomnak is sikerül elérnie. Viszont egy órával leszállás előtt már nem bírok magammal. El és Hope is felkelt már, de csak rajtam látszik, hogy mennyire is félek az egésztől. A lábammal a földön dobolok, és az ujjaimat tördelem, mindaddig, amíg a hátunk mögött ülő negyvenes éveiben járó férfi rám nem szól, hogy fejezzem be. Elnézést kérve hagyom abba az előző tevékenységemet és inkább kibámulok az ablakon, remélve, hogy ezzel eltudom terelni a figyelmemet. Minden egyes kis próbálkozásom sikertelen, mert ahogy a gép landol, egyre nyugtalanabb és idegesebb leszek. Amikor leszállunk, mégis boldogsággal tölt el, hogy itt lehetek és érezhetem ezt a kellemesen meleg időt. Ennek ellenére remegő kezekkel vonszolom magam után a bőröndjeimet, amiket kis híján kiejtek a kezemből, amikor megpillantom Niallt és a többieket. Nem foglalkozom semmivel, csak ledobom a csomagjaimat és Niall nyakába vetem magam, aki hátratántorodik a hirtelen érkezett lökettől, majd egyensúlyát visszanyerve felnevet. Körbenézve a többieken megállapítom, hogy Liam nincs itt, amit nem is bánok. Ráérek később is találkozni vele. Viszont a társaságban négy ismeretlen, mégis ismerős arcot fedezek fel. Tudom, hogy kik ők, de még soha nem találkoztam velük, csupán csak a zenéjük miatt hallottam róluk, és persze azokat a dolgokat, amiket El mesélt.

Elengedem Niallt, hiszen még mindig a nyakába lógok, és köszönök a többieknek is.

- Luke, Ashton, Michael, Calum - mutatja be a négy fiút sorba Harry.

- Destiny vagyok, ő pedig Hope - mutatok először magamra majd barátnőmre.

Ashton udvariasan kezet nyújt, amit mosolyogva fogadok el és kézrázás utána, azt hiszem, hivatalosan is ismerjük egymást. Ezt teszem a többi fiúval is, majd a szállás helyünk felé indulunk. A hotel nagy és gyönyörű, bár számomra az egész túl csicsa, de ezt az apró tényt figyelmen kívül hagyom, és élvezem inkább.  

13. fejezet - Beszélnünk kell

Halihó!:)
Nos, mégiscsak sikerült befejeznem a részt, bár nem lett valami nagy durranás. Viszont amolyan kárpótlásul, ha összejön, akkor a szünetben heti két résszel is jövök. Ezt nem tudom biztosra ígérni, de a heti egy rész biztosan érkezik majd!:)

Szobámba érve újra faggatni kezdem.

- Miért jöttél vissza?
- Miután hazaértem meglepődve vettem észre, hogy El még mindig nálunk van. Persze engem nem zavart, hiszen kedvelem a nővéred - magyarázkodik azonnal, mire elmosolygom magam. - Aztán elmondta, hogy ma Louisnál marad éjszakára, szóval te egyedül leszel itthon. Ezért visszajöttem, hogy ne legyél tök egyedül.
- Oh, hát köszönöm.
- Ahogy a nővéred elmondta egyből indulni akartam, de előtte még elkotyogta, hogy félsz egyedül, akkor már biztossá vált, hogy visszajövök és veled maradok - vigyorodik el, én pedig a vállába bokszolok.

A nagy kupiból próbálom előkeresni ez éppen használatos alvópólómat, de sehol nem akadok rá. Már kezdem azt hinni, hogy a föld nyelte el, vagy valaki besurrant, amíg nem tartózkodtam itt, és elvitte az agyon nyűtt piros pólót. Bármennyire hülyeségnek tűnt, jobb ötlet nem jutott eszembe, hogy miért nem találom. Liam vigyorogva nézi a szerencsétlenkedésemet, én pedig már az ágy alatt is megnézem azt a nyamvadt pólót, de semmi.

- Ha elmondanád, hogy mit keresel, talán segíteni is tudnék.
- Egy piros, bő és hosszú pólót. Az a pizsamám - morgom oda sem figyelve rá.
- Esetleg nem ezt keresed? - kérdezi, mire ránézek. A keresett ruhadarab ott lóg a kezébe.
- Hol volt? - kérdésemre az ágyamra mutat.

Fejbe vágom magam, Liam meg persze kinevet. Duzzogva indulok el fürdeni, és csak zuhanyzás után, törölközőbe csavarva veszem észre, hogy a megjátszott sértődésem miatt a pólóm Liam kezébe maradt. Fejemet az ajtóba vágom, de egyből odakapok a belenyilalló fájdalom miatt. Szörnyen szerencsétlen tudok lenni, főleg ha Liam a közelemben van.

Nincs mit tennem, törölközőbe kell visszamennem. Nagyot sóhajtva nyitom ki a fürdő ajtót, és csoszogok vissza a szobámba. Liam az ágyon elnyúlva fekszik, de érkezésemre felém kapja a fejét. Perverz mosolyra húzza a száját, én pedig szorosabban fogom magamon a törölközőt. Felkapom a pólómat és tiszta fehérneműt, majd a fürdőben átveszem azokat.

Most már sokkal nyugodtabban lépek be a szobám ajtaján, ahol Liam a laptopomat nyomkodja. Leülök mellé az ágyra, de egyből kelnék is fel, amikor meglátom, hogy twitterezik. Nem mintha problémám lenne ezzel, de nem fogom bámulni, ahogy a twittert nézegeti. Az az ő dolga, és úgy gondolom, hogy nem tartozik rám. Amikor felállnék egyből a kezem után nyúl.

- Nem kell elmenned, egy perc és kilépek - mosolyog rám, és ígéretéhez híven ki is jelentkezik.

Az egeret a „Képek” - milyen ötletes - című mappára viszi, majd rám néz.

- Szabad?

Édes, hogy erre is engedélyt kér, amit persze megadok. Nincs semmi olyan a mappában, ami titkos lenne. Csupán pár kép rólam, közös képek Eleanorral, néhány amin Hope és én vagyunk, és többségében hármunkról készült képek. Összesen ennyi volt a mappa tartalma. Nem voltak képeim a szüleimmel, hiszen soha nem ápoltam velük olyan kapcsolatot, amilyet kellett volna. Barátokkal készült közös képekkel nem rendelkeztem, ahogy barátokkal se. Az évek során csak Hope és Eleanor voltak mellettem, de ez így nekem tökéletesen megfelelt. Mindenem megvolt.

- Hope és Elanor? Ex pasik, eltűnt legjobb barátnők, családi fotók? - vonja fel fél szemöldökét, mire zavartan lesütöm a szemem.

Nos, lehet, hogy nekem ez így tökéletesen megfelelt, ettől függetlenül még nem szerettem a kirekesztett gyerekkoromról beszélni.

- Soha nem voltam közkedvelt gyerek. Se családi, se baráti körben. Apáék mindig Eleanort istenítették, akármit is tett, az csak jó lehetett. Emiatt soha nem haragudtam rá, vagy soha nem voltam féltékeny, egyszerűen csak elfogadtam, hogy én soha nem lehetek olyan jó mint ő, csinálhatok bármit is. A barátok pedig... róluk fogalmam sincs. Egyszerűen csak nem kedveltek. Mindig kicsit más voltam, mint az átlag - vonok vállat közömbösen.

Liam átlát rajtam, és szorosan magához ölel. Ez az ölelés többet ér minden szónál. Szeretem őt. Magára húzva fekszik végig az ágyon, és ütemes szívverését hallgatva lassan elnyom az álom.

Egy rossz álom után zilálva kelek fel. A telefonomra nézve rájövök, hogy még csak hajnali három van. Liam is ébredezik, ami miattam van.

- Jól vagy? - kérdezi mély, de annál szexibb hangon aggódva.
- Semmiség, csak rosszat álmodtam.
- Visszatudsz aludni?
- Nem tudom - rázom a fejem. - Énekelnél nekem? - kérdezem félősen, mire halványan látom, ahogy elmosolyodik.

Bólint, én pedig visszadöntöm fejem a mellkasára. Kiráz a hideg, amikor meghallom az általa választott számnak az első szavait. A Little Things-t énekli, ami a kedvencem tőlük, és úgy bármi közül. Mindig is imádtam ezt a számot, már mióta először hallottam. Bár akkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy Liam nekem fogja énekelni, hajnalban, csak azért, hogy sikerüljön visszaaludnom.

*

Liam már vagy egy órája elment, Eleanor pedig még mindig nem ért haza. Pontosabban Louis-tól már eljött, csak utána lelépett a barátnőihez. Szóval jelenleg szörnyen unatkozom egyedül. Mindig is azon emberek táborát erősítettem, akik szörnyen tudják unni magukat, ha egyedül vannak. Jobb híján csak nézem a tévét, miközben próbálom úgy nézegetni a közösségi oldalaimat, hogy ne olvassam el a sok gyűlölködő levelet, amiket annak ellenére is folyamatosan kapok, hogy Liam az interjúban kicsit elferdítette az igazságot. Szóval a rajongóknak jelenleg úgy kéne tudnia, hogy mi csak barátok vagyunk, ebből kifolyólag úgy kéne hinniük, hogy nem jelentek „veszélyt” rájuk nézve. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem szép dolog, ha valaki hazudik. Bár, ha más szempontból nézzük, akkor Liam, ott abban a pillanatban nem hazudott, mert nem volt köztünk még semmi. Csak utána jelent meg nálam. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal nyugtatom magam, és folytatnám is tovább, ha nem szólalna meg a csengő.

- Oh, szia - köszönök meglepődöttem az ajtóban álló Louis-nak, aztán gyorsan beinvitálom.
- Szia - kedvesen mosolyogva köszönt. - Eleanor?
Valamelyik barátnőjével ment el kávézni. Már vagy másfél órája, szóval lassan itthon lesz. Ha gondolod, akkor megvárhatod itt is – ajánlom fel, hiszen feleslegesnek tartom, hogy hazamenjen, aztán visszajöjjön, amikor nővérem bármelyik pillanatban beeshet.
- Rendben, akkor megvárom. Persze, ha nem zavarok.
- Nem. Sőt, örülök, hogy jöttél, mert halálosan unatkoztam egész eddig - jelentem ki, de persze egyből fülig pirulok, miután rájövök, hogy mit mondtam.

Igen, valld csak be, hogy egyszerűen olyan szerencsétlen vagy, hogy egy üres lakásban nem tudsz mit kezdeni magaddal. Ripakodik rám a tudatalattim, miközben Louis csak mosolyog és ledobja magáról a pulcsiját és a cipőjét.

- Mi újság Liam és közted? - kap elő egy témát, hogy beszélgetést kezdeményezzen.
- Igazából úgy érzem, most minden tökéletes - mosolygok.

Louis is velem mosolyog, de az ő arcán kevésbé őszinte mosoly játszik. Nem foglalkoztat, ahogy semmi más se. Talán igaz ez a rózsaszín ködös dolog, hogy nem lát tőle az ember, persze csak átvitt értelemben. Kevésbé érzem magam elcseszettnek, és nem bírok betelni a boldogsággal. Emiatt hatalmas köszönetet érdemel Liam. Soha nem hittem volna, hogy érezheti magát az ember ennyire felszabadultnak, ennyire boldognak.

Eleanor esik be az ajtón, szinte szó szerint, hála a sok csomagnak, ami a karjain lóg. Nem zavarom őket, ezért felmegyek a szobámba. Hope nem ér rá, mert a szüleivel amolyan családi napot tartanak. Fogalmam sincs, miből is áll ez az egész, de az tudom, hogy barátnőm rühelli ezeket.

Éppen valami üdítőért indulok a konyhába, amikor hallom, hogy nővéremék valami turnéról beszélgetnek. Pontosabban biztos, hogy a fiúk turnéjáról, ami fogalmam sincs, hogy mikor lesz. Tudom, hogy nem szép dolog, de megállok és fülelek. Ha Louis tudja, akkor Liam is, szóval előbb utóbb hozzám is eljutna. De jobb szeretném, ha előbb, szóval hallgatom a beszélgetésüket.

Gondolatmenetem közbe lemaradhattam valamiről, mert El éppen halkan szipog, szóval biztos vagyok benne, hogy sír. Miért sír?

- El, nem ez lesz az első hosszabb turnénk. Kapunk szüneteket, akkor hazajövök, vagy te jössz hozzánk. Ha eddig megtudtuk oldani, akkor ez a kicsit több, mint fél év semmit nem fog változtatni - Louis próbálja nővérem vigasztalni, de ő még mindig sír. - Ne sírj, kicsim. Még két hosszú nap áll rendelkezésünkre, amit csak veled fogok tölteni. Rendben?

Eleanor szipogása csillapodik, ám ezúttal az én szememet lepik el könnyek. Sietősen távozok és magamra zárom a szobám ajtaját. Az utóbbi időben El mindig annyira letört volt, és állandóan Louis-val volt. Aminek azt hiszem, most már tudom az okát. Ő tudta, hogy a fiúk turnézni mennek, és azt is, hogy mikor. Nekem fogalmam sem volt róla. Pedig lehetett volna annyi eszem, hogy legalább neten utánanézek vagy valami, de meg sem fordult a fejemben. Csupán egy kérdés motoszkál a fejemben. Liam pontosan mikor is szándékozik erről tájékoztatni engem?

Úgy látszik a sors kegyes hozzám, mert abban a pillanatban nyílik az ajtó és Liam lép be rajta. Közömbös arccal néz felém, ami kicsit szíven üt, de próbálom ezt kizárni. Csendesen, kifejezéstelen arccal telepszik le az ágyam végébe, én pedig a háttámlának döntöm a hátam és úgy figyelek rá. Megfogadom magamban, hogy bármit mondjon is erős leszek és nem fogok sírni. Majd, ha elment. Bár tudom, hogy csak a hosszas turnéjukat akarja elmondani, de amiatt is lesz még elég időm bőgni.

- Holnapután fél éves turnéra indulunk - közli hosszas hallgatás után, és értékelem, hogy nem kertel.

Bólintok, és próbálkozok minél kevesebb érzelmet mutatni ezzel kapcsolatban.

- Valami másról is szót kéne ejtenünk - mondja, és egy pillanatra megdermedek.

Soha nem szerettem a „beszélnünk kell” és hasonló kijelentéseket, hiszen soha nem jelentettek jót.

12. fejezet - Enyém vagy

Halihó!:)
Meghoztam a 12. részt. Ami egy kicsit rövid lett, és amolyan átkötő rész lett, de ilyenek is kellenek....:)
Hagyjatok jelet magatok után!
Jó olvasást! xx

Love Drunk

Este viszonylag későn feküdtem le, mert Hope elég sokáig marad, miután elmeséltem nekik a Liammel történteket. Pontosan ezért okoz meglepetést, hogy reggel tíz óra van, de én teljesen fitt vagyok, és vigyorgok, mint a bolondgomba. Természetesen Eleanor még az igazak álmát alussza, így csendesen ügyködök a konyhában. Igazából fogalmam sincs, hogy miért jöttem a konyhába, de azért leülök a pulthoz, hátha eszembe jut. Egészen addig ülök a konyhába, vigyorogva meredve magam elé, amíg El fel nem kel, és teljesen fáradtan be nem csoszog. Boldogan köszönök, mire morog valami jó reggelt félét. Egyszerűen nem bírom abbahagyni a mosolygást. Ez hamarosan nővéremre is ráragad, és már sokkal kipihentebben és vidámabban ül mellettem.

A délelőttöm iszonyatosan lassan vánszorog, egészen addig, amíg Liam meg nem érkezik. Eleanorral váltják egymást, mert nővérem éppen megy el, Liam pedig pont most jön. Becsukom nővérem után az ajtót, és Liamet a szobám felé ráncigálom a csuklójánál fogva. Ahogy beérünk egyből letámadja az ajkaimat, amolyan köszönés képpen. Vigyorogva válok el tőle és ugrok rá az ágyamra, míg ő körbenéz a szobámban. Ez alatt a két év alatt csak párszor fordult meg nálunk, a szobámat pedig soha nem látta. Valószínűleg jobban járt volna, ha ez így is marad. Szokásomhoz híven hatalmas kupi uralkodott. Ruhák szétdobálva, az íróasztalom ki se látszik a sok vacaktól, ami rajta van, és a padló is csak azért látszik most, mert próbáltam egy kis rendet rakni mielőtt Liam megjön. De csak ennyire futotta. Nem szól egy rossz szót se, csupán a falakat bámulja. A plafon srégen ereszkedik le a falig, és a szoba azon felét fa lambéria keretezi, és egy hatalmas ablak, amelynek erős és nagy párkánya van. Az ajtó felőli, hosszú fal fehérre van mázolva, míg a két kisebb fal fekete. Ám a poszterek, újságkivágások és a nyomtatott minták miatt szinte egy milliméter se marad szabadon, de így tökéletes. Vigyora hatalmas lesz, amikor megpillantja a poszteremet a bandáról. Hozzá kell tennem, hogy a poszter még a legrégebbiek és legelsők közül való, akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer Liammel fogok itt ülni. Ettől függetlenül nagyképű mosollyal fordul felém.

- Esetleg aláírjam? - kötekedik.
- Kérlek - mondom unottan és a szememet forgatom.

Liamet nem hatja meg, keres egy tollat és ráfirkantja a nevét a saját képéhez. Elkuncogom magam, és hatalmas plüss kutyámat az ölembe veszem. Igazából reflex mozdulat, és teljesen akaratomon kívül történik. Liam tudomást se vesz róla, egészen addig, amíg vissza nem fordul a poszterem aláírásából.

- Szuper, most már adhatom el Ebay-en - gúnyolódok, miközben az aláírásra bökök. Elneveti magát.
- Hát ő meg kicsoda? - kérdezi kedvesen, és fejével a kutyusomra biccent.
- Ő az egyetlen férfi, aki megérdemli a helyét az életemben. Kiskorom óta folyamatosan szem- és fültanúja a sírásaimnak.
- Ha ezzel érdemelte ki, akkor én nem fogom megérdemeli a helyet az életedben. Nem akarlak sírni látni. Nem fogom engedni, hogy sírj. Ha kell, akkor napokat, sőt heteket töltök azzal, hogy megvigasztaljalak, de nem hagyom, hogy sírj. Bármi miatt is.

Kikerekedett szemekkel nézek Liamre. Komoly, szeretetteljes arccal néz rám, míg én próbálom visszanyelni a könnyeimet. Könnyeimmel küszködve, mégis mosolyogva dőlök hátra az ágyon. Perceken belül Liam is követi a példámat és lefekszik mellém. Csupán annyi különbséggel, hogy ő nem a hátán, hanem az oldalán fekszik, és szüntelenül bámulja az arcomat. Fél kézzel közelebb húz magához, így már teljesen mellette fekszek. Emiatt a mozdulat miatt a pólóm alja kicsit felcsúszik, Ő pedig a szabadon látszódó részt simogatja, ami miatt kellemes bizsergés fut végig az egész testemen. Természetesen elpirulok, és zavartan lesütöm a szememet. Elneveti magát és egy puszit nyom a homlokomra. Természetellenesen vörös lehetek, így felé fordulva, inkább beletemetem az arcom a mellkasába, ezzel elérve, hogy halljam szívének ütemes dobogását. Hosszú percekig csak csendben fekszünk, ő pedig a hajamat birizgálja. Felnézek rá, és azonnal fülig pirulok, amikor meglátom, hogy egészen eddig kitartóan figyelt engem. Feljebb tornászom magam és egy lágy csókot nyomok ajkaira. Ám, amit én egy apró kis csóknak szánok, azt ő elmélyíti. Nem mondom, hogy ellenemre van, egyáltalán nem. Pillanatokkal később már lovaglóülésben ülök csípőjén, miközben egyszer sem szakad meg a csókunk. Alsó ajkamba harap, amit miatt kellemesen bizsergő érzést érzek egész testemben. Levegő hiány miatt elválunk, de kellő oxigénhez jutás után újra egymás ajkainak esünk. Liam már a pólóm alját keresve próbálja azt felhúzni, amikor leállítom. Nekem ez túl gyors. Vagyis... akarom őt, tényleg, de nem érzem késznek magam.

- Liam, én még...
- Sajnálom, hülye vagyok - szakít félbe egyből, miközben bűnbánó arccal néz rám. - Akármeddig várok rád - jelenti ki és egy puszit nyom a fülem tövébe, ezzel valószínűleg egy újabb gyenge pontomat felfedve.

Reakcióm láttán apró puszikkal hinti be azt a területet, egészen az állam aljáig, majd újabb csókot kezdeményez. Ebben semmi mohóság nincs, pont emiatt tökéletes.

Leszállok a csípőjéről, és próbálok egyáltalán nem tudomást venni nadrágjában kényelmetlenül dudorodó férfiasságáról. Ettől függetlenül felkuncogok, és most először Ő pirul el teljesen. Ajkamba harapva próbálom elnyomni az arcomra feltörekvő vigyort, de nem igazán sikerül. Liam egy perc alatt visszanyeri magabiztosságát, én pedig abban a pillanatban nevetem el magamat. Megjátszott haraggal tekint rám, mire kinyújtom rá a nyelvemet és kifutok a szobából. Azonnal utánam ered, így futkározunk végig az egész lakáson, míg végül fáradtan a kanapéra fekszek, és próbálom egyenletesen venni a levegőt.

- Megvagy! - veti rám magát és összevissza csikizni kezd.

Kalimpálva próbálok kiszabadulni kezei alól, kevés sikerrel. Derekamat kínozza, én meg csak visongni tudok. Lábaimon ül, fél kezével pedig a kezeimet szorítja, másikkal pedig folyamatosan csikiz. Az esélytelenek nyugalmával várom, hogy abbahagyja, ám ez egyáltalán nem áll szándékában.

- Kérlek, hagyd abba - visítok nevetve, és már szinte könyörgök.

Elvigyorodik, de mielőtt elengedne csókot lehel a számra, majd elenged. Megkönnyebbülve állok fel, és megigazítom összegyűrődött ruházatom.

- Destiny, én nem akarom ezt az egészet titkolni - szólal meg Liam, előhozva egy tökre nem ideillő témát. - Mármint, tudom, most még korai, meg minden. De ha megkérdezik, nem fogom tagadni. Elakarom mondani mindenkinek, hogy az enyém vagy - mosolyog édesen.
- Oh, igen? Liam Payne, miből gondolod, hogy a tiéd vagyok? - kérdezem kacérkodva.
- Miből gondolom? - vigyorog, ami miatt nem sejtek sok jót. - Elég csak hozzád érnem, és kiráz a hideg - mondja lassan, minden szót artikulálva, és megérint, ami az általa várt hatást éri el. - Tudom a gyenge pontjaidat - egy csókot nyom a fülem tövébe, én pedig szinte szétfolyok karjai között.
- Ugh, ta-talán igazad lehet - makogom.

Felkuncog, és elégedett azzal, hogy a várt reakciót érte el nálam.

- Éhes vagyok - nyavalyog, mint egy öt éves kisfiú.
- Nem a főző tudományomról vagyok híres. Szóval vagy eszünk rántottát, vagy leugrunk valamelyik közeli gyorsbüfébe. Tiéd a választás.
- Nincs kedvem megmozdulni.
- Nos, akkor rántottát eszünk - vonok vállat, ő meg beleegyezően bólint.

A konyhában előkeresek egy serpenyőt, és kikotorászok a hűtőből pár tojást. Ez az egyetlen étel, amit még soha nem sikerült elrontanom. Bár nem kell hozzá nagy ügyesség. 10 perccel később már két tálcával térek vissza és az egyiket Liam kezébe nyomom, aki azonnal hozzálát az evéshez. Jóízűen falja be, ami mosolyt csal az arcomra.

Már estefelé jár az idő, amikor Liam készülődni kezd. Ám ebben a pillanatban kapok egy SMS-t nővéremtől, miszerint estére nem jön haza. A helyzet annyiból rossz, hogy utálok egyedül lenni, főleg este.

- Valami baj van? - kérdezi Liam már indulásra készen.

Most ciki lenne megkérni, hogy maradjon itt velem éjszakára, mert félek egyedül ebben a hatalmas lakásban? Ugh, számomra mindenképpen, így csak megrázom a fejem és egy csókkal elköszönök tőle.

A lakásban mindent bezárok, amit csak tudok, aztán eldöntöm, hogy belekezdek az American Horror Story harmadik évadába. Nem igazán kötött le, ami csak is miattam van, hiszen sötét van, egyedül vagyok, és szörnyen félős vagyok. Ezen az se segített, hogy Liam távozása után fél órával valaki éppen kopog. A házban teljes homály uralkodik, ami miatt nem igazán van bátorságom kimenni. A kint állónak ez nem tetszett, mert másodjára is kopogott. Megemberelem magam, és az előttem lévő összes villanykapcsolót felnyomom, ezzel elérve, hogy az egész ház lámpafényben tündököljön. Hevesen dobog a szívem, amikor félénken ajtót nyitok, remélve, hogy nem betörő, vagy baltás gyilkos. Megkönnyebbültem sóhajtok fel, amikor megpillantom a kívül álló személyt. Beljebb invitálom, majd faggatni kezdem, hogy mit keres itt. Nem mintha bánnám, vagy nem örülnék neki, csak érdekel. Nem válaszol, csak mosolyogva ledobja magáról cuccait, és engem követve a szobám felé indulunk.

11. fejezet - Csak védeni szerettelek volna

Halihó!:)
Meg is érkeztem a 11. résszel. Nem fűznék hozzá különösebben semmit, hiszen nem akarok már az elején elmondani bármit is.:)
Hagyjatok jelet magatok után!
Jó olvasást! xxxx

A fiúknak ma délután lesz egy interjújuk a helyi tévénél, azt hiszem, de addig még boldogítjuk őket egy kicsit a társaságunkkal. Az alapos fejmosáson már reggel túlestünk, hogy mégis, hogy a fenébe lehettünk ennyire felelőtlenek. Oké, teljesen igazuk van, hülyeség volt, de totál másnaposan egyikünk sem volt vevő erre, de muszáj volt végighallgatnunk. Talán Liam és Louis volt a legeslegjobban kiakadva ezen az egészen. Louist még megértem, hiszen El a barátnője, de Liamnek semmi különösebb joga nem volt ahhoz, hogy kioktasson engem. A lényeg, hogy ezen is túlestünk, és miután elmondták a magukét lenyugodtak a kedélyek, így most nyugiban nézzük a tévét, miközben Niall ölébe hajtott fejjel fekszem, és próbálok nem mozogni, hogy nem fájjon ennyire szörnyen a fejem.

- Destiny, beszélhetnénk? - a tökéletes csendet Liam töri meg.

Pár pillanatig fel sem fogom, hogy amúgy hozzám beszélt. Összevont szemöldökkel bólintok, míg a többiek kíváncsian fürkészik őt. Eleanor viszont gyilkos tekintettek vizslatja, mire apró mosoly kúszik a számra. A fejemet fogva kászálódok le az ágyról, amin Niall azon nyomban kényelmesen szétterül. Liam után megyek, aki az ajtó felé tart. Cipőt húzok és vele együtt én is kilépek a bejárati ajtón. Egy közeli parkba kötünk ki, ahol nem olyan nagy a forgalom, csupán csak az idősek tengetik itt az unalmas óráikat. Várakozóan nézek rá. Bár szólásra nyitja a száját, mégse mond semmit, csak csendben tanulmányozza az arcomat. Ugyanezt teszem, hátha letudok bármit is olvasni a tökéletes arcvonásairól, de semmi. A beállt csendet nem mondám kínosnak, legalábbis én most nem érzem annak. Csendben várom, hogy beszélni kezdjen, egészen addig, amíg ajkait nem érzem az enyémeken. Nem gondolkodok és egy pillanat habozás nélkül hunyom le a szemem, és csókolok vissza, bár tudom, hogy ez nem jó ötlet. Nincsenek érzései irántam, és én ezt tudom, mégis hagyom, hogy szabadon szórakozhasson velem. Hagyom, hiszen ezekben a pillanatokban az egyetlennek érzem magam, és nem egynek a sok közül. Pedig tudom, hogy nem kéne, és felesleges. Csókunkat én szakítom meg egy kis idő után.

- Mégis mi a franc volt ez? - azonnal kérdőre vonom.
- Destiny, én... - mondatát azonban egyre hangosabban csörgő telefonja félbeszakítja.

A füléhez tartott telefonból kihallom Niall hangját, ám nem értem, hogy mit mond. Nem telik fél másodpercbe, Liam már le is rakja a telefont és sajnálkozva mondja, hogy indulnia kell.

- Majd beszélünk – ígéri meg és ott is hagy.

Hát persze. Majd beszélünk. Egyszer biztosan. Utálom! Miért csinálja ezt velem állandóan? És mégis mit akart mondani. Magamban fortyogva indulok haza, ahol már Eleanor vár. Úgy tűnik ő előbb hazaért.

Alig két óra múlva már a tévé előtt ülünk és a fiúk által adott interjút nézzük a helyi csatornán. A szokásos kérdések kerülnek elő, amikben az új albumukat, és az elkövetkezendő turnéjukat, valamint az életüket tárgyalják. Természetesen a magánéletük sem maradhat tabu téma. Bár most leginkább Liam magánéletét boncolják.

- Liam, mostanság felröppentek a pletykák, hogy szakítottál Sophiaval - kezdi az riporternő.
- Nos, a pletykák igazak. Az utóbbi időben nem volt már az igazi a kapcsolatunk. Így mindkettőnk számára jobb, ha külön folytatjuk - mondja diplomatikusan.
- Szomorúan hallom, reméltem, hogy megcáfolod - jópofizik a nő, mire megforgatom a szemem. - Viszont, ahogy újabban értesültünk, a rajongók még sem örülhetnek, hogy a kedvencük újra szabad, hiszen a legújabb pletykák szerint igencsak közeli kapcsolatot ápolsz Louis barátnőjének, Eleanornak a húgával.
- Destiny, egy nagyon aranyos lány, de csak barátok vagyunk. Soha nem éreztem többet iránta, és nem is tudnék, hiszen ő számomra olyan, mintha a húgom lenne.

A nő érdekes arcot vág, és a mellettük lévő tévén egy kép jelenik meg, amelyen Liam és én vagyunk. Egy ma reggeli kép, amikor a parkban megcsókolt. Bár most ez érdekel a legkevésbé. Jelenleg úgy érzem magam, mint, akinek tőrt döftek a szívébe. Annyira ostoba vagyok! Minek engedtem egyáltalán, hogy megcsókoljon? Újra és újra ugyanabba a hibába esek, és soha nem tanulok belőle. Hát persze, hogy nem érez irántam többet, hogy is képzelhettem csak azért, mert először, józanul is megcsókolt. Liam éppen próbálja kimagyarázni magát, igazán sikertelenül. Hiszen még a vak is látja, hogy ez egy rendes csók volt. Ezen nem tud szépíteni, hogy egy félre csúszott puszi, vagy rossz szögből felvett ölelés. Viszont töretlenül állítja, hogy semmi közünk egymáshoz, csak barátok vagyunk.

Eleanor kétségbeesetten néz rám, arra várva, hogy elsírjam magam, de ez nem történik meg. Összetörtem, ha lehet, még jobban, de nem fogok sírni.

- D, ugye tudod, hogy előttem nem kell erősnek mutatnod magam? - kérdezi lágy, kedves hangon nővérem.
- Tudom - apró mosolyt eresztek meg felé, míg ő átölel.
- Mi is volt ez a csók?

Gondoltam, hogy nem fogja szó nélkül hagyni. Elmesélem neki a délelőttömet, ő pedig figyelmesen hallgat. Épphogy befejezem, amikor megszólal a csengő. Részemről nem várok senkit, így hagyom, hogy El menjen ajtót nyitni, de ő sem igazán akaródzik megmozdulni. Ezek szerint váratlan látogató. Vállat rántok és megrázom a fejem, ezzel jelezve, hogy eszemben sincs felkelni. Beszélgetést hallok az ajtó felől, ám senki nem jön be, így megnézem, hogy ki jött.

- Mit keresel itt? - kérdezi egy csöppet se kedvesen Eleanor, így inkább megállok.
- Destinyhez jöttem.

Liam hangja maradásra késztet, és bár tudom, hogy nem szép dolog, mégis hallgatózom.

- Nem gondolod, hogy eleget játszottál már vele?
- Nem játszottam vele, soha nem állt szándékomban. Én... csak beszélni szeretnék vele. Tisztázni ezt az egészet.
- Minek? Hogy neki is elmondhasd, amit az interjúban mondtál? Ne fáradj, látta.
- Hadd beszéljek vele - könyörög Liam.

Ahogy gondolom, úgy Eleanor megenyhül és beinvitálja. Visszafutok a nappaliba, lehetőleg hangtalanul, hogy ne tudják, hogy hallgatóztam. Utánam pár másodperccel El lép be, Liammel a háta mögött. Színlelem, hogy meglepődök, mire El megforgatja a szemeit. Oké, kicsit átlát rajtam. De nem teszi szóvá, inkább csak a szobájába megy. Ezzel egyedül hagyva Liammel. Annyi mindent szeretnék kérdezni, annyira szeretném kérdőre vonni, mégsem teszem. Egyszerűen nem merem. Világ életemben kerültem a vitákat, soha nem mertem kiállni magamért, szóval nem csodálkozom, hogy ez most sincs másképp.

- Láttad az interjút? - hangjából nem igazán tudom eldönteni, hogy ez most kérdő vagy kijelentő mondat volt-e.
- Láttam - bólintok.

Mély levegőt vesz, ami miatt úgy gondolom, hogy ez most egy hosszú beszélgetés lesz. Már csak azért is, mert helyet foglal a kanapén. Én is leülök, és törökülésbe helyezkedve felé fordulok.

- Tudom, hogy úgy gondolod, hogy én végig csak játszottam veled. De tudnod kell, hogy ez egyáltalán nem igaz.
- Hát akkor mi az igazság Liam? Nem tudok rajtad kiigazodni. Részegen megcsókolsz, aztán elmondod, hogy van egy lány, akibe beleszerettél, majd megint részeg vagy, és ismét megcsókolsz. Elfutok, két hétig eszedbe se jutok. Majd megint csak megcsókolsz, immáron józanul, utána pedig elrohansz interjút adni, ahol elmondod, hogy soha nem éreztél irántam többet, mint barátság, és nem is fogsz. Most pedig ideállítasz és kinyögöd, hogy te nem játszottál velem. Szóval, hogy is van ez? - a végére már a hangom is megemelkedik és dühös vagyok.
- Te vagy az a lány, Destiny. Nem szabadott volna hagynom, hogy elfuss, de nem részegen akartam szerelmet vallani. Úgyse hitted volna el. Szörnyű két hetem volt. Végig azon gondolkoztam, hogy ezt elcsesztem. Hogy utánad kellett volna mennem, ha nem is rögtön, de legalább másnap. Végig csak te jártál a fejemben. Aztán az elkövetkezendő lehetőséget is elszalasztottam, mert féltem.

Szükségem van pár pillanatra, amíg felfogom, hogy mit mondott az imént. Kitágult szemekkel nézek rá, és hitetlenkedve megrázom a fejem.

- Akkor mi volt az az interjú? - nevetem el magam kínosan.
- Így is kaptál elég utálkozást, semmi szükséged nincs még többre. Csak védeni szerettelek volna. Egyrészt. Másrészt nem egy interjú keretében akartam elmondani, hogy érzek irántad.
- Harmadrészt igazat mondtál. Hiszen nincs közöttünk semmi. Csak barátok vagyunk.
- Igen? Ez barátság?

Nem értem, hogy mire céloz. Csak akkor válik világossá, amikor megcsókol. Most, hogy nagyjából tisztában vagyok az érzéseivel, már semmi kivetnivalóm nincs abban, hogy megcsókoljon. Nem mondta ki, hogy szeret, de az biztos, hogy többet érez, mint barátság. De kezdeti státusznak nekem még ez is bőven megfelel. Gyomrom liftezik, és a pulzusom sem egészen normális, de ez mind eltörpül, amellett az édes érzés mellett, amelyet Liam ajkai éreztetnek. Belemosolygok a csókba, majd megszakítom azt. Idióta vigyorral nézek Liamre, és próbálom kontrollálni a feltörni készülő boldogságot. Nos, ez nagyjából fél percig sikerül, utána a fiú nyakába vetem magam, aki emiatt a hátára borul, és majdnem leesik a kanapéról. Nevetve nyög fel a hirtelen érkezett súlytól, míg én a nyakába fúrt fejjel kuncogok. A hátamat kezdi el simogatni, miközben én a mutatóujjammal absztrakt mintákat rajzolgatok fehér pólóval elfedett mellkasára. Olyan idilli ez a pillanat.

- Szeretlek - suttogja annyira halkan, hogy csak én halljam. Bár rajtunk kívül nem tartózkodik senki a szobában.

Szívesen mondanám, hogy én is szeretem őt, de nem megy. Ennek a szónak akkora súlya van, nem hiszem, hogy készen állok arra, hogy most kimondjam. Ettől függetlenül szeretem őt, nagyon is, de neki ezt még nem tudom elmondani. Elég ha érzi.

- Liam, nem azt mondtad, hogy beszélgetni jössz? - nővérem hangján érezni lehet, hogy mosolyog, mégis egyből felkelek Liam mellkasáról.

Tisztában vagyok vele, hogy pipacspiros az arcom, ami őket roppantul szórakoztatja. Liam, hogy ezt még fokozza is, egy puszit nyom az ajkaimra, amitől úgy érzem, hogy felgyullad az arcom. Eleanor persze kinevet, Liam viszont félkarjával magához húz. Mellkasába temetem fejemet, ezzel elbújva a vizslató arcuk elől.

Miután nővérem szétszekál a szégyenlősségem és pirulásom miatt, újra kettesben hagy Liammel.

Liam nem sokkal később le is lép, én pedig egyből a telefonért nyúlok. Hope nevét keresem a névjegyzékben, bár nem mintha annyi személy száma szerepelne a telefonomban, hogy ne találjam meg. Küldök neki egy üzenetet, hogy jöjjön át, és öt perc múlva már csöngetnek is.

10. fejezet - Sajnálom

Földbegyökerezett lábakkal állok, és egy tapodtat sem mozdulok.

- Nincs az az isten, hogy én ide betegyem a lábamat! - rázom a fejem, hogy nyomatékosítsam magamat.

- Oh, dehogynem!

Hope rám vigyorog, és a csuklómnál fogva kezd befelé húzni, míg Eleanor hátulról lökdös, hogy menjek már. Megforgatom a szememet. Nem akarok bemenni. Nem akarok találkozni vele.

- Minek kellett idejönnünk, amikor pontosan tudjátok, hogy mi van!?

Azonban egy szót se szólnak, én pedig felháborodva sétálok tovább. A szívem a torkomban dobog, amikor belépünk az ajtón. Liam kivételével mindenki lent ökörködik, a tévé pedig éppen valamelyik zene csatorna adását játssza. Fél füllel a folyamatosan ismétlődő számot hallgatom, másfelől pedig a fiúkra koncentrálok. Apró, de annál hamisabb mosollyal köszöntök mindenkit, majd nővérem Liam szobájához lökdös, amin bekopog és otthagy. Leesett állal és összeráncolt szemöldökkel nézek utána a lépcsőn. De amint az ajtó nyílik rendezem az arcvonásaimat, próbálva közömbösnek maradni. Liam meglepődik, de azonnal beljebb invitál. Leülök az ágya szélére, és ő is követi a példámat. Egy pár percig egyikőnk se szólal meg, és kezdem kínosnak érezni a csendet, amikor végre elkezd beszélni.

- Destiny, én sajnálom. Nem akartam, hogy az egész úgy tűnjön, hogy csak szórakoztam veled.

- Pedig nagyon úgy tűnt - szólok közbe.

- Tudom, amit szörnyen sajnálok.

Vállat vonva bámulok tovább magam elé. Sajnálja, és nem akarta, hogy így tűnjön. Hát persze, hogy nem akarta... Ugyan már. Akkor minek csinálta? Szólásra nyitom a számat, de inkább be is csukom. Nincs kedvem belemenni a részletekbe, hogy miért tette akkor. Pontosabban kedvem lenne, csak a válaszoktól félek. Nem hiszem, hogy képes lennék végighallgatni, amint elmondja, hogy nem kellek neki, mert nem szeret, vagy még csak nem is tetszem neki. Csupán csak pár perc telik el néma csöndben, de az iszonyúan kínos. Nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Valljam be neki, hogy szeretem? A francokat! Ő a fiú. Ha bármit is akarna tőlem már régen lépett volna, így feleslegesen nem fogom leégetni magam és tönkretenni a barátságunkat. Bár ezt valószínűleg Liam már tönkretette a múltkori esettel. Ajkamat harapdálva kelek fel mellőle. Nem érzem úgy, hogy maradnom kéne, hiszen semmi értelme. Liam úgy látszik, elmondta, amit akart, én pedig nem szeretnék bármit is mondani. Rám néz, de nem szól semmit, nem marasztal. Csendesen, és kicsit talán összetörtebben lépkedek lefelé. Ha nem is akarom bevallani, de valahol legbelül arra számítottam, hogy majd szerelmet vall, és boldogan éljük tovább az életünket. De ez nem következett be. Mindenki felém kapja a fejét, amikor a nappalihoz érek. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Itt maradni és eljátszani, hogy minden rendben, vagy hazamenni és átbőgni az egész napot. Hiába döntök a második mellett, El és Hope megakadályoz. Szinte szó szerint vonszolnak be a szobába. Szó nélkül hagyom, és helyet foglalok Niall mellett. Félmosolyra húzza a száját, amit egy műmosollyal viszonozok. Bár ez inkább hasonlít egy vicsorhoz, de ez érdekel a legkevésbé.

- Minden rendben? - kérdi Louis.

- Um, nem igazán - fejemet rázva vallom be.

Felesleges lenne tagadnom, rám van írva, hogy valami bajom van. Ők pedig nem hülyék, ezért egyből rájöttek. Mielőtt bárki mondhatna bármit is a fürdőbe indulok. Hideg vízzel öblítem le az arcom, ami segít tisztán gondolkodni. Az utóbbi két hétben eleget ostromoltam magamat a gondolataimmal, és a reménykedéssel, de ennek éppen ideje van véget vetni. Ha eddig nem voltam benne teljesen biztos, hogy Liam semmit nem érez irántam, akkor most biztos lehetek benne. Már hiába a reménykedés, az összes kis bugyuta álomkép, amit szőttem, hogy majd felkeres és happy end. Nem, ilyen maximum a mesékben létezik. Az egyetlen dolog, amit jelen pillanatban tenni tudok, hogy élem tovább az életem, a lehető legkevesebb önsanyargatással és szomorkodással. Igen, ez egy tökéletes terv. Ám ezt annál nehezebb lesz megvalósítani. Hiszen könnyebb az önsajnálatba és a sírásba menekülni, de rohadt nehéz emelt fejjel, mosolyogva felállni a padlóról, mintha semmi sem fájna. Viszont meg kell tennem. Nem csak magamért, a környezetemért is. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal lépek ki a fürdőszobából, és egy apró mosoly játszik ajkaimon. Apró ugyan, de annál elszántabb és őszintébb.

A kezdeti lelkesedés és erő nagyjából addig tart, amíg le nem zuhanyzok. Utána fáradtan zuhanok be az ágyba és már kezdeném is újra a fájdalmas gondolkodást, ám El éppen ekkor ront be a szobámba. Felvont szemöldökkel nézek rá, ő pedig vigyorogva rángat ki a nappaliba. A kis dohányzóasztal tele van pakolva nassolni valóval és egy halom DVD-vel. Az összes szerelmes, vagy olyan, amit már vagy ötezerszer láttam, így inkább a szobámba szaladok, hogy előkutassam a nemrég kiírt sorozatot, aminek neki akartam állni. Hosszas keresgélés után akadok csak rá és azonnal vissza is megyek a nővéremhez.

- Mit nézünk?

- American Horror Story - vigyorgok, miközben ő a száját húzza.

Éjfél felé jár az idő, de még csak az első évad harmadik részén vagyunk túl, amikor valaki csenget. Értetlenül bámuljuk egymást a nővéremmel, és eszünkbe sincs megmozdulni. Ám a kint álló valaki, igencsak be szeretne jutni, ezért másodszorra is csenget. Nagyot sóhajtva állok fel, El pedig követ. A házban sötét van, így Eleanor felbukik valamiben, magával rántva engem is. Vihogásban törünk ki, mire harmadszorra is csengetnek. Kinyújtott kézzel kapálózok a kilincs felé, még mindig nevetve, ám az zárva van. Kénytelen vagyok felállni és úgy kinyitni. Hope áll az ajtó előtt.

- Hány óra van? Mit keresel itt? Nem mintha zavarnál, csak érdeklődöm - magyarázkodok azonnal, de ő csak vigyorog.

- Ojaj, ezt a vigyort már ismerem! - kezd el mutogatni nővérem.

Nos, igen. Ez az tipikus Hope vigyor, ami csak akkor jön elő, ha készül valamire.

- Olyan régen voltunk már csak hárman együtt. Mindig itt volt vagy Louis, vagy valaki, vagy éppen az összes fiú. Aminek nem mondom, hogy nem örülök, de hiányoznak a csajos esték. Ráadásul az a szemét, alig egy hónapnyi találkozgatás után már félre is lépett - látványosan fel van háborodva.

Jellemző. Nem sír, nem szomorkodik, csak dühöng. Ami megmerem kockáztatni, hogy rosszabb, mintha az első kettőt tenné. Alig két perc múlva már elő is áll az ötlettel, miszerint menjünk bulizni.

- Drága, egyetlen, Hope. Nem szeretnélek elkeseríteni, de lassan éjfél lesz. Mire Eleanorral elkészülünk lesz vagy egy óra is.

- Na és? Volt, hogy később indultunk. Eddig soha nem zavart. Naaa, csak egy kis buli. Úgy gondolom, hogy mindkettőnkre rá fér - győzköd engem, hiszen El már a szobájában készülődik.

Végül beadom a derekam, így mehetek készülődni. Barátnőm pedig velem tart asszisztálni. Aztán végül a kezembe nyom egy neki tetsző ruhát és elküld átöltözni. Hiába mondom neki, hogy nem akarok szoknyát venni, hajthatatlan. Szememet forgatva veszem fel a választott összeállítását. Kiérve leültet a fésülködőasztalom elé és a hajammal kezd babrálni. Miután végez vele, a hajam lágy hullámokban omlik le a vállamon, és jöhet a smink. Semmi extra, csak a szokásos fekete füstös szemek. Bár ezt most egy szoknyám színéhez passzoló bordós rúzzsal dobja fel, ami miatt idősebbnek nézek ki egy kicsivel. Az ágyam előtt már ott hever az általa választott cipő, ami nem más, mint egy fekete magassarkú. Nem igazán szeretem a magassarkúkat. Szörnyen kényelmetlenek, de egy estébe nem halok bele.

Alig egy óra alatt a választott szórakozó helyen is vagyunk. Fiúk nélkül, csak hárman, kissé már spiccesen. Eleanor és Hope is elég rendesen eleresztik magukat, és én is ezt teszem, közbe fél szemmel figyelek a nővéremre, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Nem jellemző rá, de inkább szemmel tartom. Aha, ez két percig tart, utána eltűnik valamerre és a tömeg miatt nem is látom. Rendelek még egy italt a pultostól, aminek az utolsónak kéne már lennie. Megiszom és a táncolók közé furakszom. Pontosabban csak furakodnék, mert valakibe belemegyek. Felnézve egy igencsak helyes fiúval találom magam szembe, aki elég látványosan, zavartalanul mér végig. Sötét hajával, és rosszfiús mosolyával azonnal elnyeri a figyelmemet. Ebben valószínűleg a lenyelt alkohol mennyiség is közrejátszik, de hidegen hagy. Két pillanat múlva, már a karjaiban táncolok, és egyáltalán nem bánom, vagy érzem magam kényelmetlenül. Egy jó ideje az első este, hogy nem szomorkodom Liam miatt, és nem töröm a fejem rajta és azokon a dolgokon, amiket mondott vagy csinált. Az ismeretlen srác mellkasára rakom a kezeimet, míg ő a csípőmet fogja és közelebb von magához. Bár egész jól érzem magam vele, mégsem fogadom el az ajánlatát, hogy hazamenjek vele. Egyrészt Eleanor kinyírna. Engem is, és a srácot is. Másrészt nem ismerem, szóval esélytelen. Elbúcsúzok tőle és nővéreméket keresem. Már elég sok idő eltelt mióta megérkeztünk, nekem pedig fájnak a lábaim a magassarkúban, így remélem, hogy minél előbb megtalálom őket. Hál' istennek Elt a pultnál találom. Társaságunk harmadik, egyben utolsó tagja is megérkezik, igencsak támolyogva. Ahogy én és Eleanor is elég ingatagan állunk. Már a szórakozó hely előtt vagyunk, amikor észreveszem, hogy nincs meg a táskám. Lemondóan sóhajtok, hiszen ennek már úgy is mindegy. Viszont a két szerencsecsomag nem hozott magával telefont, pont az ilyen eshetőségek miatt. El nyavalyog, hogy rosszul van, Hope fáradt, én pedig alig állok a lábamon. Viszont telefon nélkül esélytelen, hogy taxit tudjunk hívni, gyalog pedig igencsak hosszú az a másfél óra gyaloglás. Hajnalban és részegen.

- Destiny! - szólal meg egy kis idő után Hope. - Legutóbb a fiúkkal jártunk itt, és ha jól emlékszem, akkor nem laknak innét messze, hiszen taxival öt perc volt - nehezen formálja a szavakat normális mondattá, de a végén sikerül neki.

Én viszont fejbe csapom magam. Hogy nekem ez eddig nem jutott eszembe! Hiszen alig negyed órányi sétára laknak innét. Nővérem igazán rosszul van, így barátnőmmel ketten támogatjuk, miközben mi is alig bírunk egyenesen menni. Ha anyuék ezt látná, valószínűleg sokkot kapnának. Amit teljesen meg is értenék.

A nap már felkelőben van, de nem vagyok elég józan ahhoz, hogy kitaláljam, hogy akkor hány óra lehet. Ám akármennyi is az idő, a fiúk nagy valószínűséggel nem fognak ugrálni örömükben, hogy ilyenkor állítunk be. Ilyen állapotban. És igazam van. Háromszor nyomom meg a csengőt, mire Niall fáradtan lecsoszog és ajtót nyit. Szemei egyből kipattannak, amikor meglát minket. Azonnal beljebb invitál és kérdezősködni kezd.

- Csak Elt vigyük el legalább a kanapéig, és esküszöm neked, hogy bármire válaszolok.

Könyörgő tekintetem meghallgatásra talál, így Eleanort a kanapéra fektetjük. Amint le ér a feje már alszik is. Hope közbe befoglalja a vendégszobát, én pedig egy pohár vízért sóvárgok, amit Niall jóvoltából meg is kapok.

Szóval, minek köszönhetjük a hajnali látogatást?

- Azt hiszem, kicsit jobban elengedtük magunkat az éjjel, mint kellett volna – sütöm le a szemem szégyenkezve. - A táskámat sikeresen elhagytam, a telefonommal együtt. A két jómadárnál pedig nem is volt telefon. Így legközelebbi lehetőségként ti voltatok - elneveti magát.

- Értem. Eleanornak majd én szerzek valami takarót meg párnát, te menj csak aludni.

- Köszönöm - egy puszit nyomok az arcára.

Fáradtan, magassarkúimtól megszabadulva mászok fel a lépcsőn a vendégszobáig. De azt zárva találom, amikor lenyomom a kilincset. Fáradtan döntöm a fejemet az ajtónak. Niall még nem jött fel, így újra visszamentem a nappaliba, ahol a srác éppen nővéremre terített egy takarót.

- Mondtam, hogy nyugodtan menj aludni - néz rám mosolyogva.

- Az igaz, de Hope kizárt. Így nincs hol aludnom.

- Egye-fene. Egy estére befogadlak - nevet fel és félkarjával átölelve lépkedünk a szobája felé.

Kölcsön adja az egyik pólóját, ami combközépig ér, így nem érezem magam annyira zavarban. Egy jó ideig veszekszünk a takaró miatt, hiszen szinte az egészet magam köré tekerem. Végül én a takaró egyik felét húzom, míg ő a másik végén áll. Nevetve rángatjuk, egészen addig, amíg el nem engedem. Niall felborul és a takarót kiejti a kezéből. Nevetve szedem fel a földről. Mármint a takarót, nem Niallt. Kinyújtom rá a nyelvem és bebugyolálom magam. Nem telik bele két percbe, Niall már mellettem fekszik és kiskutya szemekkel bámul. Égnek emelem a tekintetem és nagylelkűen megengedem neki, hogy bebújjon a meleget nyújtó tárgy alá. Persze az egészet magára húzza egyből.

- Niall, fáradt vagyok, fázok, aludni szeretnék - nyávogok.

Kinevet, de egyből megesik rajtam a szíve. Szorosan magához húz, így bőven jut mindkettőnknek a melegségből. Valójában elég félreérthető ez az egész, mégis mellette valahogy olyan természetes. Hiszen az egyik legjobb barátommá nőtte magát, és egyikőnk se érez a másik iránt többet, így nem is foglalkozom a gondolattal. Niall mellkasára hajtom a fejem, és végre elaludhatok.  

Twitcam

Halihó!:)
Mint tegnap írtam, ma csinálunk twticam-et. Bár a létszám háromról kettőre csökkent, de azért, aki gondolja, az nézheti ITT. :) xxx

9. fejezet - Igazam van?

Halihó!:) 
Kicsit előbb érkeztem a résszel. Nem lett a legvidámabb rész, de ettől függetlenül bízom benne, hogy tetszeni fog nektek. 
A történettől és a blogtól kicsit eltérve... holnap barátnőimmel tartunk twitcam-et (három kamasz unatkozik, te jó isten!) és, ha gondoljátok, akkor nézzétek majd. A linket holnap délután kirakom.:)
Hagyjatok jelet magatok után, jó olvasását! xx

Lullaby

Végre túl vagyunk a díjátadón. Soha nem szerettem a túlzott figyelmet, de most bőven kaptam belőle, hiszen Liam oldalán én voltam, és nem Sophia. Szóval kijárt a figyelemből elég rendesen. Alkalmam nyílt találkozni olyan emberekkel, akiknek szeretem a zenéit. Bár valószínűleg ez Liam érdeme, hiszen ha rajtam múlik, akkor távolról csodálom őket. De Liamnek hála mindenkivel tudtam váltani egy pár szót és ennyi nekem tőlük elég is volt. A srácok is felléptek, ami persze eszméletlen volt, emellett az összes kategóriát megnyerték, amelyben jelöltek voltak, így mindenképpen jó élményekkel záródott a díjátadó. Ám azt elfelejtették velem közölni, hogy ők ezt meg is akarják ünnepelni. Így kerülök most már a saját szobámba, idegbajosan, mert közölték velem, hogy van fél órám mindenre. Átöltözni, sminket és hajat igazítani. Eleanor nem idegeskedik csupán elővesz egy másik szettet a szekrényéből és már készen is van. Nekem már nem ennyire egyszerű. Kicsit több, mint fél óra múlva mégis sikeresen elkészülök, így akár mehetünk is, hiszen mindenki rám vár.

Egy kevésbé zsúfolt szórakozó helyen vagyunk. A zene kellemesen hangos, a bárpultnál nem olyan hatalmas a tömeg és van egy külön részleg, asztalokkal, fotelekkel és egy átlagos ülőgarnitúrával. A színes fények miatt nem igazán tudom megállapítani a hely színét, de az biztos, hogy minden más vöröses árnyalatban játszik. Így nem is csoda, hogy a hely már elsőre elnyeri a tetszésemet. Az este eseménytelenül telik, és nagy részben csak a bárpultnál, vagy éppen a kihelyezett fotelek egyikénél ücsörgök. Pár srác próbálkozik, hogy elhívjon táncolni, vagy ki tudja, miegymást csinálni, de kedvesen visszautasítok mindenkit. Egyetlen srác karjai között szeretnék ma este lenni, de őt túlságosan lefoglalják a gondolatai. Bár jelentős részben az én társaságomban van, mégse beszélgetünk. Mindketten a gondolatainkba mélyülünk. Ezúttal egy korty alkoholt sem iszok, de a többiek elég szépén a pohár aljára néznek, így én vagyok az egyetlen józan közülünk. Már bőven hajnal felé járunk, amikor a srácok úgy gondolják, hogy haza szeretnének menni. Teljes mértékben támogatom az ötletüket. Egy óra múlva már meg is érkezünk hozzájuk. Mindenki sietve akarja elfoglalni a fürdőt, ám ez egyedül Eleanornak sikerül, mert ő a legszemfülesebb és leggyorsabb. Én teljesen ráérek. Nem vagyok fáradt, se részeg, szóval kivárom a soromat. Ám a fiúk már nem ennyire türelmesek és Liam kivételével minden úgy döntenek, hogy inkább lefekszenek és reggel veszekednek a fürdőért. Az esti kakaómat iszom, amikor Liam slattyog be a helységbe. Kissé fáradt, és nem kissé részeg. Nem szólal meg, nem csinál semmit. Csupán csak csendben, vigyorogva bámul, ami elég zavarba ejtő.

- Megtennéd, hogy nem bámulsz? Vagy legalább nem ennyire feltűnően? - kérdezem fülig pirulva.

Bugyuta vigyorral csóválja meg a fejét, jelezve ezáltal, hogy eszébe sincs megtenni. Lemondóan sóhajtok és inkább az édes italnak szentelem a figyelmem. A még mindig szüntelenül figyelő fiú közelebb lép, és kiveszi a kezemből a bögrét, majd a pultra rakja. Összeráncolt szemöldökkel figyelem. Kezeit a derekamra rakja, és közelebb húz magához. Testünk már teljesen összeér. Szívem olyan gyorsan dobog, hogy egy pillanatra azt hiszem, hogy kikalimpál a helyéről.

- Destiny, néha vegyél levegőt is! - szól rám vigyorogva.

Fel sem tűnik, hogy meglepődöttségemben még levegőt venni is elfelejtek. Eleget teszek a kérésének és kifújom a benntartott levegőt, ám lélegzésem szapora. Amit nem is csodálok, hiszen nagyjából két centi választ el Liamtől. Ajkait sebtében az enyémekre nyomja és mohón csókol. Pár pillanat habozás után visszacsókolom. Másabb volt, mint az előző. Bár nem sok viszonyítási alapon van. Rákvörös leszek, gyomrom liftezik és a bent lapuló pillangók fele kinyírta magát. Annyira tökéletes ez a pillanat. Liam kezei a derekamon, míg én körbekulcsolom a nyakát és fél kezemmel tökéletesen beállított hajába túrok. Ám valaki ezt nem így gondolja, a köhintéseiből ítélve. Sietősen válok el Liamtől, azonban akadályba ütközöm. Fel sem tűnt, hogy a csók közben végig a konyhaszekrényhez voltam nyomva Liam által. Így én nem tudok mozdulni, ő meg nem is igazán akar. Átnézek a válla felett és látom, hogy El jött be. Ajkamba harapva lököm meg egy kicsit Liamet, aki így végre hátrébb lép. Nővérem arca nem árul el semmit, ami talán jobb is, hiszen máskor minden az arcára van írva. Szótlanul tölt magának egy pohár vizet és el is tűnik. Mindketten értetlenül nézünk utána, majd egymásra. A még mindig előttem álló fiú nem habozik sokat, édes ajkait újra az enyémekre nyomja. Azonnal visszacsókolom, miközben felültet a konyhapultra. Kezeivel a ruhám alját kezdi el felhúzni, amikor észbe kapok. Megpróbálom eltolni magamtól, de ő sokkal erősebbnek bizonyul. Ajkai most nyakamat kényeztetik, ám én csak szabadulni szeretnék. Hiába ez minden vágyam, de nem így. Nem úgy, hogy Liam magáról se tud, annyira részeg. Erősebb próbálkozással sikerül egy kicsit eltolnom magamtól. Felvont szemöldökkel néz rám. Próbálom légzésemet egyenletessé tenni, és csak utána állok neki beszélni.

- Miért csinálod ezt velem? Miért csak akkor, ha részeg vagy? Liam, nem vagyok a játékszered, amit kedvedre használhatsz, ha éppen nem vagy józan. Egy lány vagyok, és vannak érzéseim. Amik neked nyilván nincsenek. Irántam biztos nem. Igazam van?

Kérdő tekintettel nézek rá, és reménykedem, hogy a válaszában ne értsem velem egyet. Reménykedem, hogy azt mondja, érez valamit irántam, bármit, és nem csak az alkohol miatt teszi. Az előttem álló fiú hátrébb lép, és elkapja rólam a tekintetét. Nem válaszol, de talán jobb is így. Tehát igazam van. Fáj, de ha kimondta volna, talán még fájdalmasabb lenne. Ajkamba harapva bólintok, és próbálom nem elsírni magam. Szapora léptekkel hagyom el a konyhát és szaladok a szobámba. Összepakolom az itt maradt dolgaimat és ügyet sem vetek arra, hogy éppen hány óra van. Az előszobában levetett cipőmet a lábamra húzom és már kint is vagyok. Teljesen sötét van, csupán csak az autók fényszórói és a közúti lámpák adnak fényt. Gyorsan sétálok, már amennyire a magassarkúm engedi. Rajtam kívül, csak pár, velem nagyjából egykorú srác járkál. Amikor elkezdenek fütyülgetni és baromságokat ordibálni, inkább gyorsítok a tempómon. Előhalászom a telefonomat, és bár látom, hogy éjjel három van, mégis felhívom barátnőmet. Többszörös csengés után se veszi fel, bár ezt nem is várom tőle, hiszen késő van. Vagy éppen korán. Zenét akarok hallgatni, de nem hinném, hogy egy kihalt utcán tanácsos lenne üvöltő fülhallgatóval mászkálni, így nem teszem. Így viszont marad az utcák zaja és az elmélkedés. Aminek hála egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit ezer másik követ. A házunkhoz közeli park előtt járok, amikor már nem bírok tovább menni. Egy közeli fába támaszkodom, miközben lehajolok, hogy levegőhöz jussak. Kapkodva szedem a levegőt és a könnyeim elhomályosítják a látásomat. Lerogyok a fa tövébe, és annak dőlve zokogok tovább. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet elrohanni, de akkor még ez tűnt okos döntésnek. Nem bírtam volna Liammel egy házban maradni. Képtelenség lett volna, hogy ott maradjak, miközben teljesen belé vagyok zúgva, ő pedig nyilvánvalóan semmit nem érez irántam. Egy lány vagyok neki a sok közül, akivel szórakozott egy kicsit részegen, de semmi többet nem érek neki. Bár az évek alatt hozzászokhattam volna, hogy mindig csak a második vagyok mindenkinek, vagy talán még az se. Percek, vagy akár órák telhetnek el, mire bőgésem csillapodik és felkelek. A parktól már negyed óra alatt hazaérek. Miután belépek a lakásba az első dolgom, hogy bezárom az ajtót, majd az összes villanyt felkapcsolom, és ledobom magamról a kényelmetlen cipőmet. Bár az egész sarka nem magasabb 5-6 centinél, mégis kész kínzás volt ebben haza sétálni. Ijesztően csendes az egész lakás, és rá kell, jöjjek, hogy soha nem töltöttem még teljesen egyedül az éjszakát. Nem foglalkozok a gondolattal, csak gyorsan lezuhanyzok. Magamat nem meghazudtolóan miután lekapcsolom az összes lámpát a szobámba sprintelek. Beérve a szobaajtót is bezárom és behúzom a sötétítőt. Egy óra forgolódás után feladom az alvási próbálkozásomat és a laptopomért nyúlok. System of A Down Lonely Day számát indítom el. Szomorú zene, csak hogy még inkább taccsra vágjam magam lelkileg. Az egész hajnalom és reggelem ebből állt. Tumbliztam, szomorú zenét hallgattam és az ócsároló tweeteket olvastam. Pacsit nekem! Így nem is csoda, hogy reggel 10 van és már úgy érzem magam, mint akin legalább háromszor átment az úthenger, majd megtaposta egy egész elefánt csorda. A tükörbe nézve nem fogad igazán bizalomgerjesztő látvány. Hideg vízzel lemosom az arcom és letusolok. A forró víz feloldja feszült izmaimat, és valamennyire még talán a fájdalmamon is enyhít. Törölközőbe csavarva megyek a konyhába, a koffein dús italom pótlásáért, amelyet legalább fél napja nem fogyasztottam. Eleanor szerint már káros ennyire függőnek lennem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy igaza van, de ez ellen nem teszek semmit. Azonban a sors igen. Nem hogy kávét, de még energiaitalt sem találok itthon. Nagyot sóhajtva huppanok le a pult előtti székre, bár törölközőben ez igazán nehézkesen megy. Tenyerembe temetem az arcom, és próbálok nem sírni. Na, nem a kávé hiánya miatt. Sokkal inkább Liam miatt.

- Meg sem próbált utánam jönni - suttogom magamnak.

Akaratlanul is eszembe jutott kedvenc könyvem egyik kedvenc idézete. „Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt – az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és a megkeseredett várakozásimat.” Igazán gondolkoznék tovább is, de valaki mindenképpen elszeretne érni engem telefonon. Bár én kevésbé akarok bárkivel is beszélni. Miután látom, hogy El hív, még inkább elmegy a kedvem a beszélgetéstől. Nem akarom azt hallgatni, mégis, hogy képzeltem, hogy csak úgy szó nélkül lelépek, szóval nem veszem fel, csak megvárom, amíg lerakja. Ám utána egyből jön egy sms-em. Szintén nővéremtől.

„Destiny, fogalmam sincs, hogy hol vagy, és nem tudom, miért nem vagy itt, de legalább írj vissza, kérlek. Nagyon aggódom.”

Nagyot sóhajtva gépelem be az üzenetet miszerint jól vagyok és jelenleg itthon tartózkodom. Erre nővérem azonnal újra hívogatni kezd, majd megunva inkább üzenetekkel bombáz. Egyiket se nézem meg, és nem is írok vissza, inkább felöltözök. A Csontvárost nézem, amikor valaki szinte kitépi a helyéről az ajtót, úgy ront be a lakásba. Fél perccel később viszont megjelenik a szobámba El és Louis. Megszeppenve nézek rájuk, míg Eleanor dühösen néz vissza rám. Leállítom a filmet és félreteszem a laptopot.

- Mégis, hogy gondolat, hogy szó nélkül lelépsz? Senki nem tudta, hogy hol vagy, vagy, hogy egyáltalán minek mentél el. Fel sem tudod fogni, hogy mennyire aggódtam érted.

A nyakamba ugrik és megölel. Habozás nélkül ölelem vissza. Louis apró mosollyal az arcán néz minket.

- Miért nem szóltál, hogy hozzunk haza? Vagy legalább, hogy elmész? Hogy jöttél haza? - bombáz kérdéseivel.
- Nem hiszem, hogy örültetek volna, hogy ha hajnali háromkor beállítok, hogy vigyetek haza, vagy csak szimplán, hogy közöljem veletek, hogy hazamegyek. Amúgy hazagyalogoltam - vonok vállat.

El szemei kikerekednek, és tudom, hogy dühös rám. Nagyon dühös. Louis is összeráncolt szemöldökkel bámul rám. Ne már! Azért mert idősebbek nem ér úgy nézni rám, mintha egy bolond öt éves lennék! Még akkor se, ha néha úgy viselkedem.

- Mi volt az a szörnyen fontos, ami miatt haza kellett jönnöd hajnalok hajnalán? - El tetetett nyugodtsággal kérdezi, de tudom, hogy belülről majd szétveti az ideg.
- Liam - sziszegem a fogaim között, és próbálom nem elsírni magam.

Mindketten értetlenül merednek rám. Hosszas noszogatás után színt vallok. Jó érzés, hogy elmondhattam valakinek, még akkor is, ha Louis is itt volt. Ám ettől függetlenül még mindig fáj. De hát, ki a fenének ne fájna a tudat, hogy csak egy volt a sok közül? A végére érve pár könnycsepp kigördül, miközben Eleanor dühösen mered maga elé, Louis pedig vigasztalásképpen átölel. Pár másodperccel később El is csatlakozik, így már ketten ölelnek.

*

Kicsit több, mint két hete szinte ki sem teszem a lábam a lakásból. Persze voltak alkalmak, amikor Hope és a nővérem közösen kirángattak otthonról, vagy ha ők nem értek rá, akkor Louis vagy Niall ugrott be. De egyszer megfordult nálam Zayn is, és Harry is. Bár ő kicsit többször. Mégis túlnyomó többségben az először említett négy ember tette tiszteletét. Liam egyszer sem keresett, bár erre nem is számítottam. Azért a lelkem mélyén kicsit reménykedtem, de nem hívott.

Most éppen Hope és Eleanor próbál elcibálni valahová. Amihez semmi kedvem, de ahogy látom, semmi esélyem, így inkább indulok öltözni és sminkelni. Helyeslően bólintanak, én pedig eltűnök. Május elejét koptatjuk, ezért már kezd melegedni az idő. Emiatt egy lenge összeállítást vettem fel, egy vékony pulcsit pedig a kezembe fogtam, arra az estre, ha hűvösebb lenne.

- Hova megyünk? - kérdezem, miután El leint egy taxit.
- Majd meglátod - mosolyognak mindketten.

Vállat vonok és bedugom a fülesem. Fejemet az ablak üvegének hajtom, és becsukott szemmel élvezem Nickelback Lullaby számát, ami jelenleg folyamatos lejátszásra volt beállítva. Csak az tűnik fel, hogy megáll a kocsi. Kiszállok a taxiból, ám azzal a lendülettel szállnék is vissza, de Eleanor és Hope nem engedik.