2013. november 28., csütörtök

9. fejezet - Igazam van?

Halihó!:) 
Kicsit előbb érkeztem a résszel. Nem lett a legvidámabb rész, de ettől függetlenül bízom benne, hogy tetszeni fog nektek. 
A történettől és a blogtól kicsit eltérve... holnap barátnőimmel tartunk twitcam-et (három kamasz unatkozik, te jó isten!) és, ha gondoljátok, akkor nézzétek majd. A linket holnap délután kirakom.:)
Hagyjatok jelet magatok után, jó olvasását! xx


Lullaby
Végre túl vagyunk a díjátadón. Soha nem szerettem a túlzott figyelmet, de most bőven kaptam belőle, hiszen Liam oldalán én voltam, és nem Sophia. Szóval kijárt a figyelemből elég rendesen. Alkalmam nyílt találkozni olyan emberekkel, akiknek szeretem a zenéit. Bár valószínűleg ez Liam érdeme, hiszen ha rajtam múlik, akkor távolról csodálom őket. De Liamnek hála mindenkivel tudtam váltani egy pár szót és ennyi nekem tőlük elég is volt. A srácok is felléptek, ami persze eszméletlen volt, emellett az összes kategóriát megnyerték, amelyben jelöltek voltak, így mindenképpen jó élményekkel záródott a díjátadó. Ám azt elfelejtették velem közölni, hogy ők ezt meg is akarják ünnepelni. Így kerülök most már a saját szobámba, idegbajosan, mert közölték velem, hogy van fél órám mindenre. Átöltözni, sminket és hajat igazítani. Eleanor nem idegeskedik csupán elővesz egy másik szettet a szekrényéből és már készen is van. Nekem már nem ennyire egyszerű. Kicsit több, mint fél óra múlva mégis sikeresen elkészülök, így akár mehetünk is, hiszen mindenki rám vár.

Egy kevésbé zsúfolt szórakozó helyen vagyunk. A zene kellemesen hangos, a bárpultnál nem olyan hatalmas a tömeg és van egy külön részleg, asztalokkal, fotelekkel és egy átlagos ülőgarnitúrával. A színes fények miatt nem igazán tudom megállapítani a hely színét, de az biztos, hogy minden más vöröses árnyalatban játszik. Így nem is csoda, hogy a hely már elsőre elnyeri a tetszésemet. Az este eseménytelenül telik, és nagy részben csak a bárpultnál, vagy éppen a kihelyezett fotelek egyikénél ücsörgök. Pár srác próbálkozik, hogy elhívjon táncolni, vagy ki tudja, miegymást csinálni, de kedvesen visszautasítok mindenkit. Egyetlen srác karjai között szeretnék ma este lenni, de őt túlságosan lefoglalják a gondolatai. Bár jelentős részben az én társaságomban van, mégse beszélgetünk. Mindketten a gondolatainkba mélyülünk. Ezúttal egy korty alkoholt sem iszok, de a többiek elég szépén a pohár aljára néznek, így én vagyok az egyetlen józan közülünk. Már bőven hajnal felé járunk, amikor a srácok úgy gondolják, hogy haza szeretnének menni. Teljes mértékben támogatom az ötletüket. Egy óra múlva már meg is érkezünk hozzájuk. Mindenki sietve akarja elfoglalni a fürdőt, ám ez egyedül Eleanornak sikerül, mert ő a legszemfülesebb és leggyorsabb. Én teljesen ráérek. Nem vagyok fáradt, se részeg, szóval kivárom a soromat. Ám a fiúk már nem ennyire türelmesek és Liam kivételével minden úgy döntenek, hogy inkább lefekszenek és reggel veszekednek a fürdőért. Az esti kakaómat iszom, amikor Liam slattyog be a helységbe. Kissé fáradt, és nem kissé részeg. Nem szólal meg, nem csinál semmit. Csupán csak csendben, vigyorogva bámul, ami elég zavarba ejtő.
- Megtennéd, hogy nem bámulsz? Vagy legalább nem ennyire feltűnően? - kérdezem fülig pirulva.
Bugyuta vigyorral csóválja meg a fejét, jelezve ezáltal, hogy eszébe sincs megtenni. Lemondóan sóhajtok és inkább az édes italnak szentelem a figyelmem. A még mindig szüntelenül figyelő fiú közelebb lép, és kiveszi a kezemből a bögrét, majd a pultra rakja. Összeráncolt szemöldökkel figyelem. Kezeit a derekamra rakja, és közelebb húz magához. Testünk már teljesen összeér. Szívem olyan gyorsan dobog, hogy egy pillanatra azt hiszem, hogy kikalimpál a helyéről.
- Destiny, néha vegyél levegőt is! - szól rám vigyorogva.
Fel sem tűnik, hogy meglepődöttségemben még levegőt venni is elfelejtek. Eleget teszek a kérésének és kifújom a benntartott levegőt, ám lélegzésem szapora. Amit nem is csodálok, hiszen nagyjából két centi választ el Liamtől. Ajkait sebtében az enyémekre nyomja és mohón csókol. Pár pillanat habozás után visszacsókolom. Másabb volt, mint az előző. Bár nem sok viszonyítási alapon van. Rákvörös leszek, gyomrom liftezik és a bent lapuló pillangók fele kinyírta magát. Annyira tökéletes ez a pillanat. Liam kezei a derekamon, míg én körbekulcsolom a nyakát és fél kezemmel tökéletesen beállított hajába túrok. Ám valaki ezt nem így gondolja, a köhintéseiből ítélve. Sietősen válok el Liamtől, azonban akadályba ütközöm. Fel sem tűnt, hogy a csók közben végig a konyhaszekrényhez voltam nyomva Liam által. Így én nem tudok mozdulni, ő meg nem is igazán akar. Átnézek a válla felett és látom, hogy El jött be. Ajkamba harapva lököm meg egy kicsit Liamet, aki így végre hátrébb lép. Nővérem arca nem árul el semmit, ami talán jobb is, hiszen máskor minden az arcára van írva. Szótlanul tölt magának egy pohár vizet és el is tűnik. Mindketten értetlenül nézünk utána, majd egymásra. A még mindig előttem álló fiú nem habozik sokat, édes ajkait újra az enyémekre nyomja. Azonnal visszacsókolom, miközben felültet a konyhapultra. Kezeivel a ruhám alját kezdi el felhúzni, amikor észbe kapok. Megpróbálom eltolni magamtól, de ő sokkal erősebbnek bizonyul. Ajkai most nyakamat kényeztetik, ám én csak szabadulni szeretnék. Hiába ez minden vágyam, de nem így. Nem úgy, hogy Liam magáról se tud, annyira részeg. Erősebb próbálkozással sikerül egy kicsit eltolnom magamtól. Felvont szemöldökkel néz rám. Próbálom légzésemet egyenletessé tenni, és csak utána állok neki beszélni.
- Miért csinálod ezt velem? Miért csak akkor, ha részeg vagy? Liam, nem vagyok a játékszered, amit kedvedre használhatsz, ha éppen nem vagy józan. Egy lány vagyok, és vannak érzéseim. Amik neked nyilván nincsenek. Irántam biztos nem. Igazam van?
Kérdő tekintettel nézek rá, és reménykedem, hogy a válaszában ne értsem velem egyet. Reménykedem, hogy azt mondja, érez valamit irántam, bármit, és nem csak az alkohol miatt teszi. Az előttem álló fiú hátrébb lép, és elkapja rólam a tekintetét. Nem válaszol, de talán jobb is így. Tehát igazam van. Fáj, de ha kimondta volna, talán még fájdalmasabb lenne. Ajkamba harapva bólintok, és próbálom nem elsírni magam. Szapora léptekkel hagyom el a konyhát és szaladok a szobámba. Összepakolom az itt maradt dolgaimat és ügyet sem vetek arra, hogy éppen hány óra van. Az előszobában levetett cipőmet a lábamra húzom és már kint is vagyok. Teljesen sötét van, csupán csak az autók fényszórói és a közúti lámpák adnak fényt. Gyorsan sétálok, már amennyire a magassarkúm engedi. Rajtam kívül, csak pár, velem nagyjából egykorú srác járkál. Amikor elkezdenek fütyülgetni és baromságokat ordibálni, inkább gyorsítok a tempómon. Előhalászom a telefonomat, és bár látom, hogy éjjel három van, mégis felhívom barátnőmet. Többszörös csengés után se veszi fel, bár ezt nem is várom tőle, hiszen késő van. Vagy éppen korán. Zenét akarok hallgatni, de nem hinném, hogy egy kihalt utcán tanácsos lenne üvöltő fülhallgatóval mászkálni, így nem teszem. Így viszont marad az utcák zaja és az elmélkedés. Aminek hála egy könnycsepp gördül végig az arcomon, amit ezer másik követ. A házunkhoz közeli park előtt járok, amikor már nem bírok tovább menni. Egy közeli fába támaszkodom, miközben lehajolok, hogy levegőhöz jussak. Kapkodva szedem a levegőt és a könnyeim elhomályosítják a látásomat. Lerogyok a fa tövébe, és annak dőlve zokogok tovább. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet elrohanni, de akkor még ez tűnt okos döntésnek. Nem bírtam volna Liammel egy házban maradni. Képtelenség lett volna, hogy ott maradjak, miközben teljesen belé vagyok zúgva, ő pedig nyilvánvalóan semmit nem érez irántam. Egy lány vagyok neki a sok közül, akivel szórakozott egy kicsit részegen, de semmi többet nem érek neki. Bár az évek alatt hozzászokhattam volna, hogy mindig csak a második vagyok mindenkinek, vagy talán még az se. Percek, vagy akár órák telhetnek el, mire bőgésem csillapodik és felkelek. A parktól már negyed óra alatt hazaérek. Miután belépek a lakásba az első dolgom, hogy bezárom az ajtót, majd az összes villanyt felkapcsolom, és ledobom magamról a kényelmetlen cipőmet. Bár az egész sarka nem magasabb 5-6 centinél, mégis kész kínzás volt ebben haza sétálni. Ijesztően csendes az egész lakás, és rá kell, jöjjek, hogy soha nem töltöttem még teljesen egyedül az éjszakát. Nem foglalkozok a gondolattal, csak gyorsan lezuhanyzok. Magamat nem meghazudtolóan miután lekapcsolom az összes lámpát a szobámba sprintelek. Beérve a szobaajtót is bezárom és behúzom a sötétítőt. Egy óra forgolódás után feladom az alvási próbálkozásomat és a laptopomért nyúlok. System of A Down Lonely Day számát indítom el. Szomorú zene, csak hogy még inkább taccsra vágjam magam lelkileg. Az egész hajnalom és reggelem ebből állt. Tumbliztam, szomorú zenét hallgattam és az ócsároló tweeteket olvastam. Pacsit nekem! Így nem is csoda, hogy reggel 10 van és már úgy érzem magam, mint akin legalább háromszor átment az úthenger, majd megtaposta egy egész elefánt csorda. A tükörbe nézve nem fogad igazán bizalomgerjesztő látvány. Hideg vízzel lemosom az arcom és letusolok. A forró víz feloldja feszült izmaimat, és valamennyire még talán a fájdalmamon is enyhít. Törölközőbe csavarva megyek a konyhába, a koffein dús italom pótlásáért, amelyet legalább fél napja nem fogyasztottam. Eleanor szerint már káros ennyire függőnek lennem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy igaza van, de ez ellen nem teszek semmit. Azonban a sors igen. Nem hogy kávét, de még energiaitalt sem találok itthon. Nagyot sóhajtva huppanok le a pult előtti székre, bár törölközőben ez igazán nehézkesen megy. Tenyerembe temetem az arcom, és próbálok nem sírni. Na, nem a kávé hiánya miatt. Sokkal inkább Liam miatt.
- Meg sem próbált utánam jönni - suttogom magamnak.
Akaratlanul is eszembe jutott kedvenc könyvem egyik kedvenc idézete. „Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt – az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és a megkeseredett várakozásimat.” Igazán gondolkoznék tovább is, de valaki mindenképpen elszeretne érni engem telefonon. Bár én kevésbé akarok bárkivel is beszélni. Miután látom, hogy El hív, még inkább elmegy a kedvem a beszélgetéstől. Nem akarom azt hallgatni, mégis, hogy képzeltem, hogy csak úgy szó nélkül lelépek, szóval nem veszem fel, csak megvárom, amíg lerakja. Ám utána egyből jön egy sms-em. Szintén nővéremtől.
„Destiny, fogalmam sincs, hogy hol vagy, és nem tudom, miért nem vagy itt, de legalább írj vissza, kérlek. Nagyon aggódom.”
Nagyot sóhajtva gépelem be az üzenetet miszerint jól vagyok és jelenleg itthon tartózkodom. Erre nővérem azonnal újra hívogatni kezd, majd megunva inkább üzenetekkel bombáz. Egyiket se nézem meg, és nem is írok vissza, inkább felöltözök. A Csontvárost nézem, amikor valaki szinte kitépi a helyéről az ajtót, úgy ront be a lakásba. Fél perccel később viszont megjelenik a szobámba El és Louis. Megszeppenve nézek rájuk, míg Eleanor dühösen néz vissza rám. Leállítom a filmet és félreteszem a laptopot.
- Mégis, hogy gondolat, hogy szó nélkül lelépsz? Senki nem tudta, hogy hol vagy, vagy, hogy egyáltalán minek mentél el. Fel sem tudod fogni, hogy mennyire aggódtam érted.
A nyakamba ugrik és megölel. Habozás nélkül ölelem vissza. Louis apró mosollyal az arcán néz minket.
- Miért nem szóltál, hogy hozzunk haza? Vagy legalább, hogy elmész? Hogy jöttél haza? - bombáz kérdéseivel.
- Nem hiszem, hogy örültetek volna, hogy ha hajnali háromkor beállítok, hogy vigyetek haza, vagy csak szimplán, hogy közöljem veletek, hogy hazamegyek. Amúgy hazagyalogoltam - vonok vállat.
El szemei kikerekednek, és tudom, hogy dühös rám. Nagyon dühös. Louis is összeráncolt szemöldökkel bámul rám. Ne már! Azért mert idősebbek nem ér úgy nézni rám, mintha egy bolond öt éves lennék! Még akkor se, ha néha úgy viselkedem.
- Mi volt az a szörnyen fontos, ami miatt haza kellett jönnöd hajnalok hajnalán? - El tetetett nyugodtsággal kérdezi, de tudom, hogy belülről majd szétveti az ideg.
- Liam - sziszegem a fogaim között, és próbálom nem elsírni magam.
Mindketten értetlenül merednek rám. Hosszas noszogatás után színt vallok. Jó érzés, hogy elmondhattam valakinek, még akkor is, ha Louis is itt volt. Ám ettől függetlenül még mindig fáj. De hát, ki a fenének ne fájna a tudat, hogy csak egy volt a sok közül? A végére érve pár könnycsepp kigördül, miközben Eleanor dühösen mered maga elé, Louis pedig vigasztalásképpen átölel. Pár másodperccel később El is csatlakozik, így már ketten ölelnek.

*

Kicsit több, mint két hete szinte ki sem teszem a lábam a lakásból. Persze voltak alkalmak, amikor Hope és a nővérem közösen kirángattak otthonról, vagy ha ők nem értek rá, akkor Louis vagy Niall ugrott be. De egyszer megfordult nálam Zayn is, és Harry is. Bár ő kicsit többször. Mégis túlnyomó többségben az először említett négy ember tette tiszteletét. Liam egyszer sem keresett, bár erre nem is számítottam. Azért a lelkem mélyén kicsit reménykedtem, de nem hívott.
Most éppen Hope és Eleanor próbál elcibálni valahová. Amihez semmi kedvem, de ahogy látom, semmi esélyem, így inkább indulok öltözni és sminkelni. Helyeslően bólintanak, én pedig eltűnök. Május elejét koptatjuk, ezért már kezd melegedni az idő. Emiatt egy lenge összeállítást vettem fel, egy vékony pulcsit pedig a kezembe fogtam, arra az estre, ha hűvösebb lenne.
- Hova megyünk? - kérdezem, miután El leint egy taxit.
- Majd meglátod - mosolyognak mindketten.

Vállat vonok és bedugom a fülesem. Fejemet az ablak üvegének hajtom, és becsukott szemmel élvezem Nickelback Lullaby számát, ami jelenleg folyamatos lejátszásra volt beállítva. Csak az tűnik fel, hogy megáll a kocsi. Kiszállok a taxiból, ám azzal a lendülettel szállnék is vissza, de Eleanor és Hope nem engedik. 

1 megjegyzés:

  1. ugye lessz szombaton is rész????? :33
    mert csak hogy tudd mindenkit felcsigáztál a végével és már kinzó hogy mennyit vársz

    BV :))

    VálaszTörlés