10. fejezet - Sajnálom

Földbegyökerezett lábakkal állok, és egy tapodtat sem mozdulok.

- Nincs az az isten, hogy én ide betegyem a lábamat! - rázom a fejem, hogy nyomatékosítsam magamat.

- Oh, dehogynem!

Hope rám vigyorog, és a csuklómnál fogva kezd befelé húzni, míg Eleanor hátulról lökdös, hogy menjek már. Megforgatom a szememet. Nem akarok bemenni. Nem akarok találkozni vele.

- Minek kellett idejönnünk, amikor pontosan tudjátok, hogy mi van!?

Azonban egy szót se szólnak, én pedig felháborodva sétálok tovább. A szívem a torkomban dobog, amikor belépünk az ajtón. Liam kivételével mindenki lent ökörködik, a tévé pedig éppen valamelyik zene csatorna adását játssza. Fél füllel a folyamatosan ismétlődő számot hallgatom, másfelől pedig a fiúkra koncentrálok. Apró, de annál hamisabb mosollyal köszöntök mindenkit, majd nővérem Liam szobájához lökdös, amin bekopog és otthagy. Leesett állal és összeráncolt szemöldökkel nézek utána a lépcsőn. De amint az ajtó nyílik rendezem az arcvonásaimat, próbálva közömbösnek maradni. Liam meglepődik, de azonnal beljebb invitál. Leülök az ágya szélére, és ő is követi a példámat. Egy pár percig egyikőnk se szólal meg, és kezdem kínosnak érezni a csendet, amikor végre elkezd beszélni.

- Destiny, én sajnálom. Nem akartam, hogy az egész úgy tűnjön, hogy csak szórakoztam veled.

- Pedig nagyon úgy tűnt - szólok közbe.

- Tudom, amit szörnyen sajnálok.

Vállat vonva bámulok tovább magam elé. Sajnálja, és nem akarta, hogy így tűnjön. Hát persze, hogy nem akarta... Ugyan már. Akkor minek csinálta? Szólásra nyitom a számat, de inkább be is csukom. Nincs kedvem belemenni a részletekbe, hogy miért tette akkor. Pontosabban kedvem lenne, csak a válaszoktól félek. Nem hiszem, hogy képes lennék végighallgatni, amint elmondja, hogy nem kellek neki, mert nem szeret, vagy még csak nem is tetszem neki. Csupán csak pár perc telik el néma csöndben, de az iszonyúan kínos. Nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Valljam be neki, hogy szeretem? A francokat! Ő a fiú. Ha bármit is akarna tőlem már régen lépett volna, így feleslegesen nem fogom leégetni magam és tönkretenni a barátságunkat. Bár ezt valószínűleg Liam már tönkretette a múltkori esettel. Ajkamat harapdálva kelek fel mellőle. Nem érzem úgy, hogy maradnom kéne, hiszen semmi értelme. Liam úgy látszik, elmondta, amit akart, én pedig nem szeretnék bármit is mondani. Rám néz, de nem szól semmit, nem marasztal. Csendesen, és kicsit talán összetörtebben lépkedek lefelé. Ha nem is akarom bevallani, de valahol legbelül arra számítottam, hogy majd szerelmet vall, és boldogan éljük tovább az életünket. De ez nem következett be. Mindenki felém kapja a fejét, amikor a nappalihoz érek. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Itt maradni és eljátszani, hogy minden rendben, vagy hazamenni és átbőgni az egész napot. Hiába döntök a második mellett, El és Hope megakadályoz. Szinte szó szerint vonszolnak be a szobába. Szó nélkül hagyom, és helyet foglalok Niall mellett. Félmosolyra húzza a száját, amit egy műmosollyal viszonozok. Bár ez inkább hasonlít egy vicsorhoz, de ez érdekel a legkevésbé.

- Minden rendben? - kérdi Louis.

- Um, nem igazán - fejemet rázva vallom be.

Felesleges lenne tagadnom, rám van írva, hogy valami bajom van. Ők pedig nem hülyék, ezért egyből rájöttek. Mielőtt bárki mondhatna bármit is a fürdőbe indulok. Hideg vízzel öblítem le az arcom, ami segít tisztán gondolkodni. Az utóbbi két hétben eleget ostromoltam magamat a gondolataimmal, és a reménykedéssel, de ennek éppen ideje van véget vetni. Ha eddig nem voltam benne teljesen biztos, hogy Liam semmit nem érez irántam, akkor most biztos lehetek benne. Már hiába a reménykedés, az összes kis bugyuta álomkép, amit szőttem, hogy majd felkeres és happy end. Nem, ilyen maximum a mesékben létezik. Az egyetlen dolog, amit jelen pillanatban tenni tudok, hogy élem tovább az életem, a lehető legkevesebb önsanyargatással és szomorkodással. Igen, ez egy tökéletes terv. Ám ezt annál nehezebb lesz megvalósítani. Hiszen könnyebb az önsajnálatba és a sírásba menekülni, de rohadt nehéz emelt fejjel, mosolyogva felállni a padlóról, mintha semmi sem fájna. Viszont meg kell tennem. Nem csak magamért, a környezetemért is. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal lépek ki a fürdőszobából, és egy apró mosoly játszik ajkaimon. Apró ugyan, de annál elszántabb és őszintébb.

A kezdeti lelkesedés és erő nagyjából addig tart, amíg le nem zuhanyzok. Utána fáradtan zuhanok be az ágyba és már kezdeném is újra a fájdalmas gondolkodást, ám El éppen ekkor ront be a szobámba. Felvont szemöldökkel nézek rá, ő pedig vigyorogva rángat ki a nappaliba. A kis dohányzóasztal tele van pakolva nassolni valóval és egy halom DVD-vel. Az összes szerelmes, vagy olyan, amit már vagy ötezerszer láttam, így inkább a szobámba szaladok, hogy előkutassam a nemrég kiírt sorozatot, aminek neki akartam állni. Hosszas keresgélés után akadok csak rá és azonnal vissza is megyek a nővéremhez.

- Mit nézünk?

- American Horror Story - vigyorgok, miközben ő a száját húzza.

Éjfél felé jár az idő, de még csak az első évad harmadik részén vagyunk túl, amikor valaki csenget. Értetlenül bámuljuk egymást a nővéremmel, és eszünkbe sincs megmozdulni. Ám a kint álló valaki, igencsak be szeretne jutni, ezért másodszorra is csenget. Nagyot sóhajtva állok fel, El pedig követ. A házban sötét van, így Eleanor felbukik valamiben, magával rántva engem is. Vihogásban törünk ki, mire harmadszorra is csengetnek. Kinyújtott kézzel kapálózok a kilincs felé, még mindig nevetve, ám az zárva van. Kénytelen vagyok felállni és úgy kinyitni. Hope áll az ajtó előtt.

- Hány óra van? Mit keresel itt? Nem mintha zavarnál, csak érdeklődöm - magyarázkodok azonnal, de ő csak vigyorog.

- Ojaj, ezt a vigyort már ismerem! - kezd el mutogatni nővérem.

Nos, igen. Ez az tipikus Hope vigyor, ami csak akkor jön elő, ha készül valamire.

- Olyan régen voltunk már csak hárman együtt. Mindig itt volt vagy Louis, vagy valaki, vagy éppen az összes fiú. Aminek nem mondom, hogy nem örülök, de hiányoznak a csajos esték. Ráadásul az a szemét, alig egy hónapnyi találkozgatás után már félre is lépett - látványosan fel van háborodva.

Jellemző. Nem sír, nem szomorkodik, csak dühöng. Ami megmerem kockáztatni, hogy rosszabb, mintha az első kettőt tenné. Alig két perc múlva már elő is áll az ötlettel, miszerint menjünk bulizni.

- Drága, egyetlen, Hope. Nem szeretnélek elkeseríteni, de lassan éjfél lesz. Mire Eleanorral elkészülünk lesz vagy egy óra is.

- Na és? Volt, hogy később indultunk. Eddig soha nem zavart. Naaa, csak egy kis buli. Úgy gondolom, hogy mindkettőnkre rá fér - győzköd engem, hiszen El már a szobájában készülődik.

Végül beadom a derekam, így mehetek készülődni. Barátnőm pedig velem tart asszisztálni. Aztán végül a kezembe nyom egy neki tetsző ruhát és elküld átöltözni. Hiába mondom neki, hogy nem akarok szoknyát venni, hajthatatlan. Szememet forgatva veszem fel a választott összeállítását. Kiérve leültet a fésülködőasztalom elé és a hajammal kezd babrálni. Miután végez vele, a hajam lágy hullámokban omlik le a vállamon, és jöhet a smink. Semmi extra, csak a szokásos fekete füstös szemek. Bár ezt most egy szoknyám színéhez passzoló bordós rúzzsal dobja fel, ami miatt idősebbnek nézek ki egy kicsivel. Az ágyam előtt már ott hever az általa választott cipő, ami nem más, mint egy fekete magassarkú. Nem igazán szeretem a magassarkúkat. Szörnyen kényelmetlenek, de egy estébe nem halok bele.

Alig egy óra alatt a választott szórakozó helyen is vagyunk. Fiúk nélkül, csak hárman, kissé már spiccesen. Eleanor és Hope is elég rendesen eleresztik magukat, és én is ezt teszem, közbe fél szemmel figyelek a nővéremre, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. Nem jellemző rá, de inkább szemmel tartom. Aha, ez két percig tart, utána eltűnik valamerre és a tömeg miatt nem is látom. Rendelek még egy italt a pultostól, aminek az utolsónak kéne már lennie. Megiszom és a táncolók közé furakszom. Pontosabban csak furakodnék, mert valakibe belemegyek. Felnézve egy igencsak helyes fiúval találom magam szembe, aki elég látványosan, zavartalanul mér végig. Sötét hajával, és rosszfiús mosolyával azonnal elnyeri a figyelmemet. Ebben valószínűleg a lenyelt alkohol mennyiség is közrejátszik, de hidegen hagy. Két pillanat múlva, már a karjaiban táncolok, és egyáltalán nem bánom, vagy érzem magam kényelmetlenül. Egy jó ideje az első este, hogy nem szomorkodom Liam miatt, és nem töröm a fejem rajta és azokon a dolgokon, amiket mondott vagy csinált. Az ismeretlen srác mellkasára rakom a kezeimet, míg ő a csípőmet fogja és közelebb von magához. Bár egész jól érzem magam vele, mégsem fogadom el az ajánlatát, hogy hazamenjek vele. Egyrészt Eleanor kinyírna. Engem is, és a srácot is. Másrészt nem ismerem, szóval esélytelen. Elbúcsúzok tőle és nővéreméket keresem. Már elég sok idő eltelt mióta megérkeztünk, nekem pedig fájnak a lábaim a magassarkúban, így remélem, hogy minél előbb megtalálom őket. Hál' istennek Elt a pultnál találom. Társaságunk harmadik, egyben utolsó tagja is megérkezik, igencsak támolyogva. Ahogy én és Eleanor is elég ingatagan állunk. Már a szórakozó hely előtt vagyunk, amikor észreveszem, hogy nincs meg a táskám. Lemondóan sóhajtok, hiszen ennek már úgy is mindegy. Viszont a két szerencsecsomag nem hozott magával telefont, pont az ilyen eshetőségek miatt. El nyavalyog, hogy rosszul van, Hope fáradt, én pedig alig állok a lábamon. Viszont telefon nélkül esélytelen, hogy taxit tudjunk hívni, gyalog pedig igencsak hosszú az a másfél óra gyaloglás. Hajnalban és részegen.

- Destiny! - szólal meg egy kis idő után Hope. - Legutóbb a fiúkkal jártunk itt, és ha jól emlékszem, akkor nem laknak innét messze, hiszen taxival öt perc volt - nehezen formálja a szavakat normális mondattá, de a végén sikerül neki.

Én viszont fejbe csapom magam. Hogy nekem ez eddig nem jutott eszembe! Hiszen alig negyed órányi sétára laknak innét. Nővérem igazán rosszul van, így barátnőmmel ketten támogatjuk, miközben mi is alig bírunk egyenesen menni. Ha anyuék ezt látná, valószínűleg sokkot kapnának. Amit teljesen meg is értenék.

A nap már felkelőben van, de nem vagyok elég józan ahhoz, hogy kitaláljam, hogy akkor hány óra lehet. Ám akármennyi is az idő, a fiúk nagy valószínűséggel nem fognak ugrálni örömükben, hogy ilyenkor állítunk be. Ilyen állapotban. És igazam van. Háromszor nyomom meg a csengőt, mire Niall fáradtan lecsoszog és ajtót nyit. Szemei egyből kipattannak, amikor meglát minket. Azonnal beljebb invitál és kérdezősködni kezd.

- Csak Elt vigyük el legalább a kanapéig, és esküszöm neked, hogy bármire válaszolok.

Könyörgő tekintetem meghallgatásra talál, így Eleanort a kanapéra fektetjük. Amint le ér a feje már alszik is. Hope közbe befoglalja a vendégszobát, én pedig egy pohár vízért sóvárgok, amit Niall jóvoltából meg is kapok.

Szóval, minek köszönhetjük a hajnali látogatást?

- Azt hiszem, kicsit jobban elengedtük magunkat az éjjel, mint kellett volna – sütöm le a szemem szégyenkezve. - A táskámat sikeresen elhagytam, a telefonommal együtt. A két jómadárnál pedig nem is volt telefon. Így legközelebbi lehetőségként ti voltatok - elneveti magát.

- Értem. Eleanornak majd én szerzek valami takarót meg párnát, te menj csak aludni.

- Köszönöm - egy puszit nyomok az arcára.

Fáradtan, magassarkúimtól megszabadulva mászok fel a lépcsőn a vendégszobáig. De azt zárva találom, amikor lenyomom a kilincset. Fáradtan döntöm a fejemet az ajtónak. Niall még nem jött fel, így újra visszamentem a nappaliba, ahol a srác éppen nővéremre terített egy takarót.

- Mondtam, hogy nyugodtan menj aludni - néz rám mosolyogva.

- Az igaz, de Hope kizárt. Így nincs hol aludnom.

- Egye-fene. Egy estére befogadlak - nevet fel és félkarjával átölelve lépkedünk a szobája felé.

Kölcsön adja az egyik pólóját, ami combközépig ér, így nem érezem magam annyira zavarban. Egy jó ideig veszekszünk a takaró miatt, hiszen szinte az egészet magam köré tekerem. Végül én a takaró egyik felét húzom, míg ő a másik végén áll. Nevetve rángatjuk, egészen addig, amíg el nem engedem. Niall felborul és a takarót kiejti a kezéből. Nevetve szedem fel a földről. Mármint a takarót, nem Niallt. Kinyújtom rá a nyelvem és bebugyolálom magam. Nem telik bele két percbe, Niall már mellettem fekszik és kiskutya szemekkel bámul. Égnek emelem a tekintetem és nagylelkűen megengedem neki, hogy bebújjon a meleget nyújtó tárgy alá. Persze az egészet magára húzza egyből.

- Niall, fáradt vagyok, fázok, aludni szeretnék - nyávogok.

Kinevet, de egyből megesik rajtam a szíve. Szorosan magához húz, így bőven jut mindkettőnknek a melegségből. Valójában elég félreérthető ez az egész, mégis mellette valahogy olyan természetes. Hiszen az egyik legjobb barátommá nőtte magát, és egyikőnk se érez a másik iránt többet, így nem is foglalkozom a gondolattal. Niall mellkasára hajtom a fejem, és végre elaludhatok.