14. fejezet - Semmit nem érzek

Hiii!:)
Megérkeztem a 14. résszel, és a hét folyamán érkezni fog a 15. is. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.
Hagyjatok jelet magatok után!:)
Jó olvasást! xx

Impossible

Teljesen biztos vagyok benne, hogy amit hallani fogok, az számomra rossz lesz. Ettől függetlenül mégis reménykedem, hogy csak azt akarja megbeszélni, hogy mikor látogatom majd meg, és hasonlók.

- Sajnálom, D, de ez így nem fog nekem menni - hangjában bármilyen érzelem legkisebb jelét se vélem felfedezni, ami könnyeket csal a szemembe, de leküzdöm. - Annyira friss az egész, és ez esetben a fél év az egy hosszú kihagyás lenne. Ezért még az elején jobb lenne lezárni.

- Tudtad. Tudtad, hogy turnézni fogtok, már azelőtt is, hogy elkezdődött volna egyáltalán valami közöttünk. Teljesen tisztában voltál vele és mégis hülyítettél - nevetem el magam kínosan, a fejemet rázva.

- Sajnálom.

- Egyáltalán nem sajnálod.

- Mégis mit akarsz ezzel elérni? - kérdezi, immáron dühösen, ami miatt magamban győzelemittasan mosolygok, hogy sikerült elérnem a célomat.

- Az igazat, Liam, csakis az igazat akarom.

- Igen? Hát akkor tessék - csap a combjaira, elsötétült tekintettel. - Nem érzem, amit kéne. Nem érzem, hogy szerelmes lennék beléd, semmit nem érzek - szinte már kiabál, nekem pedig nem sok kell, hogy elbőgjem magam.

- Takarodj!

Megilletődik, amikor ráüvöltök, de azonnal feláll és elmegy. Szavai visszhangokként csengenek a fülemben. Azt mondta, hogy szeret, most meg kitalálja, hogy mégse. Pont Liam. Az a srác, aki igaz, hogy csak pár napra, de kihúzott a gödörből, de most újra visszahajított. Összetörve érzem magam, még annál is jobban, mint amennyire ezelőtt éreztem. Megmerem kockáztatni, hogy ennél rosszabbul még soha nem voltam.

Eleanor ront be az ajtómon és őt Louis követi. Sajnálkozó tekintettel méregetnek, és egy pillanat alatt megértem, hogy miért volt olyan Louis tekintete ott lent. Ő tudta. Nővérem szorosan átölel, miközben valami olyasmit motyog, hogy megöli Liamet. Csak ekkor veszem észre, hogy könnyeim patakokban ömlenek. Louis egy csomag zsebkendőt nyújt nekem, amit ezer örömmel fogadok el.

- Múltkor azt mondta, hogy szeret, most meg, hogy nem szerelmes belém, nem érez semmit - zokogom.

Eleanor csak ölel, hiszen nem tud mit mondani, de nem is kell. Csak had érezzem, hogy valaki mellettem áll, nekem ennyi is elég.

- Nem kell ám velem lennetek. Van két napotok, élvezzétek ki, menjetek el valahova kettesben, de ne engem pátyolgassatok, arra még bőven lesz időtök.

Jól esik, hogy mellettem vannak, de jobban örülnék, ha egyedül hagynának, na meg, ha együtt eltöltenék ezt a kevéske időt. Eleanor utána is ráér majd az elcseszett életemmel foglalkozni. Vonakodva hagynak magamra, és nővérem legalább százszor megkérdezi, hogy biztos itt hagyhat-e, mire már szinte kilökdösöm az ajtón.

Fülhallgatómat a fülembe dugom és találomra elindítok egy számot, majd hagyom, hogy váltakozva lejátszódjanak. Felhúzom a cipőmet és szó nélkül lelépek otthonról. A Hyde Parkba megyek, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet.

Talán már a zenéim végénél tartok. Úgy érzem, mintha az összes szerelmes dal hirtelen rólam szólna, leírná az érzéseimet. Talán pont emiatt zokogok fel újra és újra, miközben a kilátást nézem. Éppen összetört a szívem, béna szerelmes dalokat hallgatok, amiket mintha nekem írtak volna, és közbe a parkban ülök. Kicsit olyan, mintha beletoppantam volna egy elrontott romantikus filmbe, vagy egy szörnyen szívszaggató videoklipbe. Hét ágra süt a nap, és az emberek sietősen mászkálnak. Mindenki lenge, színes ruhákban, a legújabb divatnak megfelelően van öltözve, de biztosra veszem, hogy azokban a nagy táskákban mindenkinél ott lapul egy esernyő vagy pulcsi, esetenként az előrelátóbbaknál mindkettő megtalálható.

Anyukák ordibálnak a gyerekeikkel, hogy ne rosszalkodjanak, velem egykorúak csapatokba verődve élvezik a szokatlanul jó időt, az idősebbek pedig ferde szemmel figyelik őket. Viszont egy valami közös bennük. A mosoly, ami az arcukon virít. Bármennyi problémájuk is legyen, jelenleg gondatlanok és boldogok, mert ott és olyanokkal lehetnek, akiket szeretnek. Míg én egyedül sírok egy padon, mert az a fiú, aki megmutatta, hogy milyen is a szerelem, most magamra hagyott.

Mély levegőt veszek és letörlöm a könnyeimet. Jobbnak látom, ha inkább a zenét is kikapcsolom. Próbálok pozitívan gondolkozni, jó oldalát nézni az egésznek, de még nem igazán sikerül.

- Na végre, hogy megvagy - hallok meg egy hangot magam mellől, és érzem, hogy valaki lehuppan mellém. - Már mindenhol kerestelek. El mondta, hogy nem vagy otthon, aztán elmentem Hope-hoz, akinél szintén nem voltál, de elmondta, hogy legtöbbször itt bújsz el. Már ha itt ellehet bújni - hadarja el egy szuszra, amivel apró nevetést csal ki belőlem. - Ne nevess, út közben majd' leszakították rólam a ruhámat, alig tudtam szabadulni.

Mosolyogva hallgatom, és örülök, hogy velem van. Sok idő eltelik, és még mindig a parkban ülünk, miközben kezd besötétedni. Hálás vagyok neki, hogy egyszer sem hozta fel a Liammel történteket, viszont én mégis megteszem.

- Tudtátok, igaz?

- Ami azt illeti igen - bólint, én meg keserű mosolyra húzom a számat.

Becsapva érzem magam. Mindenki tudott róla körülöttem, csak én nem. Egy hangos sóhaj hagyja el a számat, amit Niall se hagy figyelmen kívül és átölel. Nyakába fúrom a fejemet, míg ő derekam köré fonja az egyik karját, a másikkal pedig a hajamat simogatja, és megnyugtató dolgokat suttog a fülembe.

- Hiányozni fogsz - motyogom halkan, és bele sem akarok gondolni, hogy fél évig szinte egyszer sem fogom látni őket.

- Lesz szabadidőnk, akkor hazajövünk, legalábbis én biztosan. Ha pedig nem így alakul, akkor Eleanorral együtt meglátogattok minket.

- Ugye a másodikat csak egy rossz viccnek szántad? Hahó, Liam éppen kidobott, ha nem tűnt volna fel - hívom fel figyelmét az apró kis bökkenőre.

- Viszont rajta kívül lesz ott négy másik ember, aki szeret és hiányozni fogsz neki.

- Jó, rendben, de csakis miattad, miattatok - forgatom a szemeimet, mire ő felkuncog.

Úgy gondoljuk, ideje menni, mert rendesen besötétedett már. Niall hazakísér, és a lelkemre köti, hogy minden rendben lesz és ne sírjak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy eleget tegyek a kérésének, ami igencsak nehéz, de nem sírok. A szomorú számokat is kerülöm, inkább vidám, önbizalmat adó számokat hallgatok, hátha ezzel kicsit elterelem a figyelmem róla, bár ez szinte a lehetetlennel egyenlő. Akárhová nézek, akármit csinálok, állandóan a csókja, az ölelése, vagy csak az arca jár a fejemben.

*

A fiúk gépe alig egy óra múlva indul. Nem akartam itt lenni, ugyanakkor bunkó lenni sem akartam, ezért Eleanorral együtt kikísértük őket, hogy elbúcsúzzunk tőlük. Minden energiámat abba fordítom, hogy még csak ne is pillantsak Liamre, mert biztos vagyok benne, hogy akkor elsírnám magam. A hangszórókból felcsendül a bemondónő hangja, ami arra kéri az utasukat, hogy lassan kezdjék el a felszállást. Liam kivételével megölelem Harryéket, majd Niallt utoljára hagyom.

- Köszönök mindent - suttogom a fülébe, míg szorosan átölel. - Siessetek vissza.

- Két hét múlva találkozunk. Nincs ellenkezés, vagy felszállok az első gépre és magam rángatlak el -fenyeget játékosan.

Kuncogni kezdek, míg ő belecsíp az oldalamba, amitől nevetve ugrok arrébb. Pillantásom Liamre terelődik, aki most fájdalmas arccal vizslat minket. Megrázom a fejemet és újra csak Niallre koncentrálok.

- Két hét múlva ott leszek azon a repülőn, ne aggódj - biztosítom afelől, hogy nem fogok mégis inkább itthon maradni.

Egy újabb hang sürgeti az embereket a felszállásra, így még egy gyors ölelés után már el is indulnak. Szomorúan nézek Liam után, aki éppen elviszi magával a szívemet egy másik kontinensre.

- Jól vagy?

- Persze, csak menjünk haza.

Nővérem bólint és azonnal hív egy taxit. Az út csendben telik, én pedig nem tudok másra gondolni, csak Liamre. Akárhogyan próbálom kiverni a fejemből, nem tudok nem rá gondolni. Minden dalról, minden kis dologról az ő arca ugrik be.

- Na, jó. Nem bírom tovább nézni, ahogy az egyetlen húgom magát tépi, egy olyan fiú miatt, aki valószínűleg egyáltalán nem érdemli meg a szerelmét - csattan fel nővérem, és bár tudom, nem rám dühös, mégis megijeszt. - Este bulizunk, és egy estére elfelejtjük az összes fiút - vonakodva fogadom el ajánlatát.

Nem akarok bulizni, de Elt, se akarom megbántani, így inkább rábólintok, azzal a feltétellel, ha Hope is velünk tart. Nem kell sokat győzködnöm, abban a pillanatban hívja is közös barátnőnket, aki ezer örömmel tart velünk, sőt, amikor hazaérünk, már a házunk előtt szobrozik. Megölel mindkettőnket, amikor kiszállunk a taxiból.

*

A két hét talán túl gyorsan is eltelik, és egyre inkább izgulok az utazás miatt, mi órák múlva elérkezik. Eleanorék bulizós terve nem járt sok sikerrel, ahogy igazából az egyik tervük sem, amit a felvidításom érdekében tettek. Ideig-óráig sikerült csak, de legalább addig se gondoltam Liamre, ami miatt szörnyen hálás vagyok nekik. Ám most itt állva a csomagjaim felett, azzal a tudattal, hogy hetekig egy légtérben leszek vele... elbizonytalanít. Kettős érzelmek játszanak bennem. Akarok menni, mert hiányoznak Niallék, de nem akarok menni, mert nem szeretném látni Liamet. Még egyszer, utoljára átnézem a csomagjaimat, hogy minden szükséges holmit elraktam-e, de nem találok olyan darabokat, amik hiányoznának, szóval nyugodtabb szívvel húzom magam után a bőröndömet. Június elejét koptatjuk, és az idő is egyre jobban melegszik fel, bár Londonban soha nem számít az, hogy milyen évszak van. Itt mindig esik. Most sincs ez másképp, hiszen az eső úgy zuhog mintha dézsából öntenék, így azt a két méteres távot is esernyővel teszem meg, amíg beszállok a taxiba, majd, míg a reptéren kiszállok a taxiból.

Nem elég, hogy ömlik az eső, reggel is van, az izgalomtól a gyomrom is görcsöl tegnap este óta, és összesen talán fél órára sikerült lehunynom a szemem és aludnom. Szóval most úgy nézek ki, mint, akit megtapostak. Eleanor persze kicsattan a boldogságtól, sőt még Hope is, aki velünk tart. Igen, ez lenne a helyes hozzáállás. Fel kéne, dobjon, hogy egy meleg, esőmentesebb helyre mehetek, láthatom a fiúkat, megismerkedhetem új emberekkel. Mindez valahogy mégse dob fel. Csakis Liam miatt. Mióta az eszemet tudom, azóta vágyom Sydney-be, és most, hogy itt a lehetőség mégsem akarok menni. Egy fiú miatt. Na, nem. Végre eljutok oda, és jól fogom magam érezni. Annak ellenére, hogy egy lelki roncs vagyok, és Liam jelenléte se fog könnyíteni a helyzeten.

Ezen gondolataim hatására valamelyest megnyugszok és a repülőn még az álomnak is sikerül elérnie. Viszont egy órával leszállás előtt már nem bírok magammal. El és Hope is felkelt már, de csak rajtam látszik, hogy mennyire is félek az egésztől. A lábammal a földön dobolok, és az ujjaimat tördelem, mindaddig, amíg a hátunk mögött ülő negyvenes éveiben járó férfi rám nem szól, hogy fejezzem be. Elnézést kérve hagyom abba az előző tevékenységemet és inkább kibámulok az ablakon, remélve, hogy ezzel eltudom terelni a figyelmemet. Minden egyes kis próbálkozásom sikertelen, mert ahogy a gép landol, egyre nyugtalanabb és idegesebb leszek. Amikor leszállunk, mégis boldogsággal tölt el, hogy itt lehetek és érezhetem ezt a kellemesen meleg időt. Ennek ellenére remegő kezekkel vonszolom magam után a bőröndjeimet, amiket kis híján kiejtek a kezemből, amikor megpillantom Niallt és a többieket. Nem foglalkozom semmivel, csak ledobom a csomagjaimat és Niall nyakába vetem magam, aki hátratántorodik a hirtelen érkezett lökettől, majd egyensúlyát visszanyerve felnevet. Körbenézve a többieken megállapítom, hogy Liam nincs itt, amit nem is bánok. Ráérek később is találkozni vele. Viszont a társaságban négy ismeretlen, mégis ismerős arcot fedezek fel. Tudom, hogy kik ők, de még soha nem találkoztam velük, csupán csak a zenéjük miatt hallottam róluk, és persze azokat a dolgokat, amiket El mesélt.

Elengedem Niallt, hiszen még mindig a nyakába lógok, és köszönök a többieknek is.

- Luke, Ashton, Michael, Calum - mutatja be a négy fiút sorba Harry.

- Destiny vagyok, ő pedig Hope - mutatok először magamra majd barátnőmre.

Ashton udvariasan kezet nyújt, amit mosolyogva fogadok el és kézrázás utána, azt hiszem, hivatalosan is ismerjük egymást. Ezt teszem a többi fiúval is, majd a szállás helyünk felé indulunk. A hotel nagy és gyönyörű, bár számomra az egész túl csicsa, de ezt az apró tényt figyelmen kívül hagyom, és élvezem inkább.