2. fejezet - Gyerekesség

Hali!:)
Megérkeztem a második fejezettel. A harmadik fejezet valószínűleg jövő szombaton fog felkerülni, hiszen közeledik a szünet vége, aztán újra a kínzás. Sokat kéne tanulnom még a szünetben, hiszen szépen ellógtam a töri témazárót, amit most be kell pótolnom majd. És sehogy sem bírok beleverni a fejembe 15 leckét.:| Mindegy, ez nem is lényeges. Tehát következő rész jövő szombaton. Hagyjatok valami jelet magatok után! :)
Jó olvasást! xx

I Wish

Jókedvvel kelek fel, és ez ki is tart egészen addig, amíg le nem érek a nappaliba. Liam és Sophia éppen veszekszenek, valószínűleg a tegnapi miatt. A lány így is dühösnek látszik, de érkezésemre felém kapja a fejét. Nos, ha tekintettel ölni lehetne, akkor most biztos, hogy holtan rogynék össze. Nem akarok beleszólni a vitájukba, sőt szeretnék csak a konyháig eljutni, egy pohár kávéért, aztán utána beszélhetünk. Meg is ölhet, ha gondolja, de először kávé!

- Ne legyek féltékeny? Akkor ez mit keres itt?- kérdezi dühösen, és úgy gondolom, hogy az „ez” jelzővel engem illet.

Micsoda udvarias. Nem vagyok veszekedős típus, de kijelentésére felhúzott szemöldökkel nézek rá.

- Destiny Calder vagyok, Eleanor húga. Gondolom őt nem kell bemutatnom. Megesik, hogy spontán alkalmakkor magukkal rángatnak, hogy itt aludjak, és hallgathassam a sok ökörséget. Bár, ez számodra lényegtelen. Liam és köztem nincsen semmi, maximum egy méter távolság és baráti viszony. Valószínűleg ennél több nem is lesz, hiszen ha akarnék bármit is, tiszteletben tartanám, hogy barátnője van. De nem akarok tőle semmit, így megnyugodhatsz, nem történt közöttünk semmi - mondom, enyhe gúnnyal a hangomban.

Sophia ledöbbenve néz, én pedig eltűnök a konyha felé. Niallt már ott találom, aki szokása szerint egy szendvicset majszol. A pár veszekedése a konyhába is behallatszik, de a fiú teljesen nyugodtan hallgatja.

- Nem gondoltam volna, hogy képes vagy 2 percnél tovább beszélni, folyamatosan - neveti el magát.
- Őszintén szólva, én se. De ha ezzel megmentettem a kapcsolatukat, akkor teljesen megérte - vonok vállat mosolyogva.

Reggeli kávémat szürcsölgetem, amikor Liam lép be meggyötört arccal.

- Minden rendben? - kérdezek rá azonnal.
- Persze. Csak nem kellemes a reggelt veszekedéssel kezdeni, egy olyan dolog miatt, ami nem is igaz.
- Sajnálom.
- Nem a te hibád - néz rám mosolyogva.

Visszamosolygok rá, majd az üres bögrét a mosogatógépbe rakom. Lassan a többiek is ébredeznek, míg végül drága nővérem is megjelenik. Szokása szerint még kócos hajjal, kinyúlt pólóban, smink nélkül is csodálatosan néz ki.

Két órakor már Hope egyik kedvenc cukrászdájában ülünk. Én leginkább a kávéért járok ide, míg Hope a fél kínálatot megeszi. Piszok mázlista. Ha Európa fél havi kaja mennyiségét esze meg, akkor se látszik rajta semmi. Míg ez rólam nem mondható el, így inkább kerülöm az ételt. Hope éppen azt ecseteli, hogy tegnap összefutott valami sráccal. Szó szerint.

- Annyira cuki volt. Bocsánatot kért, és megadta a számát - szinte szárnyal a boldogságtól.

Vigyorogva hallgatom, ahogy a fiúról álmodozik. Már teljes leírást kaptam a srácról, de a nevét még mindig nem tudom. Barátnőm viszont nem hagyja abba a beszédet. Csak beszél és beszél, miközben szemei csillognak.

- Esetleg a cuki srácnak neve is van? - kérdezek közbe gyorsan, amikor levegőt vesz.
- Persze, persze - vágja rá nevetve.
- És meg is mondod? - vonom fel fél szemöldökömet.
- Oh, igen. Hogyne. Ryan a neve. Megbeszéltük, hogy holnap találkozunk. De megnéztem a közösségi adatlapját és tele van lánybarátokkal, akik naponta posztolnak neki valami hülyeséget, ráadásul szívecskézgetnek neki. Nem is mondtam, hogy 19 éves. Két évvel idősebb nálunk. Vagyis nálad csak alig másféllel - csacsog össze-vissza.

Nem igazán tudom követni, de azért vigyorogva hallgatom. Hope tipikus tinilány. Mindenért rajong, ami mostanában kicsit is popularitásnak örvend. The Vamps, Union J, Austin Mahone, Justin Bieber és persze One Direction. Félre értés ne essék, ezeket az előadókat ugyanúgy meghallgatom, és szeretem, ahogy a Nirvanat, de nem vagyok fanatikus. Az előttem ülő lány viszont akár annak is mondható. Na nem őrült mértékben, ez még belefér az egészséges rajongás kategóriába.

- Mi van Liammel? - kérdez rá váratlanul, mire félrenyelem a kávémat.
- Semmi. Sétálgattunk egy kicsit. Nem értem, hogy ebből miért kell rögtön ekkora hírt csinálni. Van barátnője, akit szeret. Amúgy se tudnék úgy nézni rá, mint egy fiúra, akibe szerelmes lehetnék. 16 éves korom óta ismerem, mindig is egy védelmező idősebb testvér volt a szemembe, ahogy a többi srác is. Furcsa lenne ha így két évi ismertség után jönnék rá, hogy „Hoppá, szerelmes vagyok belé!”. Tehát nem. Nincs közöttünk az ég világon semmi - szögezem le, talán kicsit erélyesebben is, mint kellene.

Hope arcára az a tipikus „nekem nem tudsz hazudni” vigyor kúszik, amelyet annyira rühellek.

- Ne vigyorogj! Miért vigyorogsz? - támadom le azonnal, mire vigyora kiszélesedik.
- Nem tudom, hogy ezzel a monológgal engem akartál-e meggyőzni, vagy inkább saját magadat - gondolkozik el.
- Egyikünket sem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem érzek semmit Liam iránt - mondom magabiztosan.

Egy legyintést kapok cserébe, ő pedig egy szemforgatást. Általános negyedik óta boldogítjuk egymást, azóta megtanultunk szavak nélkül is kommunikálni. Sütizés, és részemről kávézás után most a plázát vesszük célba. Ami nekik jó, nekünk már kevésbé. Általában a zsebpénzünk felét itt költjük el, ha nem az egészet. Bár inkább veszek magamnak egy új pólót, minthogy drogokra költsem. Barátnőm egy olyan boltba rángat be éppen, ahol kifejezetten csak együttes lógós pólókat vagy pulcsikat lehet kapni. Hope persze egyből eltűnik mellőlem, én pedig kiszúrok egy Nirvana pulcsit. Persze van vagy 10 fajta pólóm és pulcsim, de ez még nincs bent a „gyűjteményemben”. Majd' két számmal nagyobb méretűt emelek le. Nem bánom, hogy nagyobb, az a tökéletes. Számomra mindenképpen. Az eladó srác nálam pár évvel lehet idősebb.

- Jó választás - mondja mosolyogva.

Visszamosolygok rá és barátnőm felkutatására indulok. Egy One Direction lógós pólót tart maga elé és magában valószínűleg azon tanakszik, hogy megvegye-e.

- Nem tudom, hogy megvegyem-e - rázza fejét gondolkozva. - Te vettél valamit?

Felmutatom a bezacskózott Nirvanas pulcsit, mire úgy dönt, hogy akkor ő is megveszi. Az eladó újra rám mosolyog, amit megint csak viszonozok, aztán barátnőmnek szenti a figyelmét.

- Ez mi volt a sráccal? - támad le egyből, amint kilépünk a boltból.
- Megdicsérte a Nirvanas pólómat, amikor kifizettem. Ennyi. Hope nem kell mindent túl komplikálni. Inkább nézzünk be a cipős boltba - terelem a beszélgetést.

Ezer örömmel egyezik bele az ötletembe, így fél pillanaton belül már a cipők között válogatunk. Ugyancsak szétszéledünk, hiszen őt jobban vonzzák a magassarkúk, mint a bakancsok. Persze, most is én végzek előbb, bár most nem sokkal. Amint kifizetem a cipőt már meg is jelenik mellettem Hope, aki egy nagyon magas sarkú cipőt fog a kezében. Én inkább kínzóeszközöknek nevezném, nem cipőnek, de ő tudja. A bolton kívül büszkén mutogatja a vásárolt terméket, aztán kiveszi az én dobozomat a kezemből. Megdicséri az újonnan szerezett vörös bakancsomat. A fodrász felé vesszük az irányt, ugyanis mindketten ráuntunk a saját hajunkra. A fodrász teljesíti a kérésemet, így egy óra múlva rövidebb hajjal várom, hogy Hope is kész legyen. Barátnőm is úgy döntött, hogy elege lett a hosszú hajából, ezért mindketten rövidebb hajjal lépünk ki az üzletből. Egy újabb kávét iszogatok, miközben a mozinál állunk. Nincs konkrét elképzelésünk, hogy milyen filmet akarunk nézni, ezért csak az éppen játszódó filmeket nézzük. Egy horror film mellett döntünk, amiről már sokat hallottam.

Este nyolc óra van, és kint bizony már sötét. Barátnőmmel együtt amúgy is nagyon félősek vagyunk, hát még egy ilyen film után! Három választásunk van. Haza gyalogolunk a sötétben, hívunk egy taxit, vagy megkérjük Eleanort, hogy ugorjon el értünk valahogy. Természetesen az utóbbira esett a választásunk. Vonakodva, de beleegyezik végül, hosszas kérlelés után. Közli, hogy 10 perc múlva itt lesznek. Többes szám. Valószínűleg Louisval.

És tényleg meg érkeznek tíz percen belül. Sűrűn hálálkodunk, aztán az okát is elmondjuk. Az elöl ülő két ember persze jót derül rajtunk.

- Destiny, otthon beszélnünk kell - pillant hátra nővérem.

Értetlenül bólintok. Fogalmam sincs, hogy miről van szó. Először hazavisszük Hopeot aztán hozzánk indulunk. Nem kell sokat kocsikázni, hiszen gyalog is csak öt pernyire messzire lakunk barátnőméktől. Nővéremék hosszasan búcsúzkodnak. Jobbnak látom, ha inkább előre megyek. Jól teszem, mert El csak egy jó fél óra múlva jelenik meg. Szememet forgatom, miközben a ma már ki tudja hányadik kávémat iszom.

- Miről szerettél volna beszélni? - kérdezek rá végül, mert furdalja az oldalamat a kíváncsiság.
- Nos, igen. Louisval elutazunk egy hétre. Szeretném, ha addig a fiúknál maradnál. Nem akarom, hogy itthon legyél egyedül. Harryék ezer örömmel fogadnak. Ő talán kicsit nagyobb örömmel is, mint kéne - morogja a végét.

Elnevetem magam. Nincs ellenemre, hiszen egészen jól kijövök mind az öt fiúval. Azért furcsa belegondolni, hogy egy hétig négy fiúval leszek összezárva, El nélkül. Az utóbbi években nem igazán fordult elő, hogy két napnál többet töltsek El nélkül.

- Mikor utaztok?
- Holnap reggel.
- Oh, időbe szólsz - nevetem el magam kínosan.
- Bocs, én se tudtam. Ma szólt Louis - szabadkozik azonnal, mire legyintek.

El segít elpakolni a szükségesnek ítélt cuccokat. Bár nem hinném, hogy ekkora feneket kéne keríteni a dolognak. Fél órányival leszek csak odébb. Ha itt marad valami, akkor majd hazaugrok, vagy valami. Hiába próbálom ezt megmagyarázni Eleanornak, hajthatatlan.

Még mielőtt elalszok gyorsan üzenek Hopenak, aztán átadom magam az álmok édes világának.

Reggel mosolyogva ébredek, ami köszönhető igencsak édes álmomnak. Bár csak egy kis részletre emlékszem, de az édes volt. Édesebb az összes álmomnál. Egy számomra ismeretlennek tűnő fiúval álmodtam. Gyönyörű barna szemekkel, édes, puha ajkakkal, melyek az enyémeket érintették. Ezen kívül sajnos más nem rémlik. Nem emlékszem az arcára.

- Mi ez a nagy mosolygás? - kérdezi El, miközben felém nyújt egy bögre kávét.
- Jót álmodtam - vonok vállat.
- Hozd ide a cuccod. Harry hozza el Louist, és ő visz téged el hozzájuk. Úgy 3 percen belül. Szóval spurizz! - adja a parancsot.

Szalutálok és kivonszolom a szobámból a bőröndöt. A csengő éles zaját hallom, majd még pizsamába nyitok ajtót és engedem beljebb az érkezőket. Louis mosolyogva köszön, míg Harry alaposan végigmér.

- Szemed le vedd a húgomról! Mondtam, hogy tiltott terület.
- Szeretem a tiltott dolgokat - harap alsó ajkába, amitől elmosolyodom.
- Ő nem egy dolog. Egy lány, akinek vannak érzései, szóval a közelébe ne merészelj menni. De ha mégis, lenne annyira bolond, hogy a közelébe engedne, akkor ha összetöröd, nem lesz jó vége! - fenyíti Harryt.
- Hé! Itt állok ám! Nem zavar titeket véletlenül?
- Nem - kapom az egyhangú választ.

Lemondó sóhajjal szedem rendbe magamat, hogy valami elfogadható, emberi külsőt öltsek magamra. Mikor kiérek Eleanorék éppen indulni készülnek. Gyors búcsúzkodás után le is lépnek, így kettesben maradok Harryvel.

- Bocs El miatt - húzom a szám.
- Ugyan már. Vicces, ahogy fenyeget.
- Szerintem kínos. Mindjárt 18 leszek, nem vagyok már 15 éves, akinek bármelyik pillanatban összetörhetik a szívét - morgom.
- Az a baj a szívtöréssel, hogy nem kortól függ.

Felvont szemöldökkel nézem, de inkább ráhagyom. Végül is igaza van. Szinte törvényszerű, hogy legalább egyszer mindenkinek összetörik a szíve. Nos, majdnem 18 évesen még nem jött el ez a pillanat. Remélem nem is fog. Nem vágyom szerelemre. Nem vágyom arra a sok szarságra, ami vele jár.

- Indulhatunk? - kérdi.

Bólintok, így elindulunk. A kocsiban csend van, csupán a rádió szól. Nem igazán nyerik el a tetszésemet a zenék, míg meg nem szólal egy Taylor Swift szám. Mosolyogva hangosítom fel, és hagyom, hadd üvöltsön az I Knew You Were Trouble. Sajnos a számot nem tudom végighallgatni, hiszen a felénél meg is érkezünk. A mellettem ülő fiú lekapcsolja a rádiót, majd leállítja a motort is. Kikászálódok a fekete kocsiból és a hátsóüléshez lépek, hogy kivegyem a táskámat. Azonban Harry megelőz. Kikapja a bőröndöt, aztán befelé indul. Utána sietek. A házba most csend uralkodik.

- Gondolom nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy a vendégszoba a tiéd - mondja.

Megrázom a fejem, hiszen gondoltam. Akárhányszor aludtam itt, mindig az volt az én ideiglenes szobám.

- Többiek?
- Valószínűleg a szobájukban döglenek - von vállat.

Lerakja a cuccomat a vendégszobába. Megköszönöm, majd távozik is. Folyamatosan csak az álmomra gondolok. Egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből azt a barna szempárt. Annyira ismeretlen, mégis olyan ismerősnek tűnik. És azok a puha ajkak, amelyeknek szinte érzem az érintését, ahogy álmomban megcsókoltak.

Ideje lesz kivernem a fejemből ezt az álmot. Inkább lemegyek egy kávéért. Egyszerre lépek ki a szobából Sophiaval, aki minden bizonnyal Liamnél tartózkodik. Felvont szemöldökkel néz rám és köszönésre sem méltat. Mindketten a lépcső felé vesszük az irányt. Sophia előbb lép oda, és diadalittasan néz rám, mintha csak valami verseny lenne. Magamba jót szórakozok a viselkedésén, ami enyhén gyerekes. Lassan kiderül, hogy egyezik az úti célunk, így egészen a konyháig folytatja a bugyuta versenyét. Liam ott tartózkodik. Sophia érzelmes és hosszú csókban részesíti és az ölébe ül. Már-már görcsösen mutatja, hogy összetartoznak. Egy amolyan „szánalmas vagy” pillantást vetek felé és a kávénak szentelem a figyelmem.

- Destiny, szia! - köszön Liam mosolyogva, amint észre vesz.

Viszonozom a gesztust.

- Hallom, a héten nálunk tengeted a napjaidat majd - mosolya változatlan.

Bólintok, és nagyot kortyolok a kávémba. Az ölében ülő lány gyilkos tekintettel figyel. Istenem, legszívesebben az arcába üvölteném, hogy nem kell a pasija, de ezt még se tehetem. Sajnos. Pedig igazán irritál ez az „akadj le a pasimról, de nagyon gyorsan” nézés. Nem is sokáig töltöm velük az időmet, inkább visszamegyek a szobámba. Fogalmam sincs, hogy mivel tudnám elütni az időt, hogy kevésbé unatkozzak. Niall szobájához veszem az irányt. Halkan kopogok, mire beinvitál.

- Mi újság? - kérdi miután vidáman üdvözöl.
- Miután első számú közellenség lettem, gondoltam benézek hozzád - vonok vállat, ő pedig elneveti magát.
- Ezek szerint összefutottál Sophiával - bólintok. - Ne foglalkozz vele.
- Nem is. Csak kicsit gyerekes.

Hosszan beszélgetünk, majd eldöntjük, hogy lemegyünk valami filmet nézni.  

1. fejezet - Pletykák

Sziasztok!:)

Meghoztam az új történet első részét. Remélem tetszeni fog. 

Hagyjatok jelet magatok után!:)

Jó olvasást! xx

Change Your Life

Eleanor Calder húgaként belekóstolhattam kicsit a népszerűségbe, holott semmit nem tettem le az asztalra, semmit nem értem még el az életemben. Az igazat megmondva ez soha nem zavart. Nem foglalkoztam vele. Élem egy 17 éves lány átlagos életét, miközben próbálom a maximumot nyújtani mindenből. Ez lennék én, Destiny Calder.

Ma este El Louisnál alszik és minden erejükkel azon vannak, hogy sikerüljön rávenniük, hogy tartsak velük. Nincs kedvem hozzá. Persze, imádom Louist, a többi fiú is aranyos, de szívesebben maradnék itthon most. Meg ahogy ezt elképzeltem. Eleanor azonnal előveszi a jól bevált aduászt, az idősebb nővér kártyát.

- Még kiskorú vagy, addig csinálod, amit én mondok - vigyorog negédesen.

Szemforgatást kap cserébe. Beletörődve veszem elő a táskámat, ami beleszuszakolok pár holmit, amit szükségesnek érzek. Nem ez lesz az első alkalom, hogy velük töltöm az estémet, de mindig kicsit izgulok. Így van ez most is.

- Indulhatunk? - kérdezi végül Louis, én pedig bólintok.

Az úton csak nővéremék beszélgetnek, én csak bámulok ki az ablakon és a fülhallgatómból üvöltő zenét hallgatom. 17 év után is lenyűgöz London csodálatos látványa, főleg este. Talán 10 perc telhetett el, és már meg is érkeztünk. A fülest nem veszem ki a fülemből, csupán lehalkítom, és így hallgatom az éppen felcsendülő Nirvana számot. Végig nézek ruházatomon. Szegecses, fekete bakancs, fekete szaggatott nadrág, Nirvana lógós, fekete póló, fekete bőrdzseki. Csak a szokásos.

Elbambultam, mert Eleanorék már a kinyitott ajtónál várnak. Sietősen szedem a lábamat utánuk, aztán már bent is vagyunk a lakásban. Beszélgetés, és talán tv hangja csapja meg a fülemet egyből, aztán megjelenik Niall, majd sorra utána a többiek is. Öleléssel üdvözlök mindenkit.

- Mit hallgatunk? - tépi ki a fülest a fülemből Harry vigyorogva.

- Te semmit - veszem el tőle azonnal, szintén vigyorogva. - És mi a program ma estére?

- Semmi különösebbet nem terveztünk. Jobb szeretem a spontán ötleteket - kacsint, mire Eleanorral egyszerre vonjuk fel a szemöldökünket.

A göndörke pedig jobbnak látja, ha inkább csendbe marad. Körünkből egyedül csak Liam hiányzik. Rá se kell sokáig várni, ugyanis, amint helyet foglalunk a nappaliban már meg is jelenik. Mosolyogva köszönt minket, majd helyet foglal a mellettem lévő üres helyen. Elég szűkösen vagyunk, így lábunk és oldalunk teljesen érintkezik, amitől bizsergés fut végig az egész testemen. Kellemes érzés, mosolygásra késztet, bár nem tudom, mi okozza. Valami bugyuta akció filmet bámulunk, aminek egyáltalán nem értem a sztoriját, ráadásul utálom is az ilyen filmeket. Eleanor, a fiúkkal együtt látszólag teljesen odáig van a filmért, ám én halálra unom magam. Csendben kelek fel a többiek mellől, hogy ne zavarjak senkit, aztán a konyhába megyek, hogy valami italt szerezzek. Majdnem szívinfarktust kapok, amikor valaki mellém lép. Liam az. Mosolyogva nézek rá, aztán megpróbálom elérni a poharat, ami a legfelső polcon van, természetesen. A fiú készségesen a segítségemre siet, és egy laza mozdulattal leemeli a poharat a helyéről. Megköszönöm aztán kiveszem a hűtőből a legszimpatikusabb üdítőt. Liam még mindig a konyhában áll és le sem veszi rólam a szemét, ami zavarba ejt. Elpirulok. Inkább az üdítőnek szentelem a figyelmem.

- Unod a filmet? - kérdezi végül.

Bólintok, ő pedig elneveti magát. Megszólal a telefonom. A legjobb barátnőm, Hope neve villog a kijelzőn.

- Mi újság? - szólok bele köszönés nélkül.

- Két napja nem hallottam rólad semmit. Gondoltam felhívlak, hogy élsz-e még.

- Már nem sokáig. Főleg ha továbbra is ilyen rémizgalmas akció filmeket fogunk bámulni a drága nővéremékkel - forgatom szemeimet, ő pedig felnevet a vonal túlsó végén.

Hosszasan beszélgetünk, majd annyiban maradunk, hogy holnap délután csajos napot tartunk.

- Lenne kedved sétálni? - kérdezi Liam, aki még mindig előttem áll.

- Bármit. Csak ne kelljen visszamennem ezt a valamit nézni.

Bólint, majd az ajtó felé indulunk. Felveszem a bakancsomat és a kabátomat, és Liam is ugyanúgy tesz. Alig pár percen belül már kint sétálunk, a kellemesen hűvös tavaszi estében. Ahogy több időt töltünk kint egyre jobban fázok, de nem akarok vissza menni. Élvezem a fiú társaságát.

- Nem fázol? - kérdezi látva, hogy kissé remegek.

- Talán egy kicsit - vallom be.

Leveszi kabátját és a hátamra teríti. Egy pulcsiban van.

- Meg fogsz fázni - mosolygom el magam, miközben érzem, hogy éppen fülig pirulok a gesztus miatt.

Vállat von. Tehát nem érdekli. Én viszont perceken keresztül sétálgatok kipirulva.

- Ahogy láttam nem nagyon volt kedved eljönni ma este.

- Valóban - helyeselek.

De most már nem bánom. Teszem hozzá gondolatban. Apró mosoly szökik a számra, de szinte észrevehetetlen. Hiába a sötét, és a késői órák, Liamet sok rajongó állítja meg fényképért, vagy aláírásért.

- A barátnőd? - néz rám szúrós szemekkel az egyik rajongó, a kép elkészítése után.

- Nem - rázza a fejét.

A lány még csevegne, de Liam úgy dönt, hogy ő inkább lelépne. Így is teszünk. Fél karjával magához húz és tovább sétálunk. Ahogy telik az idő, úgy a hőmérséklet is csökken. Idejét látjuk visszamenni a lakásba. El ideges arckifejezéssel fogad.

- D, már ezerszer megkértelek, hogy ha elmész, akkor szólj - ripakodik rám nyomban.

- Az én hibám volt - áll ki mellettem Liam.

Nővérem meglepődik. Most komolyan. Ketten nem tartózkodtunk csak a helységbe, miért csak az tűnt fel, hogy én nem vagyok ott!? El bólint, ezzel lerendezi a „problémát”. Még utoljára rám szegezi pillantását és azzal a tipikus „erről még beszélünk” nézéssel vizslat. A fiúk szó nélkül hagyják.

Később már elég álmosnak érzem magam. A zuhanyzás, majd alvás mellett döntök. Elköszönök mindenkitől, csak azután indulok az emelet felé, ahol a vendégszoba van. Gyors fürdőt veszek, aztán törölközőbe bugyolálom magam. Magam köré tekert törölközővel lépkedek vissza az ideiglenes szobám felé, amikor valakibe belemegyek. Egy bongyor hajkoronát veszek észre, amint felnézek, és a hajkorona vigyorgó gazdáját is megpillantom. Éppen megszólalni szándékozik, de Eleanor gyorsabb nála.

- El a húgom közeléből, Styles! - szól rá nyugodt hangnemben.

Először a szemem forgatom, majd felkuncogok Harry lehetetlen arckifejezésén. Mindig is utáltam, ha Eleanor túlságosan óvni próbál mindentől. Sokkal fiatalabbnak éreztem magam olyankor, mintha ovis, vagy alsós lennék. De ezt a szokását valószínűleg soha nem fogja kinőni.

Gyorsan lépkedek vissza a szobába. Amint beérek látom, hogy villog a telefonom. Twitter értesítés. Felvont szemöldökkel kattintok rá. Meglepetésként ér a 12 új követő. Egyiküket sem ismerem, de mindegyikük directioner. Sorra megnézem az adatlapjukat, de elég csak a másodikig megnéznem, mert ott már meg is találom az új követők okát. Egy kép rólam és Liamről, amikor éppen magához húzott. És már megy is a találgatás, hogy én mégis ki vagyok. A szemfülesebb rajongók azonnal rájönnek, hogy bizony Eleanor húga vagyok, a kérdés már csak az, hogy mi közöm Liamhez. A kedves directionerek egy csoportja ezúttal is bebizonyítja, hogy nem teljesen normális. Sok utálkozó tweet, aztán lassan már trend lett a kis sétálgatásunkból. Mindig is olyan lány voltam, akit szörnyen érdekelt mások véleménye. Aki igenis, hogy meg akar felelni az elvárásoknak. Ám tudom, hogy ez képtelenség. Ettől függetlenül bánt, hogy ilyeneket írnak. Nem tettem semmit. Csupán egy kis időt kettesben töltöttem Liammel. Akihez igazából semmi közöm. Alig pár perc múlva kopognak az ajtón. Az illető nem kér választ, ugyanis a kopogás után egyből nyílik az ajtó. Felnézek a telefonomból és a belépő fiúra nézek.

- Láttam a twitter. Ha ezért jöttél - mondom, mielőtt megszólalhatna.

- Oh, oké. Sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy sétából ekkora patáliát csapnak - szabadkozik azonnal.

- Ugyan már. Eleanor húgaként már semmin nem lepődök meg. Bár kicsit zavar, hogy ismeretlenül utálnak, azért mert egyszer láttak veled - húzom a számat.

- Ilyen ez a popszakma - mosolyodik el.

Ezzel egy időben a telefonja csöngeni kezd. A képernyőn egy gyönyörű lány jelenik meg. Sophia név villog a kép alatt. Tudomásaim szerint a barátnője. Liam a szobában marad a telefon beszélgetés ideje alatt. Arckifejezése fájdalmas lesz, és az ágyon ülve hallom, ahogy a lány megemeli a hangját.

- Sophi, ő csak egy barát - bizonygatja Liam, hasztalanul. - Jó, majd megbeszéljük. Ez nem telefon téma. Szia - rakja le mérgesen.

Rám néz és kifújja a bent tartott levegőt.

- Minden rendben?

- Oh, nem. Nem egészen. Sophia féltékeny. A héten már másodjára játssza el a féltékenykedő barátnőt, és még csak szerda van! - neveti el magát kínosan.

- Gondold magad az ő helyébe. Neked milyen lenne, ha őt vennék körül fiúk a nap nagy részében és terjesztenének róla pletykákat? - kérdezem.

Hiszen ez számomra logikusnak tűnik. Teljesen megérhető egy bizonyos szinten, hogy a lány féltékeny.

- Én bízok benne - vágja rá egyből.

Nos, ez is igaz. A bizalom. Egy kis féltékenység még egészséges, egy nagyon kevés, de a túlzott már nem. Azzal bárkit az őrületbe lehet kergetni. Nem marad sokáig. Nem telik 5 percre és helyette újabb látogatóm érkezik, ezúttal El személyében.

- Jól vagy? - kérdezi aggódó tekintettel.

- Miért ne lennék?

- Nos, vak én sem vagyok. Láttam a twitter bejegyzéseket, és ismerlek annyira, hogy az összes negatív kritikát magadra veszed.

- Még nem ástam bele annyira magam, hogy végignézzem az összeset.

- És nem is fogod. Tanulj az én esetemből. Elolvastam az összes utálkozó üzenetet. Megpróbáltam megfelelni. Majdnem ráment Louisval a kapcsolatunk.

Sebesen bólogatok, hátha beéri ezzel és végre letudjuk ezt a részt, amit már ötezerszer elmondott.

- És mi van Liammel? - kérdezi vigyorogva.

- Mi lenne? Csak elmentünk sétálni, mivel majdnem belehaltam az unalomba.

- Ennyi? Nem történt semmi? - biggyeszti le ajkát csalódottan.

Nevetve rázom meg a fejemet. Kipaterolom a szobából, hogy végre aludhassak. Pontosabban ezzel az indokkal, de koránt sem ez a tervem. Alighogy kiteszi a lábát már nyúlok is a telefonomért. Tudom, hogy nem jó ötlet, de azért végig nézek a tweeteken. Sok olyat látok, amiben a nővéremmel együtt szidnak. Nos, két legyet egycsapásra. Azzal a különbséggel, hogy Elt már nem érdekli, megtanulta kezelni. Én viszont soha nem bírtam jól az utálkozást. 10 perce talán, hogy olvasgatom, de úgy gondolom, eleget láttam. Elindítok egy újabb Nirvana számot és úgy lépkedek le a lépcsőn, miközben a fülesből max hangerőn üvölt a zene. A lakásban sötét van, csupán Louis szobájából szűrődik ki viháncolás és kuncogás, amiről jobb ha nem tudom, hogy miért. Csendesen csoszogok a konyhába, ahol egy félig a hűtőbe bújó Niallt fedezek fel.

- Szép, jó estét! - köszönök vigyorogva, ő pedig belefejel az ajtóba. - Mit eszünk? - ülök le a pult elé.

- Szendvicset. Kérsz? - bólintok.

Az elkészült szendvicset elém tolja és együtt falatozunk, míg meg nem jelenik a harmadik éjjeli bagoly is, Harry személyében. Csendben ül le mellénk és vesz el Niall táljáról egy szendvicset. A szőkeség persze azonnal felháborodik, de Harryt ez egyáltalán nem érdekli, csak majszolja tovább az ellopott ételt.

- Láttam, híres lettél - intézi felém szavait.

Szememet forgatom, majd bólintok. Ezáltal könnyen leesik neki, hogy nem repesek ettől a hírtől. Megköszönöm Niallnek a kaját majd a szobámba veszem az irányt.  

I Want You To Want Me - Prológus

Hali!:)
Nos, megérkeztem az új történetem prológusával. Legközelebb emberibb időben érkezem majd és nem fél tizenkettőkor.:D 
Nem tudom, hogy mikor rakom fel az első részt, de úgy gondoltam, hogy megosztom veletek a prológust.:)
Semmi extra, csupán ízelítő a történethez. Nem derül ki belőle sok minden, de nem akarok minden egyben. Remélem ezt is szeretni fogjátok.:)
A blog kinézete még elég gyengusz. De alakítgatok még majd a desingnon, de így éjjel ennyire futotta.:D 
Szívesen várom a kommenteket, hogy mi a véleményetek.
Jó olvasást! xx

A nevem Destiny Calder. Sokaknak ismerősen cseng a Calder név. Méghozzá imádott kedvencük barátnője miatt. Igen, Eleanor Calderről van szó. A nővérem. El és Louis kapcsolata miatt nővérem híressé vált, annak ellenére, hogy ő semmit nem tett ezért. Ám általa én is megismerkedhettem a hírnév sokszor keserű ízével, holott semmit nem raktam le még az asztalra. Ennek ellenére bőven kapok az utálkozókból, akik féltékenyek, mert El révén a One Direction tagjaival is alkalmam nyílt megismerkedni, és megbarátkozni. Tizenhatodik életévem betöltése felé közeledtem, amikor Louis és El összejöttek. Bár a fiúval az első pillanattól fogva jóban vagyok. A többiekkel később ismerkedtem meg, de azonnal megtaláltam mindannyiukkal a közös hangot. Nekem ez az öt srác olyan mintha a bátyám lenne.  

De arra nem számítottam, hogy mi van akkor ha bármelyikük iránt többet kezdek érezni. Nem voltam felkészülve, hogy szerelmes leszek. Életemben legelőször, majd' 18 évesen, egy olyan srácba, aki boldog párkapcsolatot él a barátnőjével. Mindez váratlanul ért. Az összes érzés új volt számomra, amit tapasztaltam. Új, ismeretlen, néha kellemes, ám néha szörnyen fájó... 

Epilógus

Never been hurt

Hosszú és kemény utat kellett bejárnom ahhoz, hogy újra önfeledten boldognak mondhassam magamat, hogy tökéletes legyen az életem. Az évek múlásával beláttam, hogy ennek mind meg kellett történnie, hogy most itt lehessek, ahol vagyok. 16 évesen a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy most 21 évesen boldog és sikeres leszek. Ráadásul mindezt Zaynnel az oldalamon.

Abigail megtalálta a tökéletes társát, akit miután kicsit jobban megismertem, rájöttem, hogy kiköpött ellentéte a lánynak és mégis őrülten szerelmesek egymásba. Hanna és Niall szétválaszthatatlanok, ráadásul imádják egymást. Ami már csak abban is megmutatkozott, hogy Niall nem is olyan régen megkérte Hanna kezét. Egy átlagos péntek estének indult. Hanna szerint legalábbis. Mi viszont tudtuk, hogy akkor akarja megkérni a kezét. Szegény fiú, olyan ideges volt. Bár erre semmi oka nem volt, mert Hanna sírt a boldogságtól, és persze igent mondott. Carol és Liam már nem voltak ilyen szerencsések. A fiúk egyre többet turnéztak és egyre kevesebbet voltak itthon, ami miatt Car szinte megőrült. De talán nem is ez volt az oka. Erre lehet, hogy soha nem fogunk rájönni. Ők nem voltak jók együtt. Szerették egymást, ebben biztos vagyok, hisz Liamet napokig kellett vigasztalni utána, ahogy Carol se volt a toppon, de tovább léptek és barátok maradtak. Liam boldog Sophia mellett, Car pedig a boldog szinglik táborát erősíti és a munkájába fekteti minden idejét. Louis és Eleanor kapcsolata mindig is tökéletes és irigylésre méltó volt, most pedig már boldog házasságban élnek. Harry és a szőke cicababa nem sokáig maradtak együtt, talán egy hónapig. Azóta a fiú keresi az igazit. Mióta legutoljára felkeresett nem beszéltünk. Nem kerültük el egymást, egy társaságban voltunk, de nem szóltunk egymáshoz. Nem mondom, hogy nem volt szokatlan, de valószínűleg furcsább lenne, ha puszipajtások lennénk.

Zayn direkt a végére hagyva. Mit is mondhatnék? 16 éves fejjel azt hittem, hogy teljesen oda vagyok érte, erre bebizonyítja, hogy ennél sokkal jobban is szerethetem még. Az egész meseszerű. Régen mindig azt hangoztattam, hogy én aztán soha nem fogok megházasodni, nem akarok gyereket, és a többi. Mára ez megváltozott. Nem sokkal Niallék eljegyzése után megkérte a kezem. Nem volt semmi felhajtás. Csupán elvitt vacsorázni és ennyi. De ez így volt csodálatos.

A fiúk karrierje a csúcson, és az enyém is közeleg odafelé. Miután a rajongóik elfogadták, hogy Zayn bizony foglalt már nem kaptam annyi utálkozást. Persze negatív kritikát és pár nem túl kedves üzenet akadt, de fele annyi se.

Utólag visszagondolva rá kell jönnöm, hogy minden egyes perc fájdalom megérte, hogy most itt és így lehessek. Szenvedtem. Nem is keveset. Viszont most a felhők felett vagyok, és nem valószínű, hogy valaha is lefogok szállni onnét. Szeretem az életem, és szeretem az barátaimat, akik körbe vesznek. Mert ők a második családom. Akikre bármikor, bármiben számíthatok. Hanna, aki 18 éve a barátnőm, és még soha nem hagyott cserben. Car, aki egy imádnivalóan bolond lány, és Abigail, akivel még mindig nem becézzük egymást. És a fiúknak hála kaptam két új barátnőt. Eleanort és Perriet. Ezért az öt lányért bárhol, bármikor a tűzbe mennék. Egy szó nélkül ugrok, akár az éjszaka közepén is ha bármi van. És ez fordítva is igaz.

Szóval minden bizonnyal igaz a mondás, hogy a végén minden jól kell végződjön. És ha még nem jó, akkor még nincs vége.

Sziasztok!:)

Nos, nem így terveztem. Nem akartam boldog befejezést. Ennyire boldogat meg pláne nem, de így alakult. Nem volt tökéletes a történet, egyáltalán nem. Ennek ellenére akadtak feliratkozóim, pipáim és kommenteim is. Amikért szörnyen hálás vagyok. Direkt a végére írtam, így csak az olvassa el ezt, aki akarja. Az újabb blog tervben van. Ám ez nem azt jelenti, hogy most azonnal belecsapok abba is. Lehet, hogy csak egy hónap múlva, vagy később. De lehet, hogy előbb is. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyon is bízom benne, hogy azt is olvasni fogjátok. Nem fogok külön blogot nyitni annak, ezen a blogon lesz elérhető majd az a történet is. 
Köszönöm Diananak és Dórinak, aki valamennyi részhez kommentelt! A vége felé már nem köszöngettem meg külön-külön, de itt elmondom, hogy hatalmas köszönet nektek! ♥ 

Negatív és pozitív kritikát egyaránt elfogadok. :) xxx

25. fejezet - Rendben leszel

Hali!:)

Nos, megérkeztem az utolsó résszel. A későbbiekben fel fog kerülni a prológus is, ami elég gyenge és rövid lett. Nincs különösebb hozzá fűzni valóm ehhez a részhez, hiszen nem akarok semmit elárulni belőle.:)
Jó olvasást! xx

Be alright

Az otthon eltöltött idő csigalassúsággal telt el. Nehéz volt mindennap azt tettetni a többiek előtt, hogy erős vagyok. Ám esténként senki sem látta, hogy álomba sírom magam és nem egyszer a fürdő felé veszem az irányt, majd visszafordulok és zokogva esek be az ágyamba. Csakis Zayn tudta, hogy milyen átkozottul kivagyok. Mindvégig mellettem volt. Amíg a többieknek elég volt egy mosoly és pár műnevetés, addig Zayn nem hitte el, hogy túl vagyok rajta. Folyamatosan a nyakamba lógott és állandóan velem volt. Próbálta elvonni a figyelmemet, ami többé-kevésbé sikerült is neki.

Mióta Londonba visszaértünk azóta is állandóan velem tölti minden idejét. Amit nem bánok, mert természetesen hiányzott, de szerintem ő már eléggé unja, hogy az összes idejét egy depressziós, önveszélyes lánnyal kell töltenie.

Csengettek. Nem különösebben izgatott, hiszen Zayn szokott ilyentájt jönni. Ezért is meglepődtem, amikor Harry lépett be a szobaajtón. Semmi szükségem nem volt arra, hogy idejöjjön és feltépje a gyógyulgató sebeimet. A torkomban lévő gombóc megakadályozta, hogy megszólalhassak, de nem is kellett.

- Sajnálom, ami történt. Tudom, hogy erre nincs mentség. De szeretlek, Rony. Megtudnál bocsátani nekem?
- Megbocsátani, megtudnék. De nem lennék lépes újra bízni benned.
- Kérlek, Rony. Szeretlek. Teljes szívemből, soha nem szerettem így még senkit, és beleőrülök a hiányodba - szemei csillogtak, és nem a boldogságtól, hanem a könnyektől.

Szívem vadul ösztönzött a megbocsátásra, az eszem viszont az elengedés mellett érvelt. Aztán döntöttem. Életemben először az eszemre hallgatok. Talán megbánom, talán belefogok pusztulni a fájdalomba. Talán csak egy szerencsétlen hülye vagyok, és meg kéne bocsánaton neki, de nem megy. Megcsalt. Csak ez lebegett a szemem előtt.

- Én már nem szeretlek, Harry - mondtam és magamat is sikerült meglepnem.

Szinte biztos vagyok benne, hogy ennél nagyobb hazugság még nem hagyta el a számat. Kimondtam, már nem tudom visszaszívni. Itt a vége. A fiú lefagyva állt előttem, arcán pedig pár könnycsepp éktelenkedett.

- Menj el, kérlek!

Kérésemet teljesítve, szomorúan kibotorkált a szobából. Így lesz a legjobb. Folyamatosan ezt hajtogattam magamban, és a végére már kezdtem is elhinni. Mindenkinek jobb lesz így.

Harryt Zayn váltotta, aki szomorú tekintettel pásztázott végig.

- Minden rendben? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Rendben leszel. És, amíg nem, addig itt leszek melletted - simított végig az arcomon, miközben folyamatosan a számat bámulta.

Szorosan lehunyta a szemét és sóhajtott, majd miután kinyitotta, gyönyörű barna szemeit, már a szemembe nézett. Halvány mosolyra húzódtak ajkaim és bólintottam. Neki elhittem, hogy jól leszek? Hogy miért? Nem tudom. Neki bármit elhinnék. Talán igaz lehet a mondás, hogy az első szerelem, soha nem múlik teljesen, csak véget ér.

- Miért csalt meg? - kérdeztem rá arra, ami már régóta nyomta a szívemet.
- Lehet, nem ő az, akit neked szántak. Tudod, minden okkal történik. Fogd fel így.
- Akkor ki az, akit nekem szántak? Ki az, akivel hagyják, hogy végre éljem az életem, hogy boldog legyek?
- Talán közelebb van hozzád, mint gondolnád, talán ismered is. Talán csak nem veszed észre - mosolyodott el keserűen.
- Nem hinném - ráztam a fejem, mire nagyot sóhajtott és magához húzott.

Ezekben a pillanatokban elvesztem az időérzékemet. Csak hagyom, hogy Zayn az ölelésébe vonjon, hogy hallgathassam, ahogy a fülembe szuszog. Olyan nyugodt. Egy kicsit, olyan tökéletes. Mintha semmi gondom nem lenne, mintha nem csaltak volna meg soha.

*

Egy hét, két hét, három hét, és hopp egy hónap. Fogalmam sincs, hogy milyen jelzővel illethetném ezt az időszakot. Zaynnek hála a jó jelzőt aggatnám rá, bár ennek ellenére előfordult, hogy álomba sírtam magam. Nem sokszor, de ilyen is megesett. Harry azóta nem keresett. Ahogy láttam ő könnyen túllépett a kettőnk között történteken, ugyanis a legutóbbi „találkozzunk a többiekkel” estén valami szőke libával érkezett. Nem mondom, hogy nem evett meg a féltékenység, mert akkor hazudnék, de ennek jelét se mutattam. Arcomra fagyott mosollyal ültem végig az egész estét. Látszólag tökéletesen elvoltak egymással, én pedig a sírás határán voltam. Mégis, hogy a francba sikerült ennyi idő alatt továbblépnie? Csak nekem megy ilyen rohadt nehezen?

Azóta a nap óta folyamatosan azon gondolkozom, amit Zayn mondott. Talán csak nem veszem észre azt, aki szeret. Na, de ha ismerem és tényleg a közelemben van az a valaki, akkor miért nem adja semmi jelét? Így honnét tudjam? Vagy talán... nem, Zayn biztos, hogy nem. Pár kósza csóktól, és a folyamatos együttléttől eltekintve semmi különösebb jelét nem adta, hogy ő lenne az a valaki. Vagy ezzel akarta felhívni a figyelmemet? Most mi van? Nem, belezavarodtam az egészbe. Összekutyultam mindent. Zayn betartotta az „ígéretét” és addig nem csókolt meg, amíg nem kértem rá. De kértem rá. Képes lettem volna könyörögni neki. Mégis miért? Fogalmam sincs, saját magamat zavarom össze, az érzéseimmel, amelyeken már egyszerűen nem tudok kiigazodni. Fáj, amit Harry csinált, közbe egy részem Zayn felé húz.

- Rony, merre kalandozol ennyire? - legyezett kezével előttem Zayn mosolyogva.
- Csak elgondolkoztam - vontam meg a vállam.
- Mit tervezel délutánra?
- Nagyjából azt, amit mindig.
- Tehát ráérsz. Szuper - vigyorodott el.
- Mit csinálunk?
- Majd meglátod - mosolyogta el magát sejtelmesen.
- Mondd el! - megrázta a fejét. - Zayn, mondd el! Kérlek! Naaa - néztem rá lebiggyesztett ajkakkal és kiskutya szemekkel.
- Nem.
- Zaynie, légy szíves.

Beceneve hallatán kikerekedett a szeme és elnevette magát. Jó, gyerekes, de cuki név. És idegesíti, tehát pont tökéletes. Hosszú perceken keresztül nyaggattam, hogy mondja el, mit tervezett, de egy szót se szólt. Egy idő után azonban láttam rajta, hogy fogy a türelme. Azonban a következő pillanatban igencsak meglepetésként ért, hogy megcsókolt. Azonnal belém fagyott a szó, sőt utána is.

- Na - vigyorodott el diadalittasan, mire grimaszoltam. - Öltözz, aztán menjünk -  vigyorgott még mindig.
- Hova? Hogy öltözzek?
- Ahogy szoktál. Csak szedd össze magad - hagyta rám.

Pufogva válogattam a ruháim között. Egy szimpatikus összeállítást felé mutattam. Bólintott. Fürdőben átöltöztem, aztán megfésülködtem. Kedvenc parfümömből magamra fújva késznek nyilvánítottam magam.

Zayn háza előtt álltunk meg, amit nem igazán értettem, de nem kérdezősködtem. Bent viszont nem várt meglepetés fogadott. Ahogy beléptünk mindenki egyszerre üvöltötte, hogy „Boldog születésnapot”. Csak akkor jöttem rá, hogy ma június harmadika van. Ami egyet jelent azzal, hogy bizony 19 éves lettem. Egy évvel öregebb és talán bölcsebb is.

Nem mindenkit ismertem, de mindenki mosolyogva köszöntött fel, így viszonoztam a kedvességet. A lányok csontropogtató ölelésben részesítettek, utána pedig Abigail bemutatta a barátját, Nathant. Kék szemek, fekete haj, kreol bőr, enyhe borosta, ami rosszfiús külsőt kölcsönöz neki. Mosolyogva mutatkoztam be neki. Hatalmas örömmel ugrottam Abigail nyakába. Örültem, hogy végre talált magának valakit, akivel boldog lehet.

Hangulat a tetőfokon, végül megérkezett Perrie is, aminek szívből örültem. Régen találkoztam vele, és hiányzott. Bár nem sokan tudtam beszélni vele, mert valaki mindig elrángatott. Az este folyamán a fél társasággal táncoltam, és a megivott alkohol mennyiségnek hála vigyorogva köszöntöttem még Harry barátnőjét is, aztán az este további részét Zayn karjaiban töltöttem, aki jobbnak látta, ha odafigyel rám. Legutoljára a premieren éreztem magam így. Harry másik lánnyal, én Zaynnel. A történelem ismétli önmagát. Minden szempontból.

- Eleget ittál már - vette ki a kezemből a Jack Daniel's tartalmazó poharat Zayn.
- A-a. Még nem merném bevallani, hogy azt hiszem szeretlek - mondtam nevetve, mire a fiú elmosolyodott.
- Pedig azt hiszem, pont most mondtad el.
- Hupsz.

Ennyi volt az összes reakcióm. Mindketten elnevettük magunkat. Van, amikor hasznos hatásai is vannak az alkoholnak. Nem szándékoztam megosztani Zaynnel ezt a kis infót, miszerint annyit törődött velem, hogy újra előtörtek a régi érzések, miközben el kellett felejtenem Harryt, aki tökéletesen meg van nélkülem is.

Bátran csókoltam meg Zaynt, ami nagyban a megivott ital mennyiségnek volt köszönhető. Azonnal visszacsókolt. Hajába túrva közelebb vontam magamhoz, míg ő a derekamra rakta egyik kezét, másikat pedig az arcomra helyezte.

Iszonyatos fejfájással keltem, valamikor 10 óra felé. Zayn békésen szuszogott mellettem. Az este lényegesebb részei igaz, hogy homályosan, de rémlettek. Túl lusta voltam, hogy gyógyszer vegyek be, na meg azt se tudtam, hogy Zayn hol tartja. Felébreszteni viszont nem volt szívem. Ám az egyre erősödő fejfájás miatt elkezdtem lökdösni a vállát. Nem válaszolt csak átfordult a másik oldalára.

- Zayn! - szóltam rá normál hangerőbe, még mindig lökdösve a vállát.

Hangom hallatán szemei azonnal kipattantak és mosolyogva rám nézett.

- Gyógyszer a konyhában. Bal oldali alsó szekrény, legfelső fiók. Ha az emlékeidet keresed, akkor azt majd később - motyogta fáradtan, de mosollyal az arcán, mire én is elvigyorodtam.
- Köszi - nyomtam egy puszit az arcára aztán a konyhába indultam.

A nappaliba érve azonban kitört belőlem a nevetés. Hanna, Niall, Car és Liam valami lehetetlen pózban feküdtek a kanapén. Vagyis, igazándiból Liamnek csak a lába volt a kanapén, amin Car feküdt. Niall lába Carol lába felett Hanna pedig valahogy rajtuk feküdt, miközben a fél lába a földön volt. Halkan a konyhába csoszogtam, ahol Harryt és a szőkét találtam.

- Reggelt - köszöntem nekik, mire mindketten morogtak valami hasonlót.
- Tegnap nem volt alkalmam felköszönteni, hiszen Zayn társasága jobban lefoglalt. Ezért utólag, de boldog születésnapot - öltött magára egy művigyort Harry.

Felvont szemöldökkel biccentettem. Fantasztikus. Megcsalt, összejön valami libával, akinek fogadni mernék, hogy nagyobb a melle, mint az IQ-ja és utána még van pofája ahhoz, hogy felemlegesse, hogy Zaynnel voltam előző este! Nem foglalkoztam vele túlzottan sokáig, csak bevettem a gyógyszert és inkább visszamentem Zayn szobájába. Az ágyban már nem találtam, de két pillanattal később megjelent a fürdőajtóban. Haja kuszán állt és az arca is borostás volt, de bátran állíthatom, hogy még így is igazán lélegzetelállító látványt nyújtott. Sőt...

- Nos, most is számoljak be, hogy mit csináltunk este, és utána megint elrohansz?
- Azért azt tegyük hozzá, hogy Perrie a menyasszonyod volt akkor éppen, miután burkoltan közölted velem, hogy szép volt, jó volt, de köszönöd ennyi. De most az este legtöbb része rémlik, és nem fogok elrohanni. Persze csak akkor nem, ha most nem közlöd velem, hogy nem akarsz tőlem semmit, csupán csak jó voltam egy éjszakára.
- A barátnőmnek akarlak. Újra
- Az jó, mert én is azt szeretném, ha újra a barátnőd lehetnék - mosolyodtam el.
Hatalmas mosoly jelent meg az arcán, majd az ölébe kapott. Lábaimmal átfontam a derekát, míg kezeimmel a nyakát fogtam közre. Szemeibe visszatért a csillogás, és a vigyort le se lehetett volna törölni az arcáról. Boldog volt. És én is.  

24. fejezet - Képes lettél volna eltitkolni előlem!?

Nobody compares

Egész nap egy emlékre vagy egy képre vártam. És be is ugrott, ahogy Harryre néztem.

- Ez alatt a pár óra alatt végig magamban őrlődtem, hogy mi a fenéért van olyan szar érzésem. Ezidáig azt hittem, hogy sikerült valami hülyeséget csinálnom. De nem. Ezúttal nem én csináltam ostobaságot.

Láttam a többiek értetlen tekintetét, mégis egyedül Harry leforrázott tekintete érdekelt. Tehát ő tisztán emlékezett mindenre. Ha nem ugrik be, akkor képes lett volna eltitkolni?

- Komolyan, képes lettél volna ezt eltitkolni előlem? Úgy velem lenni, hogy ezt nem mondod el? - hangom még mindig teljesen nyugodtan csengett, de belül már háromszor kinyírtam magamban.
- Rony, én el akartam mondani... - kezdett mentegetőzni azonnal.
- Hát persze, hogy el akartad - néztem rá gúnyosan.

Gyors hátraarcot vettem és a szobámba futottam. Harry cuccai össze-vissza hevertek a földön. Sírógörcsöm támadt. Egyik probléma megoldódik jön a másik. Féltékeny volt két fiúra, akiket a legjobb barátomként szeretek évek óta. Erre tessék. Pont ő csal meg! Olyan tökéletes volt minden. Befejeztem a turném, ami sikeres volt, a visszajelzésekből ítélve. A Párizsban töltött napokat vele töltöttem, most meg megleptek, hogy ideutaztak miattam. Annyira meseszerű volt ez az egész. De tönkre ment. Hát persze, hiszen a mesékben se boldog mindig minden, az életben meg főleg nem. Ha valami elromlik azt megjavítjuk, de a helyére jön más, ami javítást igényel. Na, de egy összetört szívet nem ilyen egyszerű „megjavítani”. Nem akartam mást csak sírni és a szobámba zárkózni. Miért csalt meg!? Mi volt abba a másik lányba, ami bennem nem volt meg? Miért nem érezhetem végre azt, hogy elég vagyok valakinek, hogy azért szeret, aki vagyok? Nem értem. Semmit nem értek.

Hangosan zokogtam bele a párnámba. Az ajtó kinyílt, én pedig átkoztam magam, amiért nem zártam be. A szemeim már vörösek lehettek a sok sírástól, de most ez érdekelt a legkevésbé. Fájdalmas arccal néztem fel a belépő fiúra.

- Kérlek, Rony, beszéljük meg! - könyörgött elém állva.
- Nem! Nem akarok erről beszélni! Nem akarom hallani, hogy leittad magad és csak azért volt, nem akarom hallgatni a hülye kifogásokat - ráztam meg a fejem lemondóan.
- Kérlek, csak hallgass meg!
- Mi mást tudnál mondani? Részeg voltál, nem voltál magadnál. Ez nem mentség. Emiatt nem kéne az első bögyös szőkére ráhajtani, miközben egész este téged kerestelek. Csak menj el. Könyörgöm!
- Én... - kezdett bele, de nem folytatta.

Szomorú tekintettel sétált ki a szobából. Tudtam, hogy nem fog visszajönni. Elment és magával vitt egy darabot belőlem is. Forró könnyek áztatták az arcomat és egy értelmes gondolatot nem bírtam összerakni. Nem tudtam, mi lesz ezután. Biztos voltam benne, hogy Harry visszamegy Londonban. Így lesz a legjobb. Egy részem vadul ordibál velem, hogy szaladjak utána, amíg nem késő és bocsássak meg neki. A másik felem viszont hangosabban ellenkezik és valamely részről megkönnyebbülést érez a tudat miatt, hogy Harry nem fog itt maradni. Nem is tudom, hogy melyik énem a mazochistább. Egy pillanatig elgondolkozok, mi lenne, ha utána mennék? Valószínűleg megbocsátanék neki. Na, de tudnék én így együtt lenni vele? Valószínűleg nem. Minden egymástól távol töltött percben az lebegne a szemem előtt, hogy ha egyszer megcsalt, akkor másodszorra is megteheti. Még csak belegondolni és fáj abba, hogy már nem bízom benne. Egy órával ezelőtt még az életemet is rámertem volna bízni, most meg már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg szeretett-e.

Hanna idegbeteg állapotban rontott be a szobámba. Nem volt kedvem társalogni. Nem volt szükségem se a sajnálatra, se a „majd jobb lesz” dumára.

- Kiherélem, megölöm! - morgott idegesen, közben pedig szorosan átölelt.

Nem öleltem vissza, nem toltam el magamtól, csupán ültem mellette, mint egy darab fa. Hangos zokogásba kezdtem, ahogy hajamat kezdte simogatni.

- Miért csinálta ez velem? - bőgtem artikulátlanul.
- Nem tudom, Rony. Nem tudom - motyogta és szorosabban tartott.

Nem tudom mennyi ideig zokogtam a karjai között, de a végére már elfogytak a könnyeim. Csak belül fájt. De ott nagyon. Az órámra néztem, ami csak hét órát mutatott. Ennek ellenére nem vágytam másra, mint az alvásra.

- Hanna, köszönöm. Köszönök mindent – öleltem meg gyengén, aztán megkértem, hogy menjen ki.
- Rony, kérlek, ne csinálj hülyeséget!

Kérésére bólintottam. Tudtam mire célzott. Megfordult a fejemben, nem is egyszer ez alatt a pár óra alatt, de nem. Ha most megteszem, akkor legközelebb is és azután is. Ami nem történhet meg. Így muszáj elviselnem a belülről felemésztő fájdalmat. Harry cuccai még mindig szerteszét hevernek a szobámban. Az se segít a helyzeten, hogy az ágyneműnek is olyan illata van, mint neki. Valahogy most minden rá emlékeztet itt. Nem bírok itt maradni. Ebben a szobában biztosan nem. Hannáékat nem zargatom, ahogy a többi párost se. A fenébe! A saját kis gondjaim miatt teljesen kiment a fejemből, hogy Abigailnek ma délután ment a gépe. Mérgesen vágtam a kezemet a falba, ami nem volt jó ötlet. Szörnyen fájt, de nem foglalkoztam vele. Harryt nem találtam sehol, ami nem is baj, nem bírnám most látni. Egy ember maradt, aki áttudja érezni a helyzetem és egyedül is van. Sietős léptekkel indulok Zayn szobája felé reménykedve, hogy ott találom. Halkan kopogtam, mire a szobaajtó kitárult. A fiú látva összetört ábrázatomat magához szorított. Az ajtót visszacsukta, majd az ágy felé vezetett, amire leültetett. Nem hittem volna, hogy még van könnyem, de hamar rájöttem, hogy valahol még van tartalékban pár könnycseppnyi. Vagy inkább egy kiadós bőgésnyi.

- Sajnálom, hogy idejöttem sírni. Tudom, hogy nélkülem is van elég gondod - kértem bocsánatot miután rájöttem, hogy ő talán még rosszabb helyzetben is van, mint én.
- Kettőnk helyzete merőben különbözik. És a tiéd súlyosabb - simított végig lágyan az arcomon, letörölve egy kósza könnycseppet.
- Ezt hogy érted? - néztem rá kisírt szemekkel.
- Te szereted Harryt - mosolyodott el kínosan.
- Nem értelek, Zayn - ráztam meg a fejem, nyomatékosítva.
- Nézd, közel se szerettem vagy éppen szeretem Perriet annyira, mint amennyire te Harryt.

Tágra nyílt szemekkel hallgattam. Ezek szerint nem is szerette Perriet? Nem, biztos, hogy szerette, valamilyen szinten. Akkor miért kérte meg a kezét? Miért maradt vele annak ellenére, amiket nekem mondott, amik közöttünk történtek?

- Rony, szinte látom, ahogy pörögnek az agyadban a kerekek, miközben gondolkodsz. De ne tedd. Ne próbálj egyetlen normális okot sem találni a viselkedésemre, a cselekedeteimre, csak fogadd el őket - mosolyodott el halványan, hüvelykujjával végigsimítva az alsó ajkamon.

Te jó ég! Hatalmasat nyeltem, miközben a torkomban gombóc keletkezett.

- Nem foglak megcsókolni, ne félj. Nem, amíg te nem kéred - suttogta lágyan, és közben mosolygott.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni a megjegyzését.

- Igazából csak azért jöttem, hogy alhatok-e nálad. Nem bírok a szobámban maradni - motyogtam halkan.
- Abban az esetben ha nem zavar, hogy velem kell aludnod, akkor természetesen.
- Köszönöm – erőltettem magamra egy hálás mosolyt és lágy csókot leheltem az arcára.

Fáradtan kuporodtam az ágy fal felőli részébe. Zayn gondosan húzza fel a takarót az államig, az utolsó emlékem pedig, hogy kilépett a szobából.

Reggel szörnyű kéz és fejfájással keltem, ráadásul a sok sírástól be is lázasodtam. Előfordult, hogy úgy ébredtem meg valamikor az éjszaka közepén, hogy bőgök. Az első ilyen valamikor éjfél körül fordult elő, aztán szinte óránként. Zayn fogalmam sincs, hogy mikor feküdt be mellém, de amikor másodszorra keltem fel bőgve, akkor már ott feküdt, háttal nekem. Nem tudom, hogy a sírásom miatt, vagy más miatt, de egyszer csak a kezeit éreztem magam körül, miközben a mellkasa a hátamnak nyomódott. Más esetben valószínűleg melegséggel töltött volna el, ám most nem más helyzet volt. Most éppen a padlón voltam.

Reggelre úgy néztem ki, mint aki a sárgaföldig itta magát előző éjjel, ráadásul szépen bedagadt és be is lilult a falba vágott öklöm. Kell nekem ennyire szerencsétlennek és meggondolatlannak lennem! Zayn még mindig körbeölelt karjaival. Mozgolódni kezdtem, hogy szembe fordulhassak vele. Szorítása engedett, így meg tudtam fordulni.

- Jó reggelt - köszönt halvány mosollyal.
- Jobbat - biccentettem bágyadtan.
- Mit csináltál a kezeddel? - ült fel, hogy szemügyre vehesse a bedagadt kezemet.
- Ja, ez? Um, ideges voltam - vontam vállat nem törődően.

Sóhajtva megrázta a fejét és valószínűleg azon gondolkozott, hogy mit kezdjen velem.

- Öltözz fel, beviszlek a kórházba! - hangja ellentmondást nem tűrő volt.

Na, nem mintha annyira ellenkezni akartam volna.

- Értékelem ezt a lovagias gesztust, de csak úgy megjegyzem, hogy nincs jogsid, ráadásul itt nem olyan a közlekedés, mint Angliában - vigyorodtam el, mire megforgatta a szemeit.
- Jó, akkor öltözz fel, és megkérem anyádat, hogy vigyen el minket a kórházba - javasolta a B tervet.
- Sajnálom, nem nyert. Dolgozik.
- Akkor hívunk egy taxit, csak menj öltözni és ne kötekedj! - lökdösött „idegesen” az ajtó felé.

Jót derültem rajta. Viszonylag jó kedvvel indultam el a szobámba, ám egyből el is tűnt, amikor egy rendben lévő szobát láttam. Az ágy bevetve, Harry ruhái eltűntek, csupán a Ramones pólója maradt itt, ami már inkább az én tulajdonom, mint az övé. Bár valószínűleg most a szekrényem legalján fogja végezni. Megráztam a fejem, valamennyire elterelve a gondolataimat.

A házban csend volt, amikor átöltözve leértem, csupán csak Zayn szürcsölte a kávéját, rám várva.

- Hé! Az az én kávém! - ripakodott rám, amikor kikaptam a kezéből, a még félig teli poharat.
- Csak volt - vigyorogtam rá édesen és lehúztam a maradékot.
- Mikor ettél utoljára?
- Um, tegnap délután valamikor - gondolkoztam el egy pillanatra.
- Akkor egyél! Addig nem megyünk sehova - szögezte le.
- Ha nem tudnám, hogy csak egy kitalált személy, akkor simán lehetnél Christian Grey - forgattam a szemeim, utalva egyik kedvenc könyvem főszereplőjére, aki szerencsétlen Anát állandóan az evéssel traktálta.
- És akkor te lennél Anastasia? - zökkentett ki, igencsak meglepő kérdésével.
- Olvastad? - néztem rá kérdően.
- Csak egy kis részletet - rántotta meg a vállát.

Valamivel mindig meg tud lepni. 

Öt percen belül már a taxiban ültünk. Nincs messze a kórház, így hamar odaértünk. Ismerős orvos volt, elég sokat láttam az itt eltöltött idők során régebben. Szinte havonta volt valami komolyabb vagy kevésbé komolyabb bajom. Ráadásul szerencséjére, vagy éppen szerencsétlenségére mindig ő volt a beosztott orvos akkor. Elhadartam, hogy mi történt. Mosolyra kunkorodott a szája, aztán kaptam egy beutalót röntgenre.

- Na? - kíváncsiskodott Zayn, ahogy kiléptem.
- Röntgen – mutattam a folyosó túloldalára. - Hazamehetsz ám, ez hosszú lesz - sóhajtottam és belegondoltam, hogy legutoljára három órát szobroztam itt.
- Egyrészt nem tudok egy mukkot se magyarul, így taxit nem tudnék hívni, gyalog pedig nem találok vissza, másrészt viszont nem hagylak itt.

Érvelésének első fele mosolygásra késztetett.

Szerencsénk volt, mert alig egy óra alatt sorra kerültem. Elkészült a röntgen, utána mehettem vissza a pulthoz, ahol kiadják a leletet, ami ha gáz, akkor mehetek vissza a dokihoz. Hála istennek ezt hamar letudtam. Egy kis zúzódás. Nem gipszelték, csak azt az utasítást kaptam, hogy vigyázzak a falakkal.

A haza út csendesen telt. Részemről mindenképpen. Eszembe jutott a reggeli kép, ami fogadott a szobámban. Már nem voltak ott a cuccai, hűlt helye volt. Ahogy a szobámból, úgy a szívemből is hiányzott Harry. Hatalmas űrt éreztem, amit nem hinném, hogy egyhamar sikerülne betölteni.

Nem bírtam várni, hoztam egy újabb részt. Az utolsó holnapra marad, ahogy az epilógus is. Remélem elnyerte a tetszéseteket!:)xxx

23. fejezet - Hogy te mekkora egy pöcs vagy!

Kérésre egy újabb rész. De ez az utolsó. A következők pénteken!:)
Egyszer említették hozzászólásban, hogy lehetne egy rész, ami Zayn szemszögéből van. nos, itt van. Megírtam. Nem tudom, hogy milyen lett. Azért remélem tetszeni fog!:)
Jó olvasást! xxx

*Zayn szemszöge*

I should've kissed you

Jól esett, hogy Rony segíteni próbált. Istenem, bárcsak tudná, hogy Perrie fele annyira sem érdekel, mint ő. Persze, ramaty érzés, amikor rájössz, hogy megcsaltak, sőt a hátad mögött egy másik kapcsolata van. Muszáj távolságtartóan viselkednem Ronyval. Nem fordulhat elő újra, hogy szét mennek Harryvel. Ráadásul fogalmam sincs, hogy mit érez ő. Semmit nem tudok. Csak azt, hogy én hülye veszni hagytam a lehetőséget, amelyre éveken keresztül vártam. Csupán azért, mert gyáva voltam. Féltem kockáztatni, eldobni a biztosat egy olyanért, ami már először se működött. Ami csak miattam nem működött, mert már akkor is gyáva voltam. Rohadt gyáva. Ami miatt utálom magam rendesen.

Kint már sötét volt. Elég rendesen eltelhetett az idő, mióta bezárkóztam az egyik vendégszobába. A többiek hangos nevetése hallatszott a nappaliból. Pulcsit és cipőt vettem és kisétáltam az ajtón. Senkinek nem tűnt fel, hogy eljöttem. A városban sétálgattam, ami ezerszer szebb este, mint nappal. Istenem! Rony hányszor elmondta mindig, hogy milyen gyönyörű este a város, de nappal mennyire utálja. Visszagondoltam a délutánra. Pár éve is mindig ezt csináltam. A csuklójánál fogva rántottam vissza, ha dühös volt, vagy csak ha búcsúzás után hazaindult, de még nem akartam elengedni. Hiányzik, hogy szabadon megcsókolhassam, hogy megölelhessem, hogy én tudhassam magam mellett egész nap, és ne Harry. Harry és Ő olyan átkozottul szerelmesek! Féltékenykedem a legjobb haveromra. Ennél mélyebbre nem süllyedhetek. Mégis kivel beszéljem ezt meg? A srácokkal nem lehet, mert ők nyilván nem tudnák megmondani mit tegyek, mert nem tennének különbséget köztem és Harry között. Ronyval alap, hogy ezt nem vitathatom meg, ahogy Perrievel sem. Hanna és Car... nos, velük nem ápolok olyan jó viszont, és tudom, hogy egyből Ronyhoz futnának. És meg is van a befutó. Eleanor. Nem áll senki pártján, látja mi a jó Ronynak, és nem adja vissza senkinek. Így ha El szerint is maradjak távol Ronytól, akkor nem fogja megtudni. Eltől biztos nem. Bingó!

Telefonomat elővéve kerestem ki a lány számát a névjegyzékből aztán írtam neki egy üzenetet, hogy a főtéren várom. Nem tellett fél órába se és meg is érkezett.

- Malik, ajánlom, hogy jó indokod legyen, egy idegen városban elrángatni idáig sötétben! - esett nekem azonnal, mire elmosolyodtam.
- Szeretem Ronyt - böktem ki.
- Persze, hogy szereted. Az egyik barátod. Én is szeretem. Komolyan idehívtál emiatt?
- Nem, én nem úgy szeretem! Én szerelmes vagyok belé... - elhalkultam a végére.
- Nézd Zayn, ezt elbasztad. Ez a hajó elúszott. Tökéletesen boldog Harryvel, aki bár nem hozzá való, mégis úgy látszik tökéletesen megvannak egymással annak ellenére, hogy mennyire egyformák.
- Szóval virágnyelven ez valami olyasmi, hogy „Sajnálom Zayn, de már nem szeret téged, kár próbálkoznod?”
- Nem. Ez az, hogy egy hülye tuskó vagy, és folyamatosan hülyíted azt a szerencsétlen lányt. Egyszer szerelmet vallasz neki, másszor bunkó vagy. Eljegyzed Perriet, lefekszel Ronyval. Elküldöd, élsz tovább Perrievel. Szakítasz Perrievel, rájössz, hogy Ronyt szereted. Szerinted ez így fair? Gondolod, hogy ezek után még lenne esélyed nála? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Nem. Nem tudom.
- Ahogy én se. Harry teljesen szerelmes, Rony is annak látszik - nézett rám sajnálkozóan.
- Hát ez fantasztikus.

Hálás voltam, hogy eljött csak azért, mert én kértem. De talán azért vagyok a leghálásabb, hogy az igazat mondta, hogy meg sem próbált szépíteni a helyzeten.

*

Tegnap hajnalig kint bolyongtam. Senki nem várt aggódva, vagy szerelmes pillantásokkal, miközben örül, hogy lát. Egy fél köszönést kaptam a nappaliban tévéző Abigailtól, és ennyi.

Nagyjából a mai napom is így telt. Mindenki felszabadultan csacsogott, én pedig ültem közöttük fapofával.

- Egy óra múlva a nappaliban. Öltözzetek fel, este nincs olyan meleg!

Aha, szóval bulizunk. Fantasztikus. Pont ahhoz van kedvem. Ott még vágjak is jó képet. Csodálatos. Nem baj. Alapozásnak egy pár üveg, és valószínűleg az összes problémámat elfelejtem.

Miután Ronyéknál elég rendesen bealapoztunk nem volt gond a hangulatunkkal a szórakozó helyen, aminek a nevét nem sikerült megjegyeznem. Rony Abbyval táncolt, a többi páros maradt, csupán csak Harryt nem találtam. Na nem mintha annyira kerestem volna. Sok lány jött oda, de nem volt kedvem táncolni. Velük semmiképpen. Egy lányt akartam. Aki nem akar engem. A fene vigye el az alkoholt! Hát még ilyenkor se tudom kicsit kiverni a fejemből, hogy legalább ilyenkor ne fájjon ennyire kegyetlenül, hogy elbasztam!?

Nem tudom mennyi idő telhetett el, talán egy óra, amikor egy kis friss levegőre vágyva kikászálódtam a tömegből, a bejárathoz. Kellemesen hűvös idő volt. Ráérősen kotorásztam elő a cigimet. Egy szál elővétele után már csak az öngyújtómat kellett megtalálnom. Miután az is meglett egész nyugodtan rágyújthattam. Élveztem, ahogy a nikotin káros ereje szétárad a testemben. Percekkel később tértem csak vissza a zsúfolt helységbe, ahol mindenki önfeledten táncolt.

Az este folyamán alig láttam együtt a Harry és Rony párost. Bár próbáltam kizárni őket, nem rájuk koncentrálni, ami egy kicsit sikerült is. Nem egy lánnyal táncoltam, de ennél soha nem mentem tovább. Tegnap bejelentik, hogy megcsaltak, ma rájövök, hogy soha nem lesz enyém a lány, aki szeretek. Nem, nem tudtam volna most mással lenni.

Hasogató fejfájás. Igen, ez általában a másnaposság első jelentkező tünete. Aztán a második fázis a hányinger. Nos, második fázis is pipa. Úgyhogy még fel se ébredtem rendesen, de szaladhattam kiadni magamból, amit tegnap legurítottam. Gyors, élénkítő zuhanyzás után a konyhát céloztam meg. Beérve egyedül csak Rony anyukáját pillantottam meg.

- Jó reggelt - mosolygott vidáman.
- Reggelt - motyogtam másnaposan, mire elnevette magát.
- Fájdalom csillapító a felső fiókban, üdítő a hűtőben, pohár a jobb oldalsó szekrényben - informált, amit egy biccentéssel köszöntem meg.

Csendesen bambultam magam elé. Már dél felé járt az idő, ám a többieknek nyoma sem volt.

- Későn értetek haza?
- Inkább korán. Valamikor hajnalban, talán olyan öt óra felé.

Lassacskán a többiek is kezdtek kifelé és lefelé szállingózni, így megtelt a konyha. Mindenki fájdalom csillapítót kutatott. Visszaindultam a vendégszobába, hogy átöltözzek. Mindenki más is szétszéledt, ezért én is maradtam. Tekintetem a laptopomra irányult. Fáradt, szomorú mosollyal nyitottam meg a képeimet. Átnéztem az összes képemet, a legújabbaktól a régebbiekig. A képek nagyja négy részre osztódott. Első rész, amelyeken a családommal vagyok, amelyeken a fiúkkal vagyok, amelyeken még Ronyval vagyok és az utolsó, amelyeken Perrievel vagyok. A családosak tipikus családi „mosolyogjunk a kamerába” képek. Aztán jöttek azok amiken a négy bolonddal vagyok. Volt ahol vihogtunk, ahol szimplán csak a kamerába néztünk és volt, ahol csak egyikükkel voltam rajta. Ránéztem arra a mappára, ami a Ronyval készített képeinket tartalmazta. Tudom, hogy évek teltek el azóta, de nem volt szívem letörölni. Inkább elrejtettem őket a számítógép „belsejébe”, de nem töröltem le. Szívem összefacsarodott a képek láttán. A mappa tele ölelkezős, önfeledten vigyorgós képekkel. Összesen egy kép készült, amin éppen megcsókolom őt. Arca két kezem közé fogva, miközben kipirultan áll előttem. Szemünk behunyva, kezei a nyakam körött. A kedvencem az összes közül. Emlékszem, a szakításunk után is hónapokig volt ez a háttérképem, mind gépen és telefonon. Aztán lecseréltem. Nem akartam tovább sanyargatni magam. Most meg bármit megadnék, hogy visszacsinálhassam. Végső elkeseredésemben inkább kinyomtam a fenébe az egészet. A nappaliban Rony ült egyedül. Üveges tekintettel mered maga elé.

- Hé, mi történt? - veregettem meg a vállát elé állva.
- Nem tudom. Nem emlékszem a tegnap estéből semmire. De olyan furcsa érzésem van. Remélem nem csináltam semmi hülyeséget - kaptam fel ijedten a fejét.

Nagyjából egész este őt néztem, de az alatt semmi különöset nem csinált. Igazán elmondtam volna ezt neki is, hogy megnyugtassam, de nem tehettem. Ismerem. Rögtön rákapna a témára, hogy mégis miért bámultam egész este.

- Rony, ha csináltál volna valamit, arról biztos, hogy tudnál. Ha nem is emlékeznél valaki biztos elmondta volna - simítottam végig a kezén nyugtatólag.

Rám nézve, apró mosolyra húzódott az ajka. Előbújtak az édes kis gödröcskéi. Nem lehet igaz, hogy még ebben is hasonlítanak Harryvel! Le kéne állnom. Tekintetem a tévére szegeződött, amiben valami orbitális baromság ment. Legalábbis kinézetre úgy tűnt, de fogalmam se volt, hogy mit mondanak nem értettem. Hoppá, és akkor beugrott egy újabb emlék a mellettem ülő lánnyal. Napokon keresztül szenvedett, mire megtanította nekem a „Szeretlek” szót. Bár ő soha nem mondta ki, hogy szeret, addig nem hagytam békén, amíg meg nem tanítja nekem magyarul. Azóta nem használtam. Nem is lett volna kinek. Jelentéktelen kis dolgok, nekem mégis sokat jelentenek.

- Ez mi? - mutattam grimaszolva a képernyőre.
- Nem tudom - vont vállat.
- Hol vannak a többiek?
- Elmentek bevásárolni. Nekem nem volt kedvem. Még mindig szörnyen fáj a fejem.
- Főzzek egy kávét? Vagy hozzak egy pohár vizet? Esetleg gyógyszert? - kérdeztem azonnal.

Elnevette magát.

- Túlélem. De azért köszönöm.

Megakartam csókolni. Vagy legalább csak megölelni. Nem, beértem volna annyival is, ha csak szorosan mellé ülhetek és a kezét szorongathatom. Ennyivel tökéletesen megelégedtem volna. De nem tehettem. Két okból se. Az egyik, hogy nem én vagyok a barátja, a másik, hogy abban a pillanatban, hogy erre gondoltam kivágódott a bejárati ajtó és a többiek nevetve estek be rajta. Telepakolt szatyrokkal érkeztek meg. Jöttükre Rony is felfigyelt, és valami átsuhant az arcán. Üveges tekintete dühössé, csalódottá és szomorúvá váltott. Nem tudtam hova tenni a reakcióját. Egészen eddig semmi baja nem volt, én se szóltam egy rossz szót se, ráadásul a többiek is csak most érkeztek meg.

- Oh, Styles, hogy te mekkora egy pöcs vagy! - kezdte teljesen nyugodt hangnemben, mire az említett kővé dermedt, mi pedig értetlenül néztünk rá.

22. fejezet - Újra otthon

Hali, ismét!:D
Újabb résszel érkeztem. Egyrészt, mert teljesen be vagyok zsongva, hogy mi a véleményetek a vége felé eső részekről, másrészt meg a kedves kommentelő kérésére!:)
Jó olvasást! xxx

Csodálkozva, mégis kicsattanó boldogsággal néztem az előttem álló fiúra.

- Hogy kerülsz ide?

- Én is örülök, hogy látlak – vigyorodott el. - Sajnálom, hogy olyan hülye voltam. Nem kellett volna féltékenykednem. Zayn észhez térített - vallotta be, miközben kínosan mosolygott.

Közelebb léptem és karjai közé bújtam.

- Örülök, hogy itt vagy - suttogtam a fülébe.

A hajamba puszilt, aztán egy kicsit eltolt magától. Éppen csak annyira, hogy megcsókolhasson.

Egy hetet töltöttünk el Párizsban, aztán tovább álltunk. Harry sajnos csak a párizsi hét alatt maradt velem. De őt is hívták a kötelességei, na meg nem is várhattam el tőle, hogy órákat unatkozzon, miközben a nap nagy részében nem is tartózkodtunk együtt. A turné vége lázasan közeledett, amit egy részem nagyon bánt, a másik viszont szinte sírva fakadt örömében. Ma este egy utolsó koncert és ezt letudtam. Büszke vagyok magamra. Minden fajta nyavalygás és más nélkül végig csináltam. Szörnyen izgultam. Ám, mikor végre a saját országomban tartózkodhattam ez megváltozott. Százszor jobban izgultam. Meg akartam mutatni, hogy igenis tehetséges vagyok, és büszkék lehetnek rám. Amikor ma este felléptem a színpadra láttam azt a csillogást az emberek szemében, ami arra ösztönzött, hogy a jónál is jobb legyek. Hogy tökéletes legyek. Az első kis turném befejező koncertje, a hazámban. Mindent bele kellett adnom. És bele is adtam. Valószínűleg nem mindenki önszántából jött, hiszen pár arcon láttam a döbbenetet, amikor elkezdtem az anyanyelvükön beszélni. Ilyenkor a mellettük álló hozzájuk fordult és elmagyarázta, hogy mi is van. Mosolyogva néztem végig a sok lányon, akik között néha megpillantottam egy-egy fiút is, akik minden bizonnyal kísérők lehettek. Aztán jött a csodálatos érzés, amikor a rajongóim velem együtt énekelték a dalaimat. És véget ért. Utólag visszagondolva erre az egy hónapomra. Csodálatos volt. Élményekben és találkozásokban gazdag.

*

Majdnem három órás út után öröm volt leszállni a vonatról. A délelőtti tömeg hatalmas volt, az idő pedig elég meleg. Farmerkabátomat a kezemben cipeltem, miközben nagy bőröndömet magam után húztam. Anyu felajánlotta, hogy eljön értem Pestre kocsival, de feleslegesnek éreztem. Soha nem volt kényes, így nem okozott gondot se a vonatozás, se a buszozás. Még csak azt se engedtem neki, hogy az állomásra lejöjjön értem. Minek? Van két lában, a bőröndöm gurulós, és ha ráérősen sétálgatok, akkor is otthon vagyok legfeljebb 45 perc alatt. Persze várhattam volna, hogy nem fog úgy cselekedni, ahogy én azt kértem. Ahogy leszálltam a vonatról már meg is láttam a vadul integető anyámat. Sietősebben vonszoltam magam után csomagomat, majd a karjaiba vetettem magam. Régen találkoztunk. Nyári látogatásomkor. Azóta nem jártam erre felé, csak telefonon, vagy esetenként Skypon beszéltünk.

- Istenem! Annyira büszke vagyok rád, és annyira hiányoztál - könnyes szemekkel motyogta, mire szorosabban öleltem.

- Te is hiányoztál nekem.

- Mindent mesélj el!

Nos, igen. Ha ő azt mondja, hogy mindent, akkor bizony töviről-hegyire az összes kis jelentéktelen dolgot is el kell mesélnem. És el is meséltem. Néha szörnyülködve, néha csillogó szemekkel hallgatta a beszámolómat. Legjobban talán mégis az „újra együtt vagyunk Harryvel” rész fogta meg.

Kocsival az egész út nem tellett 10 percbe se. Fáradtan estem be a lakásba, ahol nem kis meglepetés fogadott. Eleanor, Hanna, Abigail, Carol és az öt fiú mind ott volt. Ledöbbenve álltam, ezer wattos vigyorral az arcomon. Bőröndömet elengedve vetettem magam Harry nyakába. Egy rövid csókban részesített, hiszen társaságunk volt. Miután mindenkit végigölelgettem zavartan néztem, hogy hol van Perrie. Amikor pár napja beszéltünk még azt említette, hogy a hónap végéig szabadok, ráadásul egy szóval se mondta, hogy beszélt-e már Zaynnel. Úgy döntöttem majd később kifaggatom a lányokat, most csak örülök, hogy itt vannak. Hogy eljöttek miattam. Legalább heti egyszer beszéltem mindenkivel. Pontosabban Harryvel mindennap legalább kétszer, és Hannával is minimum két naponta beszéltünk. A nappaliban foglaltunk helyet, ahol igazából elég szűkösen fértünk csak el. Nekem már ülőhely se maradt, amit három óra vonatozás után annyira nem is bántam. Harry egy darabig nézte az ácsorgásomat, aztán egy egyszerű mozdulattal az ölébe húzott. Vigyorogva karoltam át a nyakát, miközben a többieket hallgattam.

- Annyira nem volt fair, hogy nem szóltatok, miért kellett még Párizsban vissza mennem a hotelba - forgattam a szemeimet.

- Meglepetést akartunk. Hát meglepődtél - vonta meg vállát Hanna, mire hozzávágtam az egyik díszpárnát, ami miatt anya szúrós szemekkel nézett rám.

Angyali vigyorral néztem rá, ő pedig csak legyintett és a szemét forgatta. Azt hiszem meg van, hogy kitől örököltem. Végignéztem a társaságon. A nagy kanapén Hanna és Niall egymás mellett ültek, kézen fogva, ahogy Liam és Car is. Mellettük, a fotelban Louis foglalt helyet, ölében Eleanorral. A másik két fotelban Harry ült, velem az ölébe, a velünk szembe lévőben pedig Abigail. A kis kanapén pedig Zayn terpeszkedett egymagában. Tekintete szomorúnak tűnt. Próbáltam elkapni a tekintetét hátha bármire is rájövök belőle, de ez nem sikerült. Egészen ebédig fel sem nézett, csupán csak maga elé meredve ücsörgött, hallgatagul. Furcsálltam a viselkedését. Zayn nem szokott ilyen lenni. Nem egy bőbeszédű srác, de olyan még soha nem fordult elő, hogy két órán keresztül csendbe maradjon és fel se nézzen a társaságra.

Dél után pár perccel anya szólt, hogy kész az ebéd, úgy hogy asztalhoz ültünk. Aha, meg ahogy azt elképzeltük. Öt ember gond nélkül elfért az asztalnál, na de mi tízen voltunk, még anyu nélkül is. Akkor jött a B terv. Mégpedig a hátsókerti pavilon, ahol vidáman elfértünk ennyien is. Az idő kellemes volt, igazi tavaszi. Miután mindenki megebédelt, idejét láttam elpakolni. Eleanor és Hanna segítségemre volt, a többiek kint maradtak a kertben és letelepedtek a hintaágyakra és a körülöttük lévő padokra. Gyorsan becipeltük a koszos edényeket. A konyhában csak ketten voltunk, mert anyunak dolgozni kellett mennie.

- Perrievel mi van?

- Oh, nem említette? Tegnap elég csúnyán összevesztek Zaynnel, ami egészen odáig fajult, hogy szakítottak. Eljegyzés felbontva. Bár azt senki sem tudja, hogy miért.

- Tehát elmondta Zaynnek...

- Tessék?

Ezek szerint hangosan gondolkodtam. Végül is, előbb utóbb úgyis megtudják. Eleanor meg teljesen megbízható, nem fog eljárnia szája, ha megkérem rá.

- A lényeg nagyjából annyi, hogy Perrie már egy jó ideje együtt van egy másik fiúval, akit egy barátnőjén keresztül ismert meg. Jóba lettek, szerelmesek lettek.

- Miért van az, hogy te mindig ilyen jól informált vagy? - nézett rám hitetlenkedve.

- Nos, ez igazából furcsa történet. Harryvel összevesztünk, Zayn apuhoz ment valamiért, aki nem volt otthon, de látta, hogy Harry elviharzott, ezért megnézte mi van velem. Megvigasztalt, aztán elpanaszolta, hogy Perrie az utóbbi időben mennyire más. Miután elment felhívtam Perriet, aki felajánlotta, hogy találkozzunk. Egy kávézó mellett döntöttünk, ahol megbeszéltük a dolgokat, és visszakaptam a barátságát. Elmesélte, hogy megismerkedett egy sráccal, akibe időközben beleszeretett és megpróbálták együtt, persze szigorúan titokban. Úgy látszik megfogadta a tanácsom és elmondta Zaynnek.

- Hát ez...

El szóhoz sem jutott. Amit nem csodálok. Perrien még az utolsó pár hónapban is a „totál szerelmes vagyok Zaynbe” érzés látszott. Ezek szerint a totál szerelmes stimmelt, csak a fiú nem. Mondjuk azt nem tartottam fairnek, hogy Perrie még csak most mondta el neki, de ő tudja. Legalább megtisztelte annyival, hogy elmondta, és nem máshonnan derült ki.

Egy nagy tálcát megpakoltam az otthon talált üdítőitalokkal és poharakkal aztán Eleanorral visszamentünk a hátsó kertbe, ahol Louis és Niall éppen szerencsétlen Harryt próbálták a jéghideg vizű medencébe dobni. A fiú persze össze-vissza kapálózott a két bolond szorításában, de sokra nem ment vele, csak annyira, hogy még inkább közel kerültek a medencéhez.

- Tegyétek le!

A barátomat szorongató két fiú egyből megtorpant és ijedten nézett felém. Valóban, az ordibálás messze áll tőlem, nem is szoktam, sőt még magam is meglepődtem. Niall és Louis egyből elengedték a srácot, aki persze így a földre zuhant és nyekkent egyet. Éppen fel akart kelni, amikor átfordult a jobb oldalára, egyenesen bele a medencébe. Mindenki vihogva a figyelte a jelentet, én pedig ég felé emeltem a tekintetemet és a fejemre csaptam.

- Te szerencsétlen! - indultam meg a medence felé, közbe fejbe vágtam a két veszettül vihogó jómadarat.

Harry vacogva, totál elázottan, testéhez tapadó ruhában mászott ki a medencéből. Félénken vigyorogva indult felém.

- Komolyan, nem találok rád szót. A szerencsétlen összes szinonimáját kimeríted - forgattam a szemem.

Gyorsabban kezdett közeledni felém, én pedig nem sejtettem jót. Akkor meg már végképp nem, amikor elkezdett felém futni. Hátraarcba vágtam magam és visszafutottam a házba. Szerencsémre, és barátom balszerencséjére az egész házban járólap van, amin szerencsésen eltaknyolt, már a második lépésnél. Vigyorogva álltam meg felette, aztán kinyújtottam rá a nyelvemet. Kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem, mire megrántotta azt és egyenesen ráestem.

- Ugh, Styles! - két kezemmel feje felett támaszkodtam, miközben sunyin vigyorgott.

Lehajoltam és nyomtam egy puszit a szájára. Azonnal fordított a helyzetünkön, így most már ő támaszkodott felettem. Egy lágy csókban részesített és szinte szétfolytam alatta.

- Khm - köhécselt valaki mögöttünk, mire mindketten odakaptuk a fejünket.

Na most, anyu vagy nem dolgozni volt, vagy igencsak hamar lejárt a munkaideje, de ő állt mögöttünk.

- Um, szia anyu - vigyorogtam kínosan.

- Rony, vissza a kertbe, Harry átöltözni! - parancsolt ránk azonnal és mindketten két felé spuriztunk azonnal.

A többieknek elmesélve persze jól kiröhögtek, sőt még Zayn ajka is aprót rándult. Hát, ciki volt, de legalább ennyit elértem vele. Na meg azt, hogy egész nap azt vártam, hogy mindenki menjen a dolgára, és hadd legyek egy kicsit Harryvel, lehetőleg kettesben.

Négy óra felé járhatott, amikor Hanna felajánlotta, hogy menjünk be a városba. Semmi kedvem nem volt mászkálni, de a többiek szívesen követték. Szóval sikerült kettesben maradnom Harryvel. Ugyanis, mint később megtudtam anyu csak a kulcsáért ugrott haza, amit itthon hagyott. Persze a legjobbkor.

- Na és, mit csináljunk? - mosolyodtam el, miközben a konyhapultnak dőlve álltam.

- Nekem lenne egy-két ötletem - vigyorodott el kajánul.

- Azt rögtön gondoltam.

Harry elém állva lopott tőlem egy csókot, miközben kezeit a derekamon nyugtatta. Nyakánál átkaroltam és egyik kezemet a hajába vezetve húztam közelebb. Kezdeti lágy csókunk szenvedélyessé és méllyé váltott, miközben az előttem álló fiú egy egyszerű mozdulattal megszabadított pólómtól és felültettet a pultra.

- Harry... talán... talán nem itt kéne - motyogtam zilálva, mert teljesen szétcsúszottnak éreztem magam.

Vigyorogva segített a le a pultról és indult kifelé. A konyha ajtóban egy szomorkásan bambuló Zaynt láttunk. Ez nem lehet igaz! Ma már másodszorra kerülök egy érzelem dúsabb csók miatt kínos helyzetbe. Oké, ez nem a mi napunk.

- Zayn, baj van? - felülmúltam magamat, ennél értelmesebbet nem is kérdezhettem volna, miközben tudom, hogy baja van.

- Nem érdekes. Menjetek csak - állt félre, de nem mozdultam.

- Um, Harry, kimennél? - fordultam az említett felé, aki lazán bólintott és valamerre elment. - Nos, mi történt?

- Rony, menj Harryhez. Ő a pasid, hetek óta nem láttad. Én amúgy is elhanyagolható, eldobható és pótolható vagyok - oké, helyben vagyunk.

- Perrie miatt vagy így ki?

- Honnan tudod?

Na igen. Ebből mindenképpen szarul fogok kijönni.

- Még, amikor panaszkodtál aznap felkerestem Perriet, hogy kiderítsem mi van...

- Minek kell beleütnöd az orrod? És képes voltál eltitkolni előlem, mintha nem tudnál semmiről, amikor már vagy egy hónapja tudod? - förmedt rám.

Oh, miért is ne engem okolna!?

- Mit tehettem volna? Nézzem karba tett kézzel, ahogy őrlődsz, mert nem tudod mi van Perrievel? Hidd el, ha elmondtam volna, akkor is én lettem volna a szar meg a szemét. De most is én vagyok, mert nem mondtam el. Holott nem az én hibám, mert nem az én feladatom volt elmondani neked! Nézd, most lehet, hogy utálsz, de ha bármi van, én itt leszek.

- Ha tudtad, hogy te leszel a szar, akkor minek avatkoztál bele?

- Oh, bocs már, hogy segíteni akartam neked! Tényleg elnézést, hogy olyan baszottul rendes vagyok!

És tessék! Én vagyok a hülye, mert segíteni akartam. Oh, Zayn, a franc vigyen el, hogy neked valahogy mindig sikerül a padlóra tenned. Vagy így, vagy úgy. Dühösen indultam a konyha felé, amikor Zayn elkapta a kezemet és visszahúzott. Annyi kép ugrált be, amikor régen mindig ezt csinálta. Amikor mennem kellett visszarántott és megcsókolt, amikor dühös voltam rá ugyanezt csinálta. Azon a félresikerült reggelen is.

- Sajnálom. Nem akartam így viselkedni. Csak... ez olyan szar érzés. Amikor hónapokat pedálozol, hogy rendbe hozd, amit elcsesztél, hogy elfelejts valakit, erre kiderül, hogy egész idő alatt átvágtak, hazudtak neked és megcsaltak.

- Muszáj elenged őt, Zayn. Te sem lennél boldog azzal a tudattal, hogy veled van, miközben nem is szerelmes beléd.

- Tudom.

- Na gyere ide! - tártam szét karjaimat.

Nem tétovázott, azonnal visszaölelt. Nem tudom, hogy meddig álltunk szótlanul a konyha közepén.

- Irány vissza Harryhez! - engedd el, miközben rám parancsolt.

- Zayn, padlón vagy. Nem foglak itt hagyni egyedül - ellenkeztem azonnal.

- Oh, dehogynem! Nyomás! - utasított keményebben.

Gyerekesen kinyújtottam rá a nyelvemet, aztán a szobámba mentem. Harry az ágyon ült, miközben laptopozott.