1. fejezet - London

Hali!:)
Bár holnapra írtam, egyszerűen nem tudtam várni addig. Elég rövid lett, és nem tudom, hogy mennyire fogja elnyerni a tetszéseteket, de remélem azért tetszeni fog. Kommenteket és pipákat ezer örömmel fogadok. 

Jó olvasást! xx

- Vajon gondolsz-e még rám, vagy már elfelejtettél? - énekeltem a zenével együtt hangosan, miközben a könnyeim hullani kezdtek.

Évek, nagyon hosszú évek teltek el azóta a nap óta, mióta szakítottunk. Két év hosszú idő, mások szerint bőven elég arra, hogy elfelejts valakit. De én soha nem voltam olyan, mint a többiek, mindig kilógtam a sorból. Én voltam a nagyszájú lány, tele haverokkal, aki cigizett, az italt se vetette meg és minden hülyeségben benne volt. Pontosítok. A többiek számára még mindig ez a lány vagyok, hiszen senki nem tudja, hogy mennyire fáj, csakis egyetlen ember. Egyetlen ember, aki pisis korom óta mellettem van, aki mindig ott van mellettem, ha valami bajom van, aki 15 éve nem hagyott még el.

Gondolatmenetemből a kivágódó ajtó szakított ki. Lökött barátnőm ugrándozott be rajta, majd rádobta magát az ágyamra. Ez nagyjából egy tizedmásodpercig tarthatott, ugyanis utána meghallotta a cseppet sem vidám zenét, ezért ugyanolyan lendülettel ki is ugrott az ágyból majd leállította.

- Rony, két év telt el azóta! Tudom, hogy nehéz, de kérlek, legalább próbálj túl lépni rajta. 18 éves vagy, fiatal és gyönyörű, a haveri társaság fele a kisujját adná érted, ha elmész egy buliba vagy tíz srác egyből rád mozdul, de senki mellett nem maradsz meg tovább pár napnál! Elment, elhagyott, fogd már fel.

- Ugyan már Hanna. Te is tudod, hogy ezeknek a fiúknak maximum azért kellenék, hogy megfektessenek, hiszen nézz már végig a baráti társaságunkon, akkor minek álltassam magam és szenvedjek mellettük hónapokig?

- Rendben, igazad van, lehet, hogy a haver fiúk nem éppen a legjobb példa volt, de attól még igazam van.

- Jó, igazad van. Utazzunk el. Teljesen mindegy, hogy hova, csak szabaduljunk el innét. Egy olyan helyre, ahol senki se ismer, ahol nem kell megjátszanom, hogy mennyire boldog vagyok.

- London! Mióta tudjuk, hogy mi az a London oda vágyunk, nem igaz? - nézett rám mosolyogva.

- Beszélek apuval, hogy nem-e tudna elszállásolni két ütődött, problémás kamasz lányt - vigyorogtam barátnőmre és már hívtam is apát.

Már a hatodik csörgésnél járt és éppen leraktam volna, amikor beleszólt végre.

- Szia kincsem, mi újság van veled? - kérdezősködött, és bár nem láttam, biztos voltam benne, hogy mosolyog.

- Lehetne egy hatalmas kérésem?

- Neked bármit Rony.

- Hannával szeretnénk hozzád költözni, persze, ha te sem bánod.

- Dehogy bánom! Mikor jönnétek? Foglaljak nektek repjegyet? Elő is készíttetem nektek az egyik szobát, vagy esetleg külön szobát szeretnétek?

- Apu, nyugi - mosolyogtam. - A lehető leghamarabb mennénk, a repülő jegyet megoldjuk, és egy közös szoba tökéletes lesz - válaszoltam sorba a kérdésekre.

- Rendben kincsem, várok egy sms-t az érkezésetek dátumáról. Most le kell tennem, szeretlek. Szia.

- Én is szeretlek Apu, szia - tettem le a telefont. - Minden lebeszélve.

- Anyukád? - kérdezte félve.

- Ugyan már. 16 éves korom óta nem is próbál hozzám szólni vagy nevelni.

Hanna szomorú mosolyra húzta a száját, hiszen tudta, hogy az elején nem volt nekem ilyen egyszerű...

Percekkel később már a repülő jegyet foglaltuk le, majd pakoltuk a szükséges cuccainkat. Először az én bőröndjeimet pakoltuk meg, aztán átmentünk Hannához és az ő holmiját is összepakoltuk. Nyolc hatalmas bőrönd állt a nappaliban, amiből csak három volt az enyém.

- Hanna, komolyan, minek ennyi cucc?

- Azért drága Rony, mert veled ellentétben én imádok öltözködni, és nem hordom három napig ugyanazt a cuccot, mert lusta vagyok másikat keresni.

- Ez most igazán szíven ütött. Tudod jól, hogy ha van egy Ramones pólóm, egy farmerem és egy conversem, akkor én teljesen jól megvagyok.

Hanna csak nevetve megrázta a fejét, hiszen tudta, hogy milyen vagyok. A lakás előtti verandán ülve cigiztünk, amikor megérkezett anyám és az éppen aktuális pótapuka jelölt.

- Mi ez a sok bőrönd? - nézett rám, majd vissza a bőröndökre, aztán megint rám.

- Elmegyek apuhoz - vontam vállat.

- Mikor indulsz?

- Ebben a pillanatban - álltam fel és megragadtam a bőröndjeimet. - Hali anya, és hello soha nem látott anyám új hapsija - intettem mindkettőjüknek.

Fogtunk egy taxit, ami ki vitt minket a reptérre, majd a bőröndök leadása után fel is szálltunk. Szokásomhoz híven az utat végig aludtam. Hanna ébresztésére keltem, miszerint leszállunk. Nem először járok Londonba, hiszen az apai nagymamám és apu is itt él, bár őt most látom először már jó hosszú idő óta. Minden csomagunkat összeszedve igyekeztünk kifelé, amikor megpillantottam aput, aki egy hatalmas vigyorral az arcán integetett nekünk.

- Apu, úgy hiányoztál - futottam oda hozzá és öleltem meg.

- Te is nekem kincsem.

- Hello Paul.

- Szia Hanna. Mekkorát nőttetek ti lányok, már kész nők vagytok. Na, de ne is álldogáljunk itt, menjünk. Be szeretnélek titeket mutatni a fiúknak.

- Fiúknak? - kérdeztem félve.

- Majd meglátod -  mondta mosolyogva és már be is szállt a kocsiba.

Az utat végig beszélgettük, volt is mit megbeszélnünk, még akkor is, ha heti egyszer legalább beszéltünk. Apu munkája eddig egy homályos folt volt előttem. Soha nem mondta, én pedig soha nem kérdeztem, egész eddig. Nem árulta el, hogy kinek dolgozik, azt mondta meglepetés lesz. Mivel egy cseppet sem érdekelnek a sztárhírek, ezért fogalmam sincs, Hanna viszont biztosan tudta, hiszen minden mai menő bandát ismer, és a nagy részükért oda is van, mag vissza.

Bőröndjeinket magunk után húzva léptünk be a lakásba, ami hatalmas volt. Apu felvezetett minket a tetőtérbe, ami összesen egy hatalmas szobából, egy nagy fürdőből, egy folyosóból és a folyosó végén nyíló erkélyből állt. Első látásra szerelem volt. A szobába belépve tátva maradt a szám. A fal egyszerű világos barna volt, a sarokban egy sarok kanapé foglalt helyet, amely piros színben pompázott, ahogy szinte minden más bútor is a szobában. Imádtam, és ahogy láttam Hanna is. Az erkélyre kilépve csodálatos látvány fogadott. Egy hatalmas medence a hátsó udvarban, körülötte napágyakkal és egy kisebb pavilonnal, ami alatt székek és egy nagy asztal található. Az erkélyen mindössze két fotel és egy kisebb dohányzó asztal foglalt helyet, két hamutállal. Hm, apu igazán felkészült.

- Rony, gyertek le, be szeretnék nektek mutatni valakiket - kiabált fel apu.

Hannába karoltam, majd ugrándozva, mosollyal az arcunkon haladtunk lefelé, ám az utolsó fokban megbotlottunk és majdnem hanyatt estünk, ami miatt nevetni kezdtünk. Viháncolásunkra mindenki felénk kapta a fejét, így volt időnk szemügyre venni a bemutatni kívánt embereket. Pontosabban öt fiút. Miután sorra végig néztem mindegyiket megakadt a tekintetem az egyikükön. Szinte levegőt venni is elfelejtettem. Nem, az nem lehet! Kétségbeesett arccal fordultam barátnőm felé, aki pont ebben a pillanatban pillantott felém, pont ugyanolyan kétségbeesett arccal. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy apám házában fogok vele újra találkozni...  

Második fejezet: 2013. 07. 27.