Halihó!
Tudom, hogy késő van és más ember ilyenkor már az igazak álmát alussza, de én azért fent vagyok, és meghoztam a vadonatúj történetem prológusát. A designon már alakítgattam, de valószínűleg még fogok is.
A történetről így elöljáróban nem mondanék semmit, hiszen minden kiderül majd a maga idejében. A főszereplő lányról ejtenék csak pár szót... tisztában vagyok vele, hogy nem a szokványos hosszú szőke/barna hajú cuki lány, de pont ezért is választottam. Hiszen hozzá hasonlót, vagy pont Őt még nem igazán láttam blogokon.
Nem is fecsegnék tovább. Jó olvasást a prológushoz, és csodálatos nyári szünetet! xx
Egy átlagos, unalmas péntek
estének ígérkezett, egészen addig, míg drága barátosném,
Perrie be nem rontott az ajtómon, és nem kezdett el hadarni az esti
terveinkről. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam felfogni,
hogy mégis miért beszél többesszámban, amikor az összes tervem
annyi volt, hogy az ágyamban döglök, és hiú ábrándokat gyártok
egy olyan személyről, akire még csak gondolnom se szabadna.
Viszont, miközben barátnőm
folyamatosan beszélt, és beszélt, önkéntelenül is
visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor kifejezetten utáltam őt.
Középiskola első osztályában volt szerencsém megismerni... ám
a mai napig tisztán rémlik, hogy mennyire ellenszenves volt
számomra. Túl hangos volt, túl barátságos, túl szőke, túl
közkedvelt. Utólag beláttam, hogy ez mind csak féltékenység
volt. Hiszen ki ne akarna jóba lenni mindenkivel? Ki ne akarná,
hogy ne kelljen úgy járnia a suliban, hogy ne kelljen azon
gondolkoznia, hogy vajon hányan súgnak össze valamit a háta
mögött, majd röhögik ki érte? Perrie-nek nem volt szükséges
ezen tépelődnie, hiszen az elsősöktől kezdve, egészen a felsőbb
évesekig mindenkivel jóban volt, akivel meg nem, azt nem is
ismerte. Valamiért mindenkivel megtalálta a közös hangot. Persze
ez nem azt jelentette, hogy emiatt nem voltak utálói. Mert voltak,
tekintve, hogy egykoron még én is az utálók táborát
erősítettem.
Aztán valahogy beszélgetésbe
elegyedtünk és kibontakozott a barátságunk. A barátságunk, mely
az elején tele volt hullámvölgyekkel, kisebb-nagyobb
megingásokkal, veszekedésekkel, majd kibékülésekkel, de itt
vagyunk. Baráti kapcsolatunk talán erősebb, mint valaha, és
lassan 21 évesen már nem is foglalkoztatnak az olyan gyerekes
dolgok, miszerint neki több barátja van, mint nekem.
Visszagondolva, fogom is rendesen a fejemet, hogy lehettem ekkora
marha, hogy ezért utáltam valakit.
- Figyelsz te rám
egyáltalán?
- Bocs, elismételnéd? Úgy
értettem, hogy programUNK van - a többesszám jelzőjét
hallhatóan megnyomtam a végén, felhívva a figyelmét, hogy
elfelejtette ezt velem is megbeszélni.
- Igen, programunk -
utánozva grimaszolt, majd legnagyobb sajnálatomra folytatta. -
Zayn-nél lakik valami haverja most pár napig, mert nemrég
szakítottak a barátnőjével. Arra gondoltunk, hogy bemutatnánk
egymásnak titeket. Olyan régóta nem volt már senkid, talán jól
kijönnétek.
- Pontosítok. Soha nem volt
egyetlen normális kapcsolatom se, és ezt sürgősen verd ki a
fejedből. Nem fogok elmenni egy vakrandira, csak azért, mert neked
és Zayn-nek programotok volt, de közbejött a barátjának a
látogatása. Biztosan nem. Esélytelen. Felejts el! - hevesen
ráztam a fejemet.
Ez volt az egyetlen tulajdonság,
amit az első pillanattól fogva utáltam benne. Mindenbe beleütötte
az orrát. Tudom, hogy az esetek többségében csak segíteni
szeretne, de általában a vakrandijai nem szoktak jól elsülni.
Istenem! Két kezem kevés lenne, hogy megszámoljam hány sráchoz
rángatott el, mondván, hogy: „Ő lesz az igaz!”. Persze ebből
soha semmi nem lett, mert az összes általa bemutatott fiú vagy
szörnyen sznob volt, vagy csak szörnyen unalmas. Ami meg még
rosszabb, hogy esetenként ez a kettő együtt történt.
Szóval, elkerülve még egy
ilyen esetet, inkább ezt passzoltam volna. Ám már akkor tudhattam
volna, hogy Perrie ellen semmi esélyem. Ha ő egyszer eltervez
valamit, akkor az úgy lesz. Még úgy is, ha a másik - jelen
esetben én - foggal, körömmel harcol akaratosságával szemben.
Szóval makacsságom ide vagy
oda, egy óra múlva már randira alkalmasan álltam a tükör előtt,
és egy fáradt sóhajjal léptem ki a fürdőszobámból.
Nem volt nagy házam, éppen
csak elfértem benne, de egy személynek pontosan elég volt.
Rendelkeztem egy tágasnak aligha nevezhető nappalival, egy
fürdővel, ahol igencsak szűkösen fért el, még egyetlen ember
is. Aztán egy hálószobát is lehetett találni, amely talán
pontosan akkora volt mint a nappali, így mindennek tökéletesen
volt helye, még bőven sok is. Ezen kívül a nappaliból nyílt egy
aprócska amerikai konyha, amely éppen arra volt elég, hogy néha
összedobjak magamnak valami ehetőt. Mindössze csak ennyiből állt
a hatodik emeleti kis lakásom, melyet már egy éve magaménak
tudhatok.
- Pompásan festesz.
Indulhatunk? - Perrie teljesen fellelkesedett, míg én olyan fejet
vágtam, mint aki a kivégzésére készül. Úgy is éreztem magam.
- Van más választásom? -
hiába húztam a számat, Perrie csak vigyorogva nemet intett a
fejével, így kénytelen voltam követni őt az autójához, ami a
ház előtt parkolt.
- Utálom, hogy magasan
laksz.
- Bocs, nem mindenki engedhet
meg magának egy luxus villát, valamelyik puccos környéken -
védekezően felemeltem a kezemet, mire barátnőm csak a szemét
forgatta és inkább beült a kocsiba.
Az úton leginkább csak a
mellettünk elsuhanó nyüzsgő várost néztem.
Szerencsénkre - vagy számomra
inkább szerencsétlenségemre - a házam közel helyezkedik el a
belvároshoz, ám London forgalmas utcáin nem olyan könnyű eljutni
egyik pontból a másikba, még akkor sem, ha gyalog 10 percre laksz.
A forgalom borzalmas, és van, hogy gyalogolva előbb megteszel egy 5
kilométeres sávot, mint kocsival, vagy tömegközlekedéssel.
Szinte ez az egyetlen dolog, melyet nem szeretek Londonban.
Fél óra múlva érkeztünk egy
kisebb pub elé, amin már kívülről is érezhető volt, hogy ide
nem a középosztály jár szórakozni, hanem inkább a felsőbb
szintek gyülekező helye. És ez zavart. Eszméletlenül. Világ
életemben híján voltam a pénznek. Amennyi kellett, annyi volt, de
nem több. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy egy pár
cipőt, vagy egy ruhát egyszer vegyek fel, aztán kidobjam, mert már
volt rajtam. Középiskolás éveim elején ez kifejezetten
idegesített, és utáltam az egész helyzetet, mert minden
osztálytársamnak, vagy iskolatársamnak mindig a legújabb divatnak
megfelelő holmijai voltak, míg én általában két szezont
lehúztam egy ruhatárral, mert muszáj volt. Nem tehettem meg, hogy
folyamatosan cserélgessen a ruháimat. Aztán hozzászoktam. Ettől
függetlenül mindig kellemetlenül éreztem magam nálam sokkal
tehetősebb emberekkel.
A hely előtt már távolról
kiszúrtam Zayn-t, és a mellette álló srácot, akit egyből
felismertem. Tekintetéből ítélve neki se volt sok kedve ehhez az
estéhez. Egy jó pont neki.
- Sziasztok. Csodásan néztek
ki - Zayn ránk mosolygott, és míg én elpirultam, addig ő
Perrie szájára nyomott egy csókot.
Őszintén szólva kettejük
kapcsolata mindig kételyeket ébresztett bennem. Majdnem két éves
kapcsolatuk alatt egyszer sem hallottam Perrie-t Zayn-ről áradozni.
Ha mégis, akkor úgy tűnt, mintha egy betanult szöveg lenne. Soha
nem értettem, ám akárhányszor rákérdeztem, mindig azt mondta,
hogy nem az a fajta, aki világgá kürtöli a szerelmét. És, ha
nem ismerném 14 éves kora óta, akkor még el is hinném neki.
Azonban tudom, hogy Perrie nem ilyen. Mielőtt híres lett, akárkivel
volt, mindenki tudta, és egész nap azt hallgattam, hogy mennyire
rendes, helyes, okos, jó fej és a többi. Míg Zayn kapcsán semmi.
Néha elmondja, hogy mit csináltak, mit terveztek, de egyéb
különleges dolgot nem mond. Én pedig nem kérdezek, ha akarja,
úgyis elmondja. Talán pont ezért ennyire erős a barátságunk.
Mindent tűrök, így Perrie kiélvezheti vezető pozícióját, míg
én szorgosan követem a tanácsait, esetenként utasításait.
- Katie, bizonyára nem kell
bemutatnom neked az „urat” - barátnőm a fiú felé bökött,
akiről bár tudtam, hogy kicsoda, mégis illett volna, ha bemutatja
nekem. Ám ezt egy szóval sem jegyeztem meg, csak bólintottam,
egyetértve kijelentésével.
- Szuper. Ő itt Katie -
fordult a szóban forgó „úr” felé, ezzel letudva a
bemutatást.
A srác felém biccentett, de
tőlem csak egy esetlen intésre futotta, ezért inkább barátnőmék
után indultam, akik már a bejáratnál jártak.
- Sajnálom, hogy
elrángattak. Hidd el, én se örülök neki - unottan beszélt,
majd miután rájött, hogy mit mondott, egyből kijavította magát:
- Félre ne érts, tényleg meseszép lány vagy, pont ahogy Zayn
elmondta, de pár napja dobtak ki, nem is értem, miből gondolta
Zayn, hogy egy randi majd jó ötlet lesz.
- Perrie évek óta zaklat a
vakrandijaival. Mindig a szokásos duma: „Meg kell ismerned,
hihetetlenül aranyos srác, illene hozzád!”. Aztán a randi első
tíz percében kiderül, hogy teljesen unalmas az egész pasi -
szememet forgattam, miközben hallottam, hogy a mellettem álló fiú
felnevet.
- Van egy ötletem - szinte
láttam, ahogy felvillant feje felett a villanykörte. - Járjunk a
kedvükben, tegyünk úgy, mintha élveznénk az egész helyzetet,
és talán abbahagyják a kerítőnő szerepet.
Elismerően biccentettem,
mielőtt így válaszoltam:
- Ezennel cinkostársak
vagyunk - vigyorogtam, miközben a kezemet nyújtottam felé, amit
elfogadott és megrázott.
Nagyon tetszik,:) ki lehet az ,,úr"?
VálaszTörlésRemélem hamar hozod az első részt.
Emma
A következő rész várhatólag még a hétvégén érkezik, és abban fog kiderülni, hogy ki is az "úr".:) xx
Törlésúúúúú Nagyon nagyon nagyon tetszik!!!
VálaszTörlésGyorsan kövit!!!!! :D <3
Köszönöm! Sietek, ahogy csak tudok! xx
TörlésSzia!
VálaszTörlésEszméletlen jó left, pedig ez cask a Prológus..
Netalántán Zayn az akire nem szabadna gondolania se? bár lehet cask én kombinálom túl...
SIESS! <3
Az elkövetkezendő részekben minden kiderül! :)xx
Törlés