Érinthetetlen - Prológus

Halihó!

Tudom, hogy késő van és más ember ilyenkor már az igazak álmát alussza, de én azért fent vagyok, és meghoztam a vadonatúj történetem prológusát. A designon már alakítgattam, de valószínűleg még fogok is.

A történetről így elöljáróban nem mondanék semmit, hiszen minden kiderül majd a maga idejében. A főszereplő lányról ejtenék csak pár szót... tisztában vagyok vele, hogy nem a szokványos hosszú szőke/barna hajú cuki lány, de pont ezért is választottam. Hiszen hozzá hasonlót, vagy pont Őt még nem igazán láttam blogokon.

Nem is fecsegnék tovább. Jó olvasást a prológushoz, és csodálatos nyári szünetet! xx

Egy átlagos, unalmas péntek estének ígérkezett, egészen addig, míg drága barátosném, Perrie be nem rontott az ajtómon, és nem kezdett el hadarni az esti terveinkről. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam felfogni, hogy mégis miért beszél többesszámban, amikor az összes tervem annyi volt, hogy az ágyamban döglök, és hiú ábrándokat gyártok egy olyan személyről, akire még csak gondolnom se szabadna.

Viszont, miközben barátnőm folyamatosan beszélt, és beszélt, önkéntelenül is visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor kifejezetten utáltam őt. Középiskola első osztályában volt szerencsém megismerni... ám a mai napig tisztán rémlik, hogy mennyire ellenszenves volt számomra. Túl hangos volt, túl barátságos, túl szőke, túl közkedvelt. Utólag beláttam, hogy ez mind csak féltékenység volt. Hiszen ki ne akarna jóba lenni mindenkivel? Ki ne akarná, hogy ne kelljen úgy járnia a suliban, hogy ne kelljen azon gondolkoznia, hogy vajon hányan súgnak össze valamit a háta mögött, majd röhögik ki érte? Perrie-nek nem volt szükséges ezen tépelődnie, hiszen az elsősöktől kezdve, egészen a felsőbb évesekig mindenkivel jóban volt, akivel meg nem, azt nem is ismerte. Valamiért mindenkivel megtalálta a közös hangot. Persze ez nem azt jelentette, hogy emiatt nem voltak utálói. Mert voltak, tekintve, hogy egykoron még én is az utálók táborát erősítettem.

Aztán valahogy beszélgetésbe elegyedtünk és kibontakozott a barátságunk. A barátságunk, mely az elején tele volt hullámvölgyekkel, kisebb-nagyobb megingásokkal, veszekedésekkel, majd kibékülésekkel, de itt vagyunk. Baráti kapcsolatunk talán erősebb, mint valaha, és lassan 21 évesen már nem is foglalkoztatnak az olyan gyerekes dolgok, miszerint neki több barátja van, mint nekem. Visszagondolva, fogom is rendesen a fejemet, hogy lehettem ekkora marha, hogy ezért utáltam valakit.

- Figyelsz te rám egyáltalán?

- Bocs, elismételnéd? Úgy értettem, hogy programUNK van - a többesszám jelzőjét hallhatóan megnyomtam a végén, felhívva a figyelmét, hogy elfelejtette ezt velem is megbeszélni.

- Igen, programunk - utánozva grimaszolt, majd legnagyobb sajnálatomra folytatta. - Zayn-nél lakik valami haverja most pár napig, mert nemrég szakítottak a barátnőjével. Arra gondoltunk, hogy bemutatnánk egymásnak titeket. Olyan régóta nem volt már senkid, talán jól kijönnétek.

- Pontosítok. Soha nem volt egyetlen normális kapcsolatom se, és ezt sürgősen verd ki a fejedből. Nem fogok elmenni egy vakrandira, csak azért, mert neked és Zayn-nek programotok volt, de közbejött a barátjának a látogatása. Biztosan nem. Esélytelen. Felejts el! - hevesen ráztam a fejemet.

Ez volt az egyetlen tulajdonság, amit az első pillanattól fogva utáltam benne. Mindenbe beleütötte az orrát. Tudom, hogy az esetek többségében csak segíteni szeretne, de általában a vakrandijai nem szoktak jól elsülni. Istenem! Két kezem kevés lenne, hogy megszámoljam hány sráchoz rángatott el, mondván, hogy: „Ő lesz az igaz!”. Persze ebből soha semmi nem lett, mert az összes általa bemutatott fiú vagy szörnyen sznob volt, vagy csak szörnyen unalmas. Ami meg még rosszabb, hogy esetenként ez a kettő együtt történt.

Szóval, elkerülve még egy ilyen esetet, inkább ezt passzoltam volna. Ám már akkor tudhattam volna, hogy Perrie ellen semmi esélyem. Ha ő egyszer eltervez valamit, akkor az úgy lesz. Még úgy is, ha a másik - jelen esetben én - foggal, körömmel harcol akaratosságával szemben.

Szóval makacsságom ide vagy oda, egy óra múlva már randira alkalmasan álltam a tükör előtt, és egy fáradt sóhajjal léptem ki a fürdőszobámból.

Nem volt nagy házam, éppen csak elfértem benne, de egy személynek pontosan elég volt. Rendelkeztem egy tágasnak aligha nevezhető nappalival, egy fürdővel, ahol igencsak szűkösen fért el, még egyetlen ember is. Aztán egy hálószobát is lehetett találni, amely talán pontosan akkora volt mint a nappali, így mindennek tökéletesen volt helye, még bőven sok is. Ezen kívül a nappaliból nyílt egy aprócska amerikai konyha, amely éppen arra volt elég, hogy néha összedobjak magamnak valami ehetőt. Mindössze csak ennyiből állt a hatodik emeleti kis lakásom, melyet már egy éve magaménak tudhatok.

- Pompásan festesz. Indulhatunk? - Perrie teljesen fellelkesedett, míg én olyan fejet vágtam, mint aki a kivégzésére készül. Úgy is éreztem magam.

- Van más választásom? - hiába húztam a számat, Perrie csak vigyorogva nemet intett a fejével, így kénytelen voltam követni őt az autójához, ami a ház előtt parkolt.

- Utálom, hogy magasan laksz.

- Bocs, nem mindenki engedhet meg magának egy luxus villát, valamelyik puccos környéken - védekezően felemeltem a kezemet, mire barátnőm csak a szemét forgatta és inkább beült a kocsiba.

Az úton leginkább csak a mellettünk elsuhanó nyüzsgő várost néztem.

Szerencsénkre - vagy számomra inkább szerencsétlenségemre - a házam közel helyezkedik el a belvároshoz, ám London forgalmas utcáin nem olyan könnyű eljutni egyik pontból a másikba, még akkor sem, ha gyalog 10 percre laksz. A forgalom borzalmas, és van, hogy gyalogolva előbb megteszel egy 5 kilométeres sávot, mint kocsival, vagy tömegközlekedéssel. Szinte ez az egyetlen dolog, melyet nem szeretek Londonban.

Fél óra múlva érkeztünk egy kisebb pub elé, amin már kívülről is érezhető volt, hogy ide nem a középosztály jár szórakozni, hanem inkább a felsőbb szintek gyülekező helye. És ez zavart. Eszméletlenül. Világ életemben híján voltam a pénznek. Amennyi kellett, annyi volt, de nem több. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy egy pár cipőt, vagy egy ruhát egyszer vegyek fel, aztán kidobjam, mert már volt rajtam. Középiskolás éveim elején ez kifejezetten idegesített, és utáltam az egész helyzetet, mert minden osztálytársamnak, vagy iskolatársamnak mindig a legújabb divatnak megfelelő holmijai voltak, míg én általában két szezont lehúztam egy ruhatárral, mert muszáj volt. Nem tehettem meg, hogy folyamatosan cserélgessen a ruháimat. Aztán hozzászoktam. Ettől függetlenül mindig kellemetlenül éreztem magam nálam sokkal tehetősebb emberekkel.

A hely előtt már távolról kiszúrtam Zayn-t, és a mellette álló srácot, akit egyből felismertem. Tekintetéből ítélve neki se volt sok kedve ehhez az estéhez. Egy jó pont neki.

- Sziasztok. Csodásan néztek ki - Zayn ránk mosolygott, és míg én elpirultam, addig ő Perrie szájára nyomott egy csókot.

Őszintén szólva kettejük kapcsolata mindig kételyeket ébresztett bennem. Majdnem két éves kapcsolatuk alatt egyszer sem hallottam Perrie-t Zayn-ről áradozni. Ha mégis, akkor úgy tűnt, mintha egy betanult szöveg lenne. Soha nem értettem, ám akárhányszor rákérdeztem, mindig azt mondta, hogy nem az a fajta, aki világgá kürtöli a szerelmét. És, ha nem ismerném 14 éves kora óta, akkor még el is hinném neki. Azonban tudom, hogy Perrie nem ilyen. Mielőtt híres lett, akárkivel volt, mindenki tudta, és egész nap azt hallgattam, hogy mennyire rendes, helyes, okos, jó fej és a többi. Míg Zayn kapcsán semmi. Néha elmondja, hogy mit csináltak, mit terveztek, de egyéb különleges dolgot nem mond. Én pedig nem kérdezek, ha akarja, úgyis elmondja. Talán pont ezért ennyire erős a barátságunk. Mindent tűrök, így Perrie kiélvezheti vezető pozícióját, míg én szorgosan követem a tanácsait, esetenként utasításait.

- Katie, bizonyára nem kell bemutatnom neked az „urat” - barátnőm a fiú felé bökött, akiről bár tudtam, hogy kicsoda, mégis illett volna, ha bemutatja nekem. Ám ezt egy szóval sem jegyeztem meg, csak bólintottam, egyetértve kijelentésével.

- Szuper. Ő itt Katie - fordult a szóban forgó „úr” felé, ezzel letudva a bemutatást.

A srác felém biccentett, de tőlem csak egy esetlen intésre futotta, ezért inkább barátnőmék után indultam, akik már a bejáratnál jártak.

- Sajnálom, hogy elrángattak. Hidd el, én se örülök neki - unottan beszélt, majd miután rájött, hogy mit mondott, egyből kijavította magát: - Félre ne érts, tényleg meseszép lány vagy, pont ahogy Zayn elmondta, de pár napja dobtak ki, nem is értem, miből gondolta Zayn, hogy egy randi majd jó ötlet lesz.

- Perrie évek óta zaklat a vakrandijaival. Mindig a szokásos duma: „Meg kell ismerned, hihetetlenül aranyos srác, illene hozzád!”. Aztán a randi első tíz percében kiderül, hogy teljesen unalmas az egész pasi - szememet forgattam, miközben hallottam, hogy a mellettem álló fiú felnevet.

- Van egy ötletem - szinte láttam, ahogy felvillant feje felett a villanykörte. - Járjunk a kedvükben, tegyünk úgy, mintha élveznénk az egész helyzetet, és talán abbahagyják a kerítőnő szerepet.

Elismerően biccentettem, mielőtt így válaszoltam:

- Ezennel cinkostársak vagyunk - vigyorogtam, miközben a kezemet nyújtottam felé, amit elfogadott és megrázott.