2014. június 24., kedd

1. fejezet

Hi, Babes!
Elsősorban szeretném megköszönni a gyönyörű fejlécet Tina-nak, másodsorban pedig... talán valakinek feltűnt már, hogy megváltozott a nevem. Nem pazarolnék sok időt erre, nincs semmi különleges oka, csupán csak közelebb áll hozzám ez a név. Ennyi.
Jó olvasást! xx

Az ajtó előtt egy nagydarab biztonsági őr állt, és ha nem az állt volna mellettem, aki, valószínűleg nem jutunk be. De hála esti partnerem befolyásának, egyből bejutottunk. Perrie és Zayn már egy félreeső asztalnál ültek és beszélgettek, szóval feléjük vettük az irányt.
- Már kezdtem azt hinni, hogy nem engedtek be titeket - felvont szemöldökkel néztem Perrie, hiszen ezt ő sem gondolhatta komolyan.
Láthatólag neki is leesett kijelentésének komolytalansága, mert kínosan elnevette magát és inkább visszafordult, hogy az ital ajánlatot vizsgálhassa. Mi is helyet foglaltunk mellettük, majd hasonlóan cselekedtünk, és az italokat vizsgáltuk, amíg a pincért meg nem érkezett.
- Mit hozhatok? - unottan nézett körbe rajtunk, én meg egyből feszengeni kezdtem, míg mindenki más sorolta az italokat.
Feszengtem, mert ez nem az én pénztárcámnak való hely. Egyetlen ital, többe került, mintha a sarki kocsmában seggrészegre ittam volna magam. Ezt én nem engedhettem meg magamnak. Ráadásul azt sem engedhettem meg magamnak, hogy egy este folyamán többször rendeljek. Már pedig Perrie és a két fiú ezt fogják csinálni. Folyamatosan újra és újra fogják töltetni a poharukat és meg sem fog kottyanni nekik ez a „kis” pénzkidobás.
- Katie, te mit kérsz? - Perrie kérdése rángatott ki civódásomból.
- Azt hiszem, én most kihagyom - elhúztam a számat, és próbáltam jelezni barátnőmnek, hogy nekem kellemetlen ez a helyzet. Nagyon is kellemetlen.
- Ma este az én vendégem vagy, szóval rendelj, amit csak akarsz - ajánlotta fel a jobbomon ülő fiú, elővillantva tökéletes colgate mosolyát.
Kellemetlenül megrendeltem a lehető legolcsóbb italt a lapról, majd próbáltam belefolyni a beszélgetésükbe, miután megköszöntem Louis-nak a nagylelkűségét. Ám akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült beleszólnom egyik témába se, így csendben hallgattam, miközben egyre jobban felemésztett az a bizonyos „mégis mi a fenét keresek én itt?” érzés, melyet annyira, de annyira gyűlöltem. Nem tartoztam ide, ez egyáltalán nem az én világom volt. Ha akartam, se tehettem volna meg, hogy egy ilyen helyre járjak minden egyes alkalommal, amikor csak kedvem szottyan. És ha akartam, se tudtam volna beleszólni az olyan témákba, mint a turnék, fellépések, fotózások és a többi, amiről szó esett az este folyamán. Azonban hála Louis-nak, csak alig másfél órát kellett elviselnem, ebben a feszélyező helyzetben, amelyből már nagyon ki akartam szabadulni.
- Nem megyünk el sétálni? - fülemhez közel hajolva kérdezte, mire bólintottam. - Mi most lelépünk, srácok. - Érezzétek jól magatokat! - mosolyogva elköszönt a többiektől, majd utána én is ezt tettem.
Szoknyámat igazgattam, amikor egy pillantást vetettem Perrie-re. Tekintete ragyogott és úgy vigyorgott, mint egy őrült, majd rám kacsintott. Megráztam a fejem, inkább Louis után indultam, és áldottam az égieket, hogy csak másfél órát kellett kibírnom. Bár ez is másfél órával több volt, mint, amire bármikor is szükségem lett volna. És ezt Louis is érezte, szóvá is tette:
- Láttam, mennyire kínosan érzed magad bent. Nem szoktál ilyen helyekre járni, ugye? - kedvesen kérdezte, semmi lenézés nem volt a hangjában.
- Nem nekem való. A sarki kocsma nekem tökéletes, azt meg tudom fizetni - kínosan ajkamra haraptam, ezt nem akartam elmondani.
Ám úgy látszik, hogy mégis csak ér valamit, hogy ilyen drágába kerülnek azok az alkoholok, hiszen a hatásuk pár pohárka után tisztán jelentkezik. Rajtam legalábbis teljesen látható volt. Nem tudtam rendesen gondolkodni, mindezek mellett pedig szokatlanul jó kedvem volt egy olyan srác társaságában, akit eddig még csak képernyőkön láttam. És most itt áll előttem, mi több, velem beszélget. Ez már bőven több, mint, amit más valaha is akarna. Én mégis megkaptam, pedig nem is akartam. Soha nem akartam egy vakrandit Louis Tomlinson-nal, nem úgy, mint sokan mások, akik ölni képesek lennének ezért. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem becsülöm meg igazán az apró dolgokat. Mert mondjon bárki bármit, Louis igazán kedves srác, ezt megállapítottam ez idő alatt, ráadásul igencsak helyes. Összezárt szemekkel megráztam a fejemet. Nem gondolhatok Louis-ra úgy. Még csak véletlenül sem. Nem rég szakított a barátnőjével, mellesleg meg minek lenne szüksége egy olyan lányra, mint, amilyen én vagyok? Hiszen egy vagyok a sok közül. Nincs rajtam semmi különleges, nem vagyok híres, valószínűleg soha nem is leszek. Nem illek hozzá. Se máshoz. Ahhoz, akit azonnal ki kell vernem a fejemből, ahhoz, akinek eszembe se szabadna jutnia. Mégis minden egyes pillanatban felbukkan a gondolataimban, miközben nem akarom. Nem akarok gondolni rá, mert egyáltalán nem helyes.
- Minden rendben? Csendes vagy.
- Persze, csak kicsit talán megártott az a pár ital.
- Pár? Ugye tisztában vagy vele, hogy a hatodik után már nem számoltam? - édesen felnevetett, míg engem ezzel a kijelentésével szinte teljesen kijózanított. Oké, hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen, de annyira igen, hogy tudjak gondolkodni.
- Basszus, az egy valag pénz. Nem kellett volna ennyit költened rám - kiakadásomat jogosnak éreztem, míg ő csak leintett, nem is foglalkozott vele.
- Nem számít. Másra többet is pazaroltam, pedig nem volt érdemes. Rád költeni legalább megéri. Hiszen kinek volt ma a legszebb partnere a pubban, ha nem nekem? - vigyora tudatosította bennem, hogy ő is részeg, ezért nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.
Mosolyomat látva félkarral átkarolta a vállamat, és úgy sétáltunk tovább. Egy ideig csendben voltunk, de nem zavart, kellemes volt. És végre - a pubban történtek után - jól éreztem magam. Láttam, hogy Louis néhányszor szólásra nyitja a száját, aztán meggondolja magát, így csak vártam, hogy megszólaljon.
- Tudod, mióta El szakított velem, azóta nem éreztem magam boldognak. De most az vagyok. Bár nagy valószínűséggel inkább csak részeg, de örülök, hogy megismertelek. Ha nem egy hete szakított volna velem életem szerelem, akkor most megcsókolnálak - felnevetett, én pedig nevettem vele együtt. A szégyenlősségemet eltüntette az alkohol, így a várt pirulásom elmaradt.
- Tudod, - utánoztam vigyorogva. - Perrie vakrandijai nem szoktak jól elsülni. De jelenleg kifejezetten jól érzem magam. Csak arra a helyre ne kelljen többet visszamennem.
Egy óra sétálgatás után éreztem, ahogy a megivott alkohol mennyiség már nem azt a hatást váltja ki, melyet annyira imádtam, kezdtem józanodni. Így kezdtem egyre kínosabbnak érezni a csendeket, és többször pirultam el Louis enyhén félreérthető megjegyzésein. Kevesebbet beszéltem, és érezni kezdtem azt az érzést, amit talán a legeslegjobban utálok. Feszengtem. Nem tudtam felfogni, hogy Louis miért nem passzolt már le eddig, miért van még mindig velem. Ahelyett, hogy nálam ezerszer szebb modelleknél keresné a vigaszt. Kényelmetlenül éreztem magam a saját bőrömben, csak el akartam tűnni. Csendes, józan énem valamennyire a velem sétálgató fiút is visszahozta a realitás talajára, és már nem viccelődött annyit. Szinte érezni lehetett, ahogy egyre feszültebbé válik a légkör, és egyikünk se tudja, mit mondjon. Ennyit az alkohol pozitív hatásáról.
- Azt hiszem, józanok vagyunk - felnevettem a kijelentésre és Louis velem együtt nevetett.
Megvolt az a különleges képessége, hogy egyetlen mondatával oldja a feszültséget, ez már a pubban is kiderült. Ez tetszett benne. Hiszen lételemem kínos szituációkba hozni magamat, így mindenképpen imádom az olyan embereket, akik megfelelő megszólalásukkal ezt oldani tudják. Nem sokkal később Lou hazakísért.
- Látlak még? - kérdésére kis híján elnevettem magamat, de ajkamba harapva tartottam feltörni kívánkozó nevetésemet.
Nem maga a kérdés volt rám ilyen hatással, inkább csak azért, mert nagyon emlékeztetett egy elcsépelt romantikus sztori egyik kérdésére, de ennek nem adtam hangot.
- Amennyiben a pub közelébe se megyünk, nem költesz rám egy valag pénzt, és nem rúgunk be... na, akkor látsz még - feltételeim nem voltak nagyok, csak, ami elvárható volt.
- Jövőhéten hívlak - elköszönés nélkül távozott, vagyis, csak szeretett volna.
- Nem is tudod a számomat! - mosolygásomat már lehetetlen volt elrejteni.
- Oh, ne aggódj amiatt! - vigyorogva intett vissza, aztán eltűnt az este sötétjében.
Fél órával hazaérkezésem után már csörgött is a telefonom, és egyáltalán nem lepődtem meg, amikor Perrie neve virított a kijelzőmön. Hosszasan kérdezgetett az estém kimeneteléről, én pedig próbáltam kielégítően válaszolni kérdéseire, ami nem feltétlenül volt egyszerű dolog. Azonban a beszélgetés végére meg volt elégedve. Mind a válaszaimmal, mind a kerítő munkájával.  

2 megjegyzés:

  1. NAgyon nagyon jó rész lett! :)
    Mostmár szinte biztos vagyok benne hogy Zaynre gondol...
    Siess a következővel!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Majd kiderül...:)
      Sietek, ahogy csak tudok!

      Törlés