4. fejezet

Zayn másnap, ígéretéhez híven elém jött, így már indulhattunk is a Harrods-ba, hogy vehessen drága barátosnémnek valami méregdrága ruhát, amit talán egyszer fog majd viselni. Bezzeg én egy pólót legalább kétszer hordok egy héten! Aztán persze konstatálom, hogy anyagiakban némi különbségbe ütközünk, hiszen ők világsztárként megengedhetik maguknak, hogy az egyszer felvett ruhákat ne a szennyesbe, hanem a kukába dobják. 

- Katie, figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezi vigyorogva a jobbomon ülő srác.

- Persze, bocsi, csak kicsit elkalandoztam. Mit kérdeztél?

- Milyen ruhát gondoltál Perrie-nek? 

- Nem is igazán tudom. Ha feltűnő, kicsit elvont, mégis nőies, akkor nyert ügyünk van.

- Aha, és ilyet fogunk találni? - láttam rajta, hogy kezd kétségbeesni.

A világ lehető legaranyosabb dolgának tartom, hogy ennyire aggódik amiatt, hogy tökéletes ruhát vegyen kedvesének.

Szerencsénkre nem kapjuk el a csúcsforgalmat, így londoni viszonylatban gyorsan odaértünk a Harrods-hoz, és csak remélni tudtam, hogy gyorsan végzünk. Megkerestük az áruház exkluzív részlegét, mert a pár száz fontos ruhák nem lehetnek megfelelőek Perrie-nek. Persze, ezt nem mertem szóvá tenni Zayn-nek, hiszen a hangomból csak úgy csöpögött volna az irónia és a szarkazmus, ezért inkább csendbe maradtam. Zayn velem együtt válogatott, végül aztán én választottam ki a tökéletes ruhát barátnőm számára. Először eszembe ágában sem volt megengedni Zayn-nek, hogy megvegye, hiszen a címke nem más mutatott mint háromezer font valamennyit. Helyszínen sokkot kaptam, aztán rájöttem, hogy neki ez nem jelent semmit. Néha annyira utáltam, hogy az anyagiak az egyetlen szakadék a világunk között. Nem csak Zayn-nel, hanem Perrie-vel is. Ezért nem szerettem vele vásárolni. Mert, amíg én sajnáltam 10 fontot elkölteni egy ruhára, addig ő több száz font alatt meg sem állt. Így a vásárlási helyeink sem egyeztek. Én előnyben részesítettem a turkálókat, ahol szinte ugyanazokat vehetem meg, amiket ő hord, csak az én anyagi hátteremmel és stílusommal. 

- Gyere, üljünk be egy kávéra. Csak ne itt. Látom, hogy feszengesz.

Bólintottam, és megköszöntem neki, hogy nem akar tovább bent tartani. Zayn mindig is figyelmes volt velem is. Szinte már Perrie testvéreként kezelt, a kapcsolatunk is egész jó, csak sajnos nem az a fajta kapcsolat, amire én vágynék.

Egy egyszerű, eldugott kávézóban telepedünk le, hogy ne zavarjon minket senki. Nem ez az első alkalom, hogy Zaynnel kettesben vagyunk valahol, mégis minden alkalommal szokatlan, és furcsa. 

- Mi a helyzet Louis-val? - tér át egy másik témára, miután kiveséztük Perrie születésnapi meglepetés buliját.

- Váltottunk pár üzenetet, de semmi más. Kedves srác, jól érzem vele magam, de most lépett ki egy kapcsolatból, érthető, hogy nem akar rögtön beleugrani egy újba, és őszintén szólva, és egyáltalán nem akarok beleugrani semmilyen kapcsolatba. Se újba, se régibe - zavartan felnevetek, és nem értem, hogy miért is vagyok ennyire őszinte Zayn-hez. 

- Azért remélem mégiscsak kisül belőle valami jó. Azt hiszem Perrie sokadik sikertelen vakrandija után jó lenne végre valaki - mosolyától szinte elolvadok, és hacsak tudná, hogy milyen hatással van rám, akkor most nem ülne itt velem szembe. 

Talán igaza van. Én is megérdemlem a boldogságot, nem kéne folyton egymagamban üldögélnem otthon, arra várva, hogy Perrie végre mikor kap egy nap kimenőt, amikor nem a többi három lánnyal van, hanem eltölt egy kis időt velem is. Jó lenne végre érezni, hogy fontos vagyok valakinek. Hozzábújni esténként, megcsókolni ahol és amikor csak kedvem tartja, hallani, ahogy valaki azt mondja, hogy szeret, biztonságban érezni magam valakivel. Az az egyetlen gond, hogy mindeközben egyetlen ember fordul meg a fejemben, és az nem más, mint Zayn. Ilyen az én szerencsém. De azért magamban eldöntöttem, hogy felhívom Louist, és a kezembe veszem az irányítást. Egy kis szórakozás mindkettőnknek kijár. Neki azért, mert véget ért egy hosszú, és komoly kapcsolata, nekem meg azért, mert olyanom még nem is volt.
- Katie, ez aztán a meglepetés - szól bele a telefonba pár csörgés után.
Ténylegesen felhívtam, miután Zayn hazadobott. Magam is meglepődtem a hirtelen jött magabiztosságomon, de gondoltam, inkább megteszem most, minthogy később inamba szálljon a bátorság.
Végül megbeszéltük, hogy egy óra múlva összefutunk és megiszunk valamit valahol. Élvezem, hogy nincsen totálisan leegyeztetve, hogy hová megyünk, mit csinálunk. Csak beülünk valahová, a többi pedig majd spontán jön. Én ez a fajta lány vagyok. Utálom a kötöttségeket, a határidőket, és minden más dolgot, amely egy kicsit is korlátolhatja a szabadságomat. Így nem is szokásom kapcsolatokkal bajlódni. Nem mintha bárkinek is szándékában állt volna valaha is kapcsolatba keveredni velem.
Készülődni kezdtem, és önkéntelenül is próbáltam a legjobb formámat hozni. A lehető legcsinosabb, de mégis lezser ruhámat válogattam elő, így szettem nem a szokásos nadrág és póló kombinációból állt, hanem egy csinosabb pólóhoz egy A-vonalú szoknyát párosítottam az imádott fekete tornacipőmmel együtt. Sminkeléssel nem bajlódom, csupán annyit nézek meg, hogy a hajam nem áll-e összevissza. Ezután nekivágok az útnak, gyalog, kocsi híján.
- Csinos vagy - köszönt Louis a megbeszélt helyen.
-  Igyekeztem kicsípni magam, hiszen azért mégse láthatnak szakadt rongyokba melletted - villantom fel a leghihetőbb mosolyomat, amelyet viszonoz.
- Ugyan, kevés lány nézne ki jól még szakad ruhákban is, de te azon kevesek közé tartozol.
- Na, de Louis! Még a végén elpirulok - jegyeztem meg játékosan.
- Helyes, az volt a célom. Most pedig bemutatom neked a kedvenc helyemet.
Egy apró kávézóba térünk be, de nem feltétlenül azzal a szándékkal, hogy kávézzunk. Azonban azt elsőre megértem, hogy miért ez Louis kedvenc helye. Nyugodt, hangulatos kis épület, kellemes légkörrel.
- A legutóbbi randinkon, ha lehet azt annak nevezni, megígértem, hogy legközelebb nem iszunk, de azért egy pohárka alkoholos kávé nem árthat egyikünknek sem - somolyogva nézett rám, míg én rábólintottam. Nem árthat.
Egy pohár nem is ártott volna, sőt még három se, ha ezután nem pártolunk át máshová, és egyre töményebb italokra. Az óra már elüthette a kettőt is, amikor részegen, egymásba kapaszkodva elértünk a lakásom ajtajáig, ahol Louis-nak eszében sem volt elköszönni tőlem.


Visszatértem! 
Egy darabja gondolkozom rajta, hogy egyáltalán folytassam-e, hiszen Zayn távozása szinte minden rajongó szívében egy tátongó lyukat hagyott, de úgy döntöttem, hogy nem adom fel. Megírom. Ezért a történet minden egyes kis részletében elfog térni a valóságtól, hiszen Zayn a bandában marad. Nem mondom, hogy végig, de azt se, hogy nem. Majd meglátjuk. 
Egyenlőre itt a rész, ami unalmas lett, I know. De egy évi eltűnés után ez volt a legjobb, hogy újra belerázódjak. Szóval, drága olvasóim, ha vagytok még, akkor itt is lenne. Ezek után kicsit sűrűbben. Nem adok időpontot, úgysem tudnám betartani. De egyet megígérek: havonta minimum egy részt összeütök nektek. És a macskarúgjameg ha nem tartom be.  (aki ismer, az tudja, hogy csúszni fogok. de psszt.)

SZÜNET

Hello, drágák!

Nem résszel érkeztem, még mindig nem, és ezt szörnyen röstellem. Ezért, ahogyan az a címből is kiderült a blog meghatározatlan ideig szünetelni fog. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de eléggé összecsaptak a dolgok a fejem felett. Ezek leginkább magánéleti dolgok, amiket nem részleteznék, mert számotokra nem fontosak. Soha nem kellett még szüneteltetnem egyetlen blogomat se, viszont úgy érzem, hogy nem húzhatom tovább. Több, mint egy hónapja nem volt rész, és bár elkezdtem már, sőt, majdnem be is fejeztem, mégsem érzem jónak. Ihletem lenne, bőven, éppenséggel csak leírni nem tudom. Túl sok dolog kavarog bennem, szóval először próbálom ezeket összerakni magamban, aztán újra belevágni az írásba.

Viszont... ugye hétfőtől megkezdődik az iskola. Ez megint csak egy ok, ami miatt húzódik a szünet. Nem tudom, hogyan lesz, tényleg nem... A kilencedik és a tizedik még nem számított, viszont a tizenegyedik osztály már élesben megy, és fontos, hogy jól teljesítsek, különben nem tudok főiskolára menni. 

Szörnyen sajnálom, és elnézéseteket kérem, de nagyon bizonytalan, hogy mikor lesz újra rész. De sietek. És amint rendezem a dolgaimat, az lesz az első dolgom - persze a tanulás mellett -, hogy nekiesek az írásnak. 

Jók legyetek, élvezzétek ki a maradék időd, és kitartást a következő évre! 288 nap múlva újra nyár (igen, tényleg kiszámoltam). xx

3. fejezet

Tekintettel arra, hogy már javában tombol a nyár, reggel egy deréksortot és egy nem sokat takaró ujjatlant választottam. Nem különösebben foglalkoztatott, hogy nézek ki, semmiben sem éreztem jól magam, ha emberek közé kellett mennem, így nem szándékoztam órákat töltetni a szekrényem előtt, miközben idegbajt kapok, hogy mit vegyek fel. Emiatt csupán a sortba betűrt fekete, lenge pólóban, és egy lestrapált, de imádott tornacipőben jelentem meg a stúdió előtt, ahonnét már hangos zaj hallattszódott ki. Amikor benyitottam, a hangokhoz kép is társult, nem is akármilyen... Niall – este utánuk néztem kicsit alaposabba, hogy ne legyen besülés a mai nap, így sikerült megjegyeznem a nevüket is -, szóval ő Louis-t kergette, aki egy telefont tartott a kezében, és menekült a szőke srác elől. A többiek pedig röhögve figyelték őket, és egymás között arra fogadtak, hogy mikor kapja el Niall Louis-t, vagy az utóbbi mikor fárad bele a futkosásba. Megrökönyödve, pislogás nélkül meredtem az öt srácra, akik elméletben már felnőtt emberek.

Az őrült kergetőzésnek akkor szakadt vége, amikor Lou elfutott előttem, aminek következtében majdnem fellökött, de észrevett, így megállt mellettem, és hatalmas vigyorral köszöntött. Hála megjelenésemnek, Niall utolérte őt, és ki is vette a kezéből a telefont, majd azonnal nyomkodni kezdte, rám se hederítve. Nem baj, megszoktam. Az emberek általában vagy észrevesznek és elkezdenek pusmogni, vagy fel sem tűnök nekik. Az utóbbi helyzetet jobban tudom kezelni, mint az előbbit. Louis bemutatta a többieket is, Zayn kivételével. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a három srác elég érdekesen méregetett. Na, ez az, amit nem tudok lereagálni, rendszerint csak elpirulok, és elfordítom a fejem, ahogy most is tettem. Szerencsémre megérkezett Sally, így rá irányult a figyelem, amit ő még élvezett is. Nos, nem vagyunk egyformák.

- Kezdhetjük? - tapsolt kettőt Sally, miután bemutatkozott.

Az öt srác hevesen bólogatott, így bele is vágtak az interjúba, míg én próbáltam minden szögből fényképet készíteni róluk. Persze eléggé megnehezítette a dolgom, hogy, amikor Lou észrevette a fényképezőt, egyből elkezdett grimaszolni, és hasonló normálatlan fejeket vágni. Ajkamba harapva próbáltam visszatartani a feltörni kívánkozó nevetésemet, de miután Niall rájött, hogy bandatársa mit csinál, ő is egyből beszállt, így már ketten akadályozták a fényképezésemet, és dupla annyira nőtt az inger a nevetésre, amit egészen addig tudtam visszafojtani, amíg Louis oda nem fordult a szöszke sráchoz csücsörítve, erősen azzal a szándékkal, hogy megpuszilja. Ez volt az a pillanat, amikor már nem tudtam tovább visszatartani, és hangosan felkuncogtam, amivel persze magamra vonzottam a figyelmet. Természetesen a két jómadár úgy tett mintha ők semmiről nem tudnának és teljesen normális fejjel néztek az őket interjúvoló lányra. Szememet forgattam, aztán elnézést kértem, szóval folytatódhatott is az interjú.

- Zayn, mesélj, milyen a kapcsolatotok Perrie-vel? - ennél a kérdésnél, már nem fényképeztem, csak figyeltem az interjút.

- Minden tökéletes, jól megvagyunk - mosolyra húzta a szája szélét, ám, aki jobban megfigyelte ajka szélének remegését, az tudhatta, hogy ez a mosoly csak mű volt. Sally is észrevette, ezért tovább faggatta.

- Mikorra tervezitek, és milyen esküvőt képzeltetek el?

- Az igazság az, hogy ezeket az ügyeket Perrie intézi. Szeretném, ha tökéletes lenne számára ez a nap, így rábízom az előkészületeket.

Kínosan elmosolyodtam, és hálát adtam azért, hogy ezt senki nem látta. Perrie nem intéz semmit, mert nem akarja elsietni, ráadásul azt mondta, hogy szeretné a vőlegényével együtt megszervezni az egészet, ha egyszer odajutnak. Szóval két kérdésből két hazugság. Igazán kíváncsi lennék, hogy mi is áll a háttérben.

- Louis, igazak a hírek, mi szerint Eleanorral szakítottatok?

- Igen, igazak - hangja megremeg, arca eltorzul, látom, hogy nem szívesen beszél erről.

Hogy is beszélni róla szívesen? Egy szakítás amúgy se piskóta, de ha az ember három évet tölt el valaki mellett, akkor még fájdalmasabb. Oké, talán tegnap este kicsit jobban utána jártam egy-két dolognak. Jó tisztába lenni mindennel, így nem érhet nagyobb meglepetés.

- Mi a helyzet azokkal a hírekkel, melyek szerint már tovább is léptél a kapcsolaton, és egy másik lánnyal sétálgatsz késő este? - a barna hajú fiú arckifejezése közömbös, míg én gyilkos tekintettel méregetem barátnőmet, még akkor is, ha tudom, hogy ez a dolga.

- Nincs köztünk semmi. Aznap este találkoztunk először Zayn jóvoltából, beszélgettünk, jól éreztem magamat vele, de csak barátok vagyunk.

Úgy látszik a válasz megfelelő volt, mert Sally abbahagyta Lou vallatását, helyette Harryt vette célpontba. Ezután az interjú hamar véget ért, alig telt el egy óra. Nagyon sok képet készítettem szokás szerint többet is, mint kellett volna, és megint nem tudok majd választani közöttük, de nem gond.

Alig pár perccel az interjú után szinte az összes fiú lelépett, csak Zayn maradt, míg én Sally-nek köszöntem meg ezredjére is, hogy elvállalta a fiúk kikérdezését. Nincs ebben tapasztalatom, ráadásul rám figyeltek volna, ami miatt tuti, hogy hebegtem-habogtam volna összevissza, amiért valószínűleg egészségesen kiröhögtek volna, szóval hálás vagyok Sally-nek, amiért bevállalta helyettem.

- Katie, válthatnánk majd pár szót? - Zayn kérdése félbeszakította a csevejünket.

- Ugh, persze. Egy pillanat - zavartan válaszoltam, és éreztem, ahogy szívem hevesebben kezd el verni.

Utálom őt, amiért ilyen érzéseket vált ki belőlem. Utálom, hogy barátnője, sőt menyasszonya van. Utálom, hogy a menyasszonya a legjobb barátnőm. De legfőképpen utálom, hogy vannak érzéseim iránta, amelyek teljesen viszonzatlanok.

- Hagylak is titeket beszélgetni. Holnap találkozunk! - Sally megölelt, mielőtt kisétált az ajtón, és kettesben hagyott a sötét hajú sráccal.

Kínos csend telepedett körénk, ameddig vártam, hogy Zayn belevágjon abba, amiért marasztalt. Fogalmam sem volt, hogy miről lehet szó, tényleg, még csak ötletem se volt, hogy mit akarna pont tőlem. Ezért kíváncsian vártam, hogy elkezdjen beszélni.

- Bocs, hogy feltartalak, gondolom ezer dolgod lenne. Nem zavarnálak, ha nem lenne fontos - bevezetése megzavart. - Biztosan tudod, hogy Perrie-nek pár napon belül születésnapja lesz... Nem tudom, milyen ajándékot vehetnék neki, ebben kérném a segítséged.

- Oh, hát ez igazán fogós kérdés. Ahogy Perrie-t ismerem, simán levennéd a lábáról egy gyönyörű ruhával, és néhány kiegészítővel.

- Úgy nézek ki, mint, aki képes ruhát vásárolni egy lánynak? - kínosan elröhögte magát, és tarkóját kezdte el birizgálni.

- Ha gondolod, elmehetek veled segíteni - ajánlottam fel, bár már akkor tudtam, hogy ez hiba volt.

- Ennek igazán örülnék. Holnap ráérnél esetleg? Felvehetnélek munka után, vagy ahogy neked megfelel.

Csak bólintottam, aztán megbeszéltük, hogy holnap akkor munka után felvesz, és elmegyünk a Harrods-ba valamit nézni Perrie-nek. Alapból be se tenném oda a lábam, hiszen egyetlen ruha többe kerül, mint a fizetésem. Egyszer voltam annyira elvetemült, hogy bementem, de az olcsó, turkálós ruháimban szinte kinéztek onnét. Nem volt kellemes, így alig öt perc után szinte kimenekültem.

Zayn felajánlotta, hogy hazavisz, amit nem is utasítottam vissza. Mondanám, hogy azért, mert nem volt kedvem sétálni, de inkább csak azért, hogy vele lehessek. Néha egy szerelmes kis tinilánynak érzem magam, ami elég szánalmas, hiszen régen kinőttem már abból a korból, hogy elérhetetlen embereket bálványozzak, és úgy viselkedjek, mint egy vihogó tini, de nem tehettem ellene. Már csak az is boldogsággal töltött el, hogy mellette lehettem. Szánalmas vagyok. A lehető legszánalmasabb.

Szándékosan a rész végére hagytam most a felesleges rizsát, hiszen most kicsit több mindent szeretnék megosztani veletek. Elsősorban köszönöm a feliratkozókat, a kommenteket, a pipákat, a díjat. Nem tudom elégszer megköszönni és elmondani, hogy mennyire hálás vagyok mindenért.

Másodrészt pedig... a blog ma ünnepli az első szülinapját. Már, ha egy blog ezt ünnepelni tudja. Nem lényeg... Leírni nem tudom, hogy mennyi érzés kavarog bennem. Hálás vagyok, hihetetlenül, tényleg nem tudom elégszer hangoztatni, úgy érzem nem elég csak egyszer megköszönnöm. Rettentően boldog vagyok, hogy egy éve belevetettem magam az írásba. Nem írok tökéletesen, ezzel tisztában vagyok, soha nem is mondtam hasonlót. De vannak, akik olvasnak, akik szeretik a történetem. Nekem ez bőven elég. Nem kell több száz feliratkozó, nem kell egy csomó megjegyzés, nem kell egy valagnyi pipa. Bőven tökéletes az, amennyit kapok. Mert ezzel is boldog vagyok. 

Úgy érzem - legalábbis remélem -, hogy az első történetem óta fejlődtem. Voltak kétségeim, nem egyszer éreztem úgy, hogy nekem ez nem megy, hogy csak egy újabb béna író vagyok. Talán ez igaz is, de hála nektek, és egy embernek, aki mindig lelket önt belém, még mindig itt vagyok. És ha akarjátok, ha nem, akkor is boldogítalak titeket a történeteimmel. Muhaha (elnézést, túl sok Szent Johanna Gimit olvastam a napokban). 

Szóval még egyszer köszönöm, köszönöm, és köszönöm!

Imádlak titeket! xx

Érinthetetlen - I. Díj

Nem, még nem résszel jelentkezem, hanem egy díjjal, amelyet Blaze-nek köszönhetek!

A címet, azért így írtam, hiszen ennek a történetnek ez az első díja, azonban a blognak ez már - ha jól számoltam - a hatodik. Elképzelhetetlenül hálás vagyok! xx

Szabályok:

Rakd ki, kitől kaptad a díjat!

Írj 11 dolgot magadról!

Válaszolj 11 kérdésre!

Írj 11 kérdést!

Küldd tovább 11 embernek!

11 dolog rólam:

1. Teljesen beleszerettem a Trónok harca című sorozatba.

2. Ma volt az első napom a munkahelyemen. 

3. Kontaktlencsét szeretnék.

4. Hirtelen haragú vagyok.

5. Sokkal jobban érzem magam, ha nem vagyok kisminkelve, ha van rajtam smink, akkor a szokásosnál is jobban feszengek.

6. Fogyni szeretnék, de túl lusta vagyok tenni ennek az érdekében.

7. Nagyon könnyen változik a hangulatom.

8. Hihetetlenül rá tudok görcsölni a dolgokra.

9. Eléggé paranoiás vagyok.

10. Utálom a szemüvegemet, pontosabban azt utálom, hogy szemüveges vagyok.

11. Az utolsó ponton mindig sokat gondolkodok, mert az ötödik után már semmi nem jut eszembe.

Válasz a 11 kérdésre:

1. Van olyan ember a sztárvilágból, akire felnézel? Ha igen, miért?

Demi-re nagyon felnézek. Többek között azért, mert eszméletlenül erős lány. 

2. Nagy családot szeretnél, vagy inkább kisebbet? 

Minél kisebb, annál jobb...

3. Általában társaságban, vagy egyedül szeretsz lenni?

Megfelelő társaságban. De szeretek egyedül is lenni.

4. Honnan jött az ötlet a bloggeres nevedről?

Hát... igazából nem tudom. Csupán csak próbáltam olyan neveket keresni, amelyek valamennyire jellemeznek, vagy közelebb állnak hozzám.

5. Ha nem te írnád a blogodat, olvasnád?

Fogalmam sincs. Ez valószínűleg soha nem fog kiderülni.

6. Az írás számodra hobbi, vagy komolyabban is szeretnél vele foglalkozni?

Szeretnék komolyabban, de ez még eléggé a jövő zenéje.

7. Könnyen megnyílsz az emberek előtt, vagy inkább zárkózott típus vagy?

Igazából ez változó. Az esetek többségében nagyon nehezen nyílik meg, de vannak olyan emberek, akik előtt könnyen. Bár ilyenből elég kevés van.

8. Volt már olyan, hogy megirigyelted mások alapötleteit?

Nem. Egyszerűen csak felnéztem rájuk, amiért kitaláltak egy brutálisan jó alaptörténetet.

9. Melyik süteményt szereted a legjobban?

Jó kérdés. Talán a muffint, bár nem vagyok nagy süti evő.

10. Miből áll a napod?

Felébredek, kikelek az ágyból, fürdök és hajat mosok, felöltözök, megnézem az fb-met, twitteremet stb, sorozatot nézek, barátokkal vagyok, és ha jut időm, írok. Bár ez most a munkának köszönhetően változni fog.

11. Örülsz, hogy elkezdtél írni?

Igen, mindenképpen.

11 kérdés:

1. Mit csinálsz szívesen szabadidődben?

2. Gondolkoztál már azon, hogy elkezdj írni egy tőled teljesen távol álló fajtájú blogot?

3. Honnan merítesz ihletet?

4. Ha tehetnéd, hova utaznál el a legszívesebben?

5. Mit szeretsz az írásban?

6. Mi idegesít legjobban egy blogban?

7. Fontosnak tartod a szereplő választást, vagy nem különösebben érdekel?

8. Melyik az az egy szó, amely a legjobban jellemez téged?

9. A történeted tartalmaz olyan eseményeket, amik már veled is megtörténtek?

10. Mi az a tulajdonság, amit szeretsz az emberekben?

11. Magabiztos, vagy visszahúzódó vagy?

Akiknek küldöm:

Az én szememmel láss

2. fejezet

Hi, Babes!

Rossz szokásomhoz híven csúsztam két napot, amiért bocsánat kéréssel tartozom. De most már itt vagyok, az új résszel.

Jó olvasást! xx

A puccos bárban töltött este utáni napon, Louis nem hívott. Nem is vártam, és, hogy őszinte legyek időm se volt ezzel foglalkozni. Teljesen el voltam havazva az elvégezendő munkáimmal, legyen az házimunka, vagy éppen a munkahelyi teendőim. Miután másnap délben kidobott az ágy, kellemetlenül, de neki láttam az itthoni feladataimnak, hiszen a lakás futott. Az edények a mosogatóban álltak, várva, hogy valaki vegye a fáradtságot és megtisztítsa őket, a bútorokon vastagon állt már a por, és egy alapos söprés-felmosás is ráfért már kicsiny otthonomra. Szépen, sorjában neki is láttam az elvégezendő dolgoknak, és, mire kimerülten lehuppantam a kanapémra, az óra mutatója már jócskán elhagyta a kettes számot. Nem kapcsoltam be a tévét, ahogy zenét sem kezdtem el hallgatni, csupán csak végigdőltem a kissé kényelmetlen kanapén, és próbáltam kiverni a gondolataimból a sötét hajú fiút. Akárhogy is próbálkozom, szinte magam előtt látom mosolygós arcát, és majdhogy hallom kicsit rekedtes hangját, amitől kiráz a hideg.

Szerencsémre nem tudtam túlságosan gondolataimba mélyedni, mert a telefonom hangosan csörögni kezdett. Ám attól se lettem sokkal boldogabb, hogy a főnököm keresett. Megkért - vagy inkább utasított -, hogy ugorjak be a szerkesztőségbe, mert kellenék.

A belvárosban dolgoztam, az egyik helyi újságnál. Nos, tévhiteket eloszlatva, nem egy nagy menő, sikeres, felkapott újságnál dolgozom. Panaszkodni nincs okom, bár nem egy Vogue, de azért viszonylag jól megy a sorunk. Tűrhető fizetéssel, kellemes munkai légkörrel. A főnökünket leszámítva minden tökéletes. Az én dolgom mindössze a fotózás, amivel semmi probléma nincs, hiszen imádom a munkámat. Világ életemben jobban szerettem a kamera mögött állni.

- Mi a gond, Clara? - kopogás nélkül nyitottam be a főnököm irodájába, és próbáltam kedves hangsúlyt megütni.
- Értesüléseim szerint tegnap este együtt láttak téged Louis Tomlinson-nal... - már a bevezetés se tetszett, tudtam, mi fog következni, és egyáltalán nem akartam hallani. - Egy interjút akarok vele és a többi taggal. Fotókkal. Legkésőbb kedd éjfélre. Különben repülsz - csöppet sem kedvesen megzsarolt.
- Tudod, Clara, imádom a munkámat, meg minden, de szerinted, hogy a fenébe hozzam ezt össze? Tegnap ismertem meg, valószínűleg soha többet nem fogunk beszélni. Ki van zárva, hogy megcsináljam!
- Intézd úgy, hogy beszéljetek. Találkozz vele, ha kell feküdj le vele, engem nem érdekel. Legkésőbb kedd éjfélre az e-mail fiókomban akarom látni a kész interjút, kiegészítve a képeiddel!

Villámokat szóró tekintettel csaptam rá az ajtót, és cseppet sem tetszett az ötlet, miszerint készítsek vele és a másik négy sráccal interjút. Nem lehetett volna, hogy esetleg egy Little Mix-es interjút akar? Perrie szó nélkül beleegyezett volna, ha tudja, hogy ezzel segít nekem. De egyszerűen nincs pofám megkérni Louis-t. Biztosan egyből azt feltételezné, hogy csak ki akarom használni, és csak azért voltam vele normális tegnap este. Egyszerűen csak nem akarom már most elszúrni azt, ami még el sem kezdődött közöttünk. Legyen az barátság, vagy akármi más. Ráadásul mégis, hogyan kell megcsinálni egy interjút?

- Tudok valamiben segíteni? - Sally, az egyik cikkírással foglalkozó lány kérdése nem lepett meg.
Nagyjából két éves ismeretségünk alatt közeli kapcsolatba kerültem a bohókás lánnyal, aki mindenkinek ott segít, ahol tud. Első találkozásunkkor haja még platinaszőkében pompázott, és imádott mindenféle színes cuccokban járkálni, valamint odavolt minden helyes, híres énekesért, színészért, bandatagért, és hadd ne kelljen tovább sorolnom. Azóta kinézete 180 fokos fordulatot vett. Tavaly levedlette az utolsó rózsaszín ruháját is, azóta egyetlen világos színt se láttam rajta, főleg nem rózsaszínt. Annál inkább előnybe helyezi a feketét, illetve minden lehetséges sötét színt, így nem is csodálkoztam, amikor néhány héttel ezelőtt besétált koromfekete hajjal. Ezzel persze nem kis meglepődést keltve. Mentségére legyen mondva barátságunk kezdetén volt 18 éves, akkor kezdett a cégnél. Most, 20 éves fejjel, pedig csak keresgéli a stílusát.

- Clara rákapott a legújabb pletykákra, és mindenáron hasznot akar húzni belőlem. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek.
- Mindig is mondtam neked, hogy jobb helyed lenne neked a kamera túloldalán. Minden adottságod meg van hozzá, és akkor még Clara-t se kéne elviselned, aki mindenkit úgy kezel, mint egy kutyát.
- Sally, kérlek, ezt a témát már vagy ötezerszer megvitattuk. Nem leszek egy üresfejű modell. Vita lezárva. Inkább segíts, hogy tarthatnám meg a munkámat, úgy, hogy ne tűnjek közben egy haszonleső ribancnak - nagyot sóhajtottam, mire Sally kinevetett, majd kifaggatott, hogy pontosan mi is lenne a dolgom.

Végül sikerült annyit elérnem, hogy Sally megcsinálná az interjút, így nekem már csak annyi lenne a dolgom, hogy megkérem Louis-t, hadd csinálhassak velük egy pár kérdéses, fotós cikket. Talán kevésbé tűnnék számítónak, ha elmondanám, hogy a főnököm kötelezett rá, és az állásom függ ettől. Viszont nem szeretném, ha sajnálatól egyezne bele. Sehogy sem jó. Talán igaza van Clara-nak, és nem fogom semmire vinni az életemben, ha néha nem vagyok önző, és nem taposok át néhány emberen. Azonban ez egyáltalán nem az én műfajom. Nem tudok csak magamra gondolni, nem tudok elfeledkezni arról, hogy mit gondolhatnak rólam az emberek, legfőképp nem lennék képes eltaposni az embereket, ezért inkább csak hagyom, hogy ők tegyék ugyanezt velem.

Később, miután hazaértem, Perrie-vel beszéltem pár szót, aki végül kiszedte belőlem szótlanságom okát. Aminek először nem örültem, de most már örülök, hogy megtette. Hiszen, hála neki, nem kellett senkinek könyörögnöm, és nem tűntem haszonlesőnek sem. Perrie megemlítette Zayn-nek, aki egyből felajánlotta, hogy beszél a többi sráccal, de felőle mehet az interjú. Majd pár perccel később, miután Perrie letette, hívásom volt egy általam ismeretlen számról, amit szokásomhoz híven elsőre nem vettem fel. Ezután SMS-em jött a számról, és azt elolvasva, még levegőt is elfelejtettem venni. Zayn írt, hogy az ő száma, és legyek szíves felvenni, mert meg kéne beszélni az interjú pontos idejét, és helyét, ráadásul egyeztetnem kéne a menedzserrel is, akitől végül is, a munkám függ. Hiszen, ha ő nem egyezik bele, akkor teljesen mindegy, hogy az öt srác, hogyan döntött. Szóval volt egy hosszú, és kellemetlen beszélgetésem a menedzserükkel, aki perceken keresztül arról faggatott, hogy milyen újság ez, és egyáltalán minek az interjú, majd felsorolta a feltételeit, de belement az egészbe. Hatalmas vigyor keletkezett az arcomon, amikor leraktam a telefont, és végigdőltem az ágyamon.

- Az interjú megbeszélve, holnap szabadok, azért az interjút holnap tartjuk, délután, a szerkesztőség stúdiójában, ahol a fotózás lesz - informáltam, még mindig levakarhatatlan vigyorral Sally-t, aki velem együtt örült, és biztosított arról, hogy ott lesz.

Le sem tudtam volna tagadni, hogy mennyire boldog vagyok, azért, mert sikerült. Előbb, mint gondoltam, és könnyebben, mint gondoltam. És még a munkámat is megtarthatom. Sally pedig biztosan tökéletes cikket ír, míg én elkészítem róluk a tökéletes képeket. Jó páros vagyunk, ezt bebizonyítottuk már a sok közös munkánk alkalmával.

Mielőtt lefeküdtem volna aludni, kikészítettem a holnapra szükséges dolgaimat, fejben összegeztem, hogy milyen beállásokban akarom a képeket csinálni, és előkészítettem a viselendő ruhámat. Mindezek, és egy hosszas forró fürdő után boldogon aludtam el, izgulva a másnap miatt. 

Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire felkavaró lesz...

1. fejezet

Hi, Babes!

Elsősorban szeretném megköszönni a gyönyörű fejlécet Tina-nak, másodsorban pedig... talán valakinek feltűnt már, hogy megváltozott a nevem. Nem pazarolnék sok időt erre, nincs semmi különleges oka, csupán csak közelebb áll hozzám ez a név. Ennyi.

Jó olvasást! xx

Az ajtó előtt egy nagydarab biztonsági őr állt, és ha nem az állt volna mellettem, aki, valószínűleg nem jutunk be. De hála esti partnerem befolyásának, egyből bejutottunk. Perrie és Zayn már egy félreeső asztalnál ültek és beszélgettek, szóval feléjük vettük az irányt.

- Már kezdtem azt hinni, hogy nem engedtek be titeket - felvont szemöldökkel néztem Perrie, hiszen ezt ő sem gondolhatta komolyan.

Láthatólag neki is leesett kijelentésének komolytalansága, mert kínosan elnevette magát és inkább visszafordult, hogy az ital ajánlatot vizsgálhassa. Mi is helyet foglaltunk mellettük, majd hasonlóan cselekedtünk, és az italokat vizsgáltuk, amíg a pincért meg nem érkezett.

- Mit hozhatok? - unottan nézett körbe rajtunk, én meg egyből feszengeni kezdtem, míg mindenki más sorolta az italokat.

Feszengtem, mert ez nem az én pénztárcámnak való hely. Egyetlen ital, többe került, mintha a sarki kocsmában seggrészegre ittam volna magam. Ezt én nem engedhettem meg magamnak. Ráadásul azt sem engedhettem meg magamnak, hogy egy este folyamán többször rendeljek. Már pedig Perrie és a két fiú ezt fogják csinálni. Folyamatosan újra és újra fogják töltetni a poharukat és meg sem fog kottyanni nekik ez a „kis” pénzkidobás.

- Katie, te mit kérsz? - Perrie kérdése rángatott ki civódásomból.

- Azt hiszem, én most kihagyom - elhúztam a számat, és próbáltam jelezni barátnőmnek, hogy nekem kellemetlen ez a helyzet. Nagyon is kellemetlen.

- Ma este az én vendégem vagy, szóval rendelj, amit csak akarsz - ajánlotta fel a jobbomon ülő fiú, elővillantva tökéletes colgate mosolyát.

Kellemetlenül megrendeltem a lehető legolcsóbb italt a lapról, majd próbáltam belefolyni a beszélgetésükbe, miután megköszöntem Louis-nak a nagylelkűségét. Ám akármennyire is próbálkoztam, nem sikerült beleszólnom egyik témába se, így csendben hallgattam, miközben egyre jobban felemésztett az a bizonyos „mégis mi a fenét keresek én itt?” érzés, melyet annyira, de annyira gyűlöltem. Nem tartoztam ide, ez egyáltalán nem az én világom volt. Ha akartam, se tehettem volna meg, hogy egy ilyen helyre járjak minden egyes alkalommal, amikor csak kedvem szottyan. És ha akartam, se tudtam volna beleszólni az olyan témákba, mint a turnék, fellépések, fotózások és a többi, amiről szó esett az este folyamán. Azonban hála Louis-nak, csak alig másfél órát kellett elviselnem, ebben a feszélyező helyzetben, amelyből már nagyon ki akartam szabadulni.

- Nem megyünk el sétálni? - fülemhez közel hajolva kérdezte, mire bólintottam. - Mi most lelépünk, srácok. - Érezzétek jól magatokat! - mosolyogva elköszönt a többiektől, majd utána én is ezt tettem.

Szoknyámat igazgattam, amikor egy pillantást vetettem Perrie-re. Tekintete ragyogott és úgy vigyorgott, mint egy őrült, majd rám kacsintott. Megráztam a fejem, inkább Louis után indultam, és áldottam az égieket, hogy csak másfél órát kellett kibírnom. Bár ez is másfél órával több volt, mint, amire bármikor is szükségem lett volna. És ezt Louis is érezte, szóvá is tette:

- Láttam, mennyire kínosan érzed magad bent. Nem szoktál ilyen helyekre járni, ugye? - kedvesen kérdezte, semmi lenézés nem volt a hangjában.

- Nem nekem való. A sarki kocsma nekem tökéletes, azt meg tudom fizetni - kínosan ajkamra haraptam, ezt nem akartam elmondani.

Ám úgy látszik, hogy mégis csak ér valamit, hogy ilyen drágába kerülnek azok az alkoholok, hiszen a hatásuk pár pohárka után tisztán jelentkezik. Rajtam legalábbis teljesen látható volt. Nem tudtam rendesen gondolkodni, mindezek mellett pedig szokatlanul jó kedvem volt egy olyan srác társaságában, akit eddig még csak képernyőkön láttam. És most itt áll előttem, mi több, velem beszélget. Ez már bőven több, mint, amit más valaha is akarna. Én mégis megkaptam, pedig nem is akartam. Soha nem akartam egy vakrandit Louis Tomlinson-nal, nem úgy, mint sokan mások, akik ölni képesek lennének ezért. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem becsülöm meg igazán az apró dolgokat. Mert mondjon bárki bármit, Louis igazán kedves srác, ezt megállapítottam ez idő alatt, ráadásul igencsak helyes. Összezárt szemekkel megráztam a fejemet. Nem gondolhatok Louis-ra úgy. Még csak véletlenül sem. Nem rég szakított a barátnőjével, mellesleg meg minek lenne szüksége egy olyan lányra, mint, amilyen én vagyok? Hiszen egy vagyok a sok közül. Nincs rajtam semmi különleges, nem vagyok híres, valószínűleg soha nem is leszek. Nem illek hozzá. Se máshoz. Ahhoz, akit azonnal ki kell vernem a fejemből, ahhoz, akinek eszembe se szabadna jutnia. Mégis minden egyes pillanatban felbukkan a gondolataimban, miközben nem akarom. Nem akarok gondolni rá, mert egyáltalán nem helyes.

- Minden rendben? Csendes vagy.

- Persze, csak kicsit talán megártott az a pár ital.

- Pár? Ugye tisztában vagy vele, hogy a hatodik után már nem számoltam? - édesen felnevetett, míg engem ezzel a kijelentésével szinte teljesen kijózanított. Oké, hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen, de annyira igen, hogy tudjak gondolkodni.

- Basszus, az egy valag pénz. Nem kellett volna ennyit költened rám - kiakadásomat jogosnak éreztem, míg ő csak leintett, nem is foglalkozott vele.

- Nem számít. Másra többet is pazaroltam, pedig nem volt érdemes. Rád költeni legalább megéri. Hiszen kinek volt ma a legszebb partnere a pubban, ha nem nekem? - vigyora tudatosította bennem, hogy ő is részeg, ezért nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.

Mosolyomat látva félkarral átkarolta a vállamat, és úgy sétáltunk tovább. Egy ideig csendben voltunk, de nem zavart, kellemes volt. És végre - a pubban történtek után - jól éreztem magam. Láttam, hogy Louis néhányszor szólásra nyitja a száját, aztán meggondolja magát, így csak vártam, hogy megszólaljon.

- Tudod, mióta El szakított velem, azóta nem éreztem magam boldognak. De most az vagyok. Bár nagy valószínűséggel inkább csak részeg, de örülök, hogy megismertelek. Ha nem egy hete szakított volna velem életem szerelem, akkor most megcsókolnálak - felnevetett, én pedig nevettem vele együtt. A szégyenlősségemet eltüntette az alkohol, így a várt pirulásom elmaradt.

- Tudod, - utánoztam vigyorogva. - Perrie vakrandijai nem szoktak jól elsülni. De jelenleg kifejezetten jól érzem magam. Csak arra a helyre ne kelljen többet visszamennem.

Egy óra sétálgatás után éreztem, ahogy a megivott alkohol mennyiség már nem azt a hatást váltja ki, melyet annyira imádtam, kezdtem józanodni. Így kezdtem egyre kínosabbnak érezni a csendeket, és többször pirultam el Louis enyhén félreérthető megjegyzésein. Kevesebbet beszéltem, és érezni kezdtem azt az érzést, amit talán a legeslegjobban utálok. Feszengtem. Nem tudtam felfogni, hogy Louis miért nem passzolt már le eddig, miért van még mindig velem. Ahelyett, hogy nálam ezerszer szebb modelleknél keresné a vigaszt. Kényelmetlenül éreztem magam a saját bőrömben, csak el akartam tűnni. Csendes, józan énem valamennyire a velem sétálgató fiút is visszahozta a realitás talajára, és már nem viccelődött annyit. Szinte érezni lehetett, ahogy egyre feszültebbé válik a légkör, és egyikünk se tudja, mit mondjon. Ennyit az alkohol pozitív hatásáról.

- Azt hiszem, józanok vagyunk - felnevettem a kijelentésre és Louis velem együtt nevetett.

Megvolt az a különleges képessége, hogy egyetlen mondatával oldja a feszültséget, ez már a pubban is kiderült. Ez tetszett benne. Hiszen lételemem kínos szituációkba hozni magamat, így mindenképpen imádom az olyan embereket, akik megfelelő megszólalásukkal ezt oldani tudják. Nem sokkal később Lou hazakísért.

- Látlak még? - kérdésére kis híján elnevettem magamat, de ajkamba harapva tartottam feltörni kívánkozó nevetésemet.

Nem maga a kérdés volt rám ilyen hatással, inkább csak azért, mert nagyon emlékeztetett egy elcsépelt romantikus sztori egyik kérdésére, de ennek nem adtam hangot.

- Amennyiben a pub közelébe se megyünk, nem költesz rám egy valag pénzt, és nem rúgunk be... na, akkor látsz még - feltételeim nem voltak nagyok, csak, ami elvárható volt.

- Jövőhéten hívlak - elköszönés nélkül távozott, vagyis, csak szeretett volna.

- Nem is tudod a számomat! - mosolygásomat már lehetetlen volt elrejteni.

- Oh, ne aggódj amiatt! - vigyorogva intett vissza, aztán eltűnt az este sötétjében.

Fél órával hazaérkezésem után már csörgött is a telefonom, és egyáltalán nem lepődtem meg, amikor Perrie neve virított a kijelzőmön. Hosszasan kérdezgetett az estém kimeneteléről, én pedig próbáltam kielégítően válaszolni kérdéseire, ami nem feltétlenül volt egyszerű dolog. Azonban a beszélgetés végére meg volt elégedve. Mind a válaszaimmal, mind a kerítő munkájával.  

Érinthetetlen - Prológus

Halihó!

Tudom, hogy késő van és más ember ilyenkor már az igazak álmát alussza, de én azért fent vagyok, és meghoztam a vadonatúj történetem prológusát. A designon már alakítgattam, de valószínűleg még fogok is.

A történetről így elöljáróban nem mondanék semmit, hiszen minden kiderül majd a maga idejében. A főszereplő lányról ejtenék csak pár szót... tisztában vagyok vele, hogy nem a szokványos hosszú szőke/barna hajú cuki lány, de pont ezért is választottam. Hiszen hozzá hasonlót, vagy pont Őt még nem igazán láttam blogokon.

Nem is fecsegnék tovább. Jó olvasást a prológushoz, és csodálatos nyári szünetet! xx

Egy átlagos, unalmas péntek estének ígérkezett, egészen addig, míg drága barátosném, Perrie be nem rontott az ajtómon, és nem kezdett el hadarni az esti terveinkről. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam felfogni, hogy mégis miért beszél többesszámban, amikor az összes tervem annyi volt, hogy az ágyamban döglök, és hiú ábrándokat gyártok egy olyan személyről, akire még csak gondolnom se szabadna.

Viszont, miközben barátnőm folyamatosan beszélt, és beszélt, önkéntelenül is visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor kifejezetten utáltam őt. Középiskola első osztályában volt szerencsém megismerni... ám a mai napig tisztán rémlik, hogy mennyire ellenszenves volt számomra. Túl hangos volt, túl barátságos, túl szőke, túl közkedvelt. Utólag beláttam, hogy ez mind csak féltékenység volt. Hiszen ki ne akarna jóba lenni mindenkivel? Ki ne akarná, hogy ne kelljen úgy járnia a suliban, hogy ne kelljen azon gondolkoznia, hogy vajon hányan súgnak össze valamit a háta mögött, majd röhögik ki érte? Perrie-nek nem volt szükséges ezen tépelődnie, hiszen az elsősöktől kezdve, egészen a felsőbb évesekig mindenkivel jóban volt, akivel meg nem, azt nem is ismerte. Valamiért mindenkivel megtalálta a közös hangot. Persze ez nem azt jelentette, hogy emiatt nem voltak utálói. Mert voltak, tekintve, hogy egykoron még én is az utálók táborát erősítettem.

Aztán valahogy beszélgetésbe elegyedtünk és kibontakozott a barátságunk. A barátságunk, mely az elején tele volt hullámvölgyekkel, kisebb-nagyobb megingásokkal, veszekedésekkel, majd kibékülésekkel, de itt vagyunk. Baráti kapcsolatunk talán erősebb, mint valaha, és lassan 21 évesen már nem is foglalkoztatnak az olyan gyerekes dolgok, miszerint neki több barátja van, mint nekem. Visszagondolva, fogom is rendesen a fejemet, hogy lehettem ekkora marha, hogy ezért utáltam valakit.

- Figyelsz te rám egyáltalán?

- Bocs, elismételnéd? Úgy értettem, hogy programUNK van - a többesszám jelzőjét hallhatóan megnyomtam a végén, felhívva a figyelmét, hogy elfelejtette ezt velem is megbeszélni.

- Igen, programunk - utánozva grimaszolt, majd legnagyobb sajnálatomra folytatta. - Zayn-nél lakik valami haverja most pár napig, mert nemrég szakítottak a barátnőjével. Arra gondoltunk, hogy bemutatnánk egymásnak titeket. Olyan régóta nem volt már senkid, talán jól kijönnétek.

- Pontosítok. Soha nem volt egyetlen normális kapcsolatom se, és ezt sürgősen verd ki a fejedből. Nem fogok elmenni egy vakrandira, csak azért, mert neked és Zayn-nek programotok volt, de közbejött a barátjának a látogatása. Biztosan nem. Esélytelen. Felejts el! - hevesen ráztam a fejemet.

Ez volt az egyetlen tulajdonság, amit az első pillanattól fogva utáltam benne. Mindenbe beleütötte az orrát. Tudom, hogy az esetek többségében csak segíteni szeretne, de általában a vakrandijai nem szoktak jól elsülni. Istenem! Két kezem kevés lenne, hogy megszámoljam hány sráchoz rángatott el, mondván, hogy: „Ő lesz az igaz!”. Persze ebből soha semmi nem lett, mert az összes általa bemutatott fiú vagy szörnyen sznob volt, vagy csak szörnyen unalmas. Ami meg még rosszabb, hogy esetenként ez a kettő együtt történt.

Szóval, elkerülve még egy ilyen esetet, inkább ezt passzoltam volna. Ám már akkor tudhattam volna, hogy Perrie ellen semmi esélyem. Ha ő egyszer eltervez valamit, akkor az úgy lesz. Még úgy is, ha a másik - jelen esetben én - foggal, körömmel harcol akaratosságával szemben.

Szóval makacsságom ide vagy oda, egy óra múlva már randira alkalmasan álltam a tükör előtt, és egy fáradt sóhajjal léptem ki a fürdőszobámból.

Nem volt nagy házam, éppen csak elfértem benne, de egy személynek pontosan elég volt. Rendelkeztem egy tágasnak aligha nevezhető nappalival, egy fürdővel, ahol igencsak szűkösen fért el, még egyetlen ember is. Aztán egy hálószobát is lehetett találni, amely talán pontosan akkora volt mint a nappali, így mindennek tökéletesen volt helye, még bőven sok is. Ezen kívül a nappaliból nyílt egy aprócska amerikai konyha, amely éppen arra volt elég, hogy néha összedobjak magamnak valami ehetőt. Mindössze csak ennyiből állt a hatodik emeleti kis lakásom, melyet már egy éve magaménak tudhatok.

- Pompásan festesz. Indulhatunk? - Perrie teljesen fellelkesedett, míg én olyan fejet vágtam, mint aki a kivégzésére készül. Úgy is éreztem magam.

- Van más választásom? - hiába húztam a számat, Perrie csak vigyorogva nemet intett a fejével, így kénytelen voltam követni őt az autójához, ami a ház előtt parkolt.

- Utálom, hogy magasan laksz.

- Bocs, nem mindenki engedhet meg magának egy luxus villát, valamelyik puccos környéken - védekezően felemeltem a kezemet, mire barátnőm csak a szemét forgatta és inkább beült a kocsiba.

Az úton leginkább csak a mellettünk elsuhanó nyüzsgő várost néztem.

Szerencsénkre - vagy számomra inkább szerencsétlenségemre - a házam közel helyezkedik el a belvároshoz, ám London forgalmas utcáin nem olyan könnyű eljutni egyik pontból a másikba, még akkor sem, ha gyalog 10 percre laksz. A forgalom borzalmas, és van, hogy gyalogolva előbb megteszel egy 5 kilométeres sávot, mint kocsival, vagy tömegközlekedéssel. Szinte ez az egyetlen dolog, melyet nem szeretek Londonban.

Fél óra múlva érkeztünk egy kisebb pub elé, amin már kívülről is érezhető volt, hogy ide nem a középosztály jár szórakozni, hanem inkább a felsőbb szintek gyülekező helye. És ez zavart. Eszméletlenül. Világ életemben híján voltam a pénznek. Amennyi kellett, annyi volt, de nem több. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy egy pár cipőt, vagy egy ruhát egyszer vegyek fel, aztán kidobjam, mert már volt rajtam. Középiskolás éveim elején ez kifejezetten idegesített, és utáltam az egész helyzetet, mert minden osztálytársamnak, vagy iskolatársamnak mindig a legújabb divatnak megfelelő holmijai voltak, míg én általában két szezont lehúztam egy ruhatárral, mert muszáj volt. Nem tehettem meg, hogy folyamatosan cserélgessen a ruháimat. Aztán hozzászoktam. Ettől függetlenül mindig kellemetlenül éreztem magam nálam sokkal tehetősebb emberekkel.

A hely előtt már távolról kiszúrtam Zayn-t, és a mellette álló srácot, akit egyből felismertem. Tekintetéből ítélve neki se volt sok kedve ehhez az estéhez. Egy jó pont neki.

- Sziasztok. Csodásan néztek ki - Zayn ránk mosolygott, és míg én elpirultam, addig ő Perrie szájára nyomott egy csókot.

Őszintén szólva kettejük kapcsolata mindig kételyeket ébresztett bennem. Majdnem két éves kapcsolatuk alatt egyszer sem hallottam Perrie-t Zayn-ről áradozni. Ha mégis, akkor úgy tűnt, mintha egy betanult szöveg lenne. Soha nem értettem, ám akárhányszor rákérdeztem, mindig azt mondta, hogy nem az a fajta, aki világgá kürtöli a szerelmét. És, ha nem ismerném 14 éves kora óta, akkor még el is hinném neki. Azonban tudom, hogy Perrie nem ilyen. Mielőtt híres lett, akárkivel volt, mindenki tudta, és egész nap azt hallgattam, hogy mennyire rendes, helyes, okos, jó fej és a többi. Míg Zayn kapcsán semmi. Néha elmondja, hogy mit csináltak, mit terveztek, de egyéb különleges dolgot nem mond. Én pedig nem kérdezek, ha akarja, úgyis elmondja. Talán pont ezért ennyire erős a barátságunk. Mindent tűrök, így Perrie kiélvezheti vezető pozícióját, míg én szorgosan követem a tanácsait, esetenként utasításait.

- Katie, bizonyára nem kell bemutatnom neked az „urat” - barátnőm a fiú felé bökött, akiről bár tudtam, hogy kicsoda, mégis illett volna, ha bemutatja nekem. Ám ezt egy szóval sem jegyeztem meg, csak bólintottam, egyetértve kijelentésével.

- Szuper. Ő itt Katie - fordult a szóban forgó „úr” felé, ezzel letudva a bemutatást.

A srác felém biccentett, de tőlem csak egy esetlen intésre futotta, ezért inkább barátnőmék után indultam, akik már a bejáratnál jártak.

- Sajnálom, hogy elrángattak. Hidd el, én se örülök neki - unottan beszélt, majd miután rájött, hogy mit mondott, egyből kijavította magát: - Félre ne érts, tényleg meseszép lány vagy, pont ahogy Zayn elmondta, de pár napja dobtak ki, nem is értem, miből gondolta Zayn, hogy egy randi majd jó ötlet lesz.

- Perrie évek óta zaklat a vakrandijaival. Mindig a szokásos duma: „Meg kell ismerned, hihetetlenül aranyos srác, illene hozzád!”. Aztán a randi első tíz percében kiderül, hogy teljesen unalmas az egész pasi - szememet forgattam, miközben hallottam, hogy a mellettem álló fiú felnevet.

- Van egy ötletem - szinte láttam, ahogy felvillant feje felett a villanykörte. - Járjunk a kedvükben, tegyünk úgy, mintha élveznénk az egész helyzetet, és talán abbahagyják a kerítőnő szerepet.

Elismerően biccentettem, mielőtt így válaszoltam:

- Ezennel cinkostársak vagyunk - vigyorogtam, miközben a kezemet nyújtottam felé, amit elfogadott és megrázott.